Az anyaságom valódi megéléséhez sok minden kell. Van, ami könnyen megy és van, ami inkább nyögve nyelősen. Ez utóbbiak közül talán lazítani tanultam meg a legnehezebben.
Egy ideje figyelem magamat. Mármint tudatosan. Hogy hogyan is viselkedek anyaként tizenöt év elteltével. Másképp. Egészen másképp.
Természetesen nagyon sok minden megváltozott, de a figyelmemet most elsősorban az ragadta meg: hogyan lazultam/lazulok bele az anyaságomba egyre jobban és jobban. Hogyan próbálok egyre inkább a jelenben élni, nem a holnapokra készülni, a jövő miatt aggódni szüntelen, hanem élvezni a most állapotot. Hogyan engedek el dolgokat, amelyekhez korábban olyan szinten kötődtem, hogy még magamat is megleptem a kitartásommal, a dacoságommal, a ragaszkodásommal.
* * *
Az egész – mármint a rádöbbenés – egy teljesen banális dologgal kezdődött. Történt egyszer, hogy kint ragyogóan sütött a nap és épp sétálni indultunk nagycsaládilag. Mindenki csicsergett, fecsegett, még a (fél)kamaszok sem dúltak-fúltak, a hangulat fesztelen és vidám volt. Ebbe az idealisztikus képbe robbant be Négyes és bukott ki belőle a panasz.
– Mit vegyek fel? Nincs egyetlen rövidnadrágom sem.
– Dehogy nincs – vágtam rá és gyorsan bebújtam a padlásszobába, ahol a kinőtt, átnőtt, majd-belenő ruhákat tartom.
Tíz perc keresgélés után feladtam a küzdelmet és üres kézzel másztam elő a rejtekből.
– Valóban nincs. Csak hosszúakat találtam: a te méretedre kicsit hosszút meg nagyon hosszút – közöltem.
– Akkor menjünk és vegyünk – adta ki az ukázt Négyes és a nyomaték kedvéért még dobbantott is hozzá néhányat egyet.
Pár évvel, de még néhány hónappal ezelőtt is azonnal rávágtam volna: persze, menjünk és vegyünk. Hogy mikor, az attól függ, hogy hó eleje, közepe vagy vége van, de mindenképpen veszünk. Jó lesz majd később az öccsére, ha kinövi. Ha jó lesz. Mert persze biztosíték nincs rá.
Takarékos megoldás. Mindig így csináltam, gondoltam a jövőre. Az egyszer majd bekövetkező jövőre. Aztán vagy bejött, vagy nem. Nagycsaládban ez alapállapot, teljesen természetes, ahogy az is, hogy újrahasznosítunk, továbbadunk… takarékoskodunk.
De akkor és ott megálltam. Megálltam és egy másik aspektusból közelítettem a kér(d)éshez és következőt találtam mondani Négyesnek.
– Tudod mit? Nem veszek. Inkább a most hordottakból megtartunk kettőt hosszúnak – az elég lesz arra a pár napra, ha újra beköszöntene nyáron a sarkvidéki tél -, a másik kettőt pedig odaadjuk a nagyinak, hogy vágja le a szárukat, úgyis kicsit már kopott a térdük, nem bírnának ki még egy szezont.
Mi történt? Semmi különös. Csak a mában éltem. Az adott pillanat problémáját az adott pillanatban rendelkezésre álló lehetőségek alapján oldottam meg. Persze, ha nem lett volna nadrág, amit fel lehetett volna használni a projekthez, akkor vettem volna. De volt. És ezzel együtt egy olyan megoldás született, amit a jelen kínált.
* * *
Csak egy közjáték volt, de ez a közjáték olyan felismerést adott, olyan felszabadító felismerést, hogy máig hat az érzés. És büszkeséget. Igen. Büszke voltam magamra. Leráztam valamit magamról, amit eddig nem tudtam. Az állandó, folyamatos ráfeszülést, a rágörcsölést, a (fel)készülést a jövőre.
Elfogadtam a jelent, belelazultam, kihasználtam, amit nyújtani tud és nem a jövőre gondoltam előre. Nem szerveztem túl semmit, nem akartam túlgondoskodni, túlgondolni a helyzetet, csak megoldani… egyszerűen, a jelenben.
Lazíts! Élvezd!
Nagyon sok levelet kapok azzal kapcsolatosan, hogyan lehet (túl)élni öt gyerekkel?! A válaszaim mindig különbözőek – a lakásban aktuálisan fellelhető gyerekek számától és az ebből következő (elme)állapotomtól függően -, de két szó mindig biztosan szerepel bennük: lazaság és humor. Valójában azonban soha nem gondoltam bele, hogy ténylegesen én mennyire vagyok laza. Mert mondani és tevékenyen megvalósítani, két különböző, nagyon is különböző dolog. A fenti kis közjáték pedig pontosan rávilágított a helyzetemre. Hogy most már tényleg hitelesen tudom képviselni a lazaságot, mert eljutottam oda, hogy élvezzem a jelent.
Ne érts félre, nem a megfontolt előrelátás ellen szólok, ami igenis nagyon fontos, különösen öt gyerek mellett, hanem a folyamatos kattogás ellen az elkövetkezőn. Mert miközben kattogok, állandóan a jövőre koncentrálok, elmegy mellettem a jelen, elmennek mellettem a napok, az órák, a percek, a pillanatok, amelyeket nagyon is fontos lenne megélnem.
A humor adottság. A humorra való hajlam az ember veleszületett tulajdonsága. Humorérzék vagy van, vagy nincs. Nincs átmenet. Ebben nincs semmi degradáló. Különbözőek vagyunk. S ez így jó. Az ellazulás viszont tanulható. Ténylegesen. És én erre igazán csak azon a verőfényes napon döbbentem rá. Amikor tudatosan néztem rá egy adott szituációra (oké, Férj keze is benne van a dologban, akit mindig a frász kerülget, ha meghallja a vásárlás szót). Amikor nem megszokásból akartam megoldani, hanem hagytam átfolyni magamon a helyzetet.
Nem arról van szó, hogy jobb édesanya lettem (a felismerésnek köszönhetően), hanem, hogy felszabadultabb. Persze, ha nagyon bátor lennék, akkor azt mondanám, hogy jobb anyává is lettem, de ne essünk túlzásokba. A felszabadultság ugyanis már önmagában véve egy hatalmas siker: nem az életmentő rutinoktól szabadultam meg, hanem a jelen élvezetét nehezítő béklyóktól, származzanak azok bár önmagamtól vagy a külvilágtól.
Az anyaság önmagában véve nem lehet egy flow élmény, mert leginkább a vidámparkbeli hullámvasúthoz hasonlítható élménnyel gazdagítja az embert nap, mint nap – hol a csúcson érzed magad, hol meg a horrorok házában bolyongsz és nem találod a kijáratot, de még a vészkijáratot sem, miközben fogalmad sincs hogyan kerültél oda -, de igenis bele lehet lazulni. A jelszó igen egyszerű: jelen(lét).
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!