Ki védi meg a gyerekeinket?

Szülőként bármire képesek vagyunk a gyerekeinkért, különösen az oktatás frontján: petíciót fogalmazunk, tünetünk, ha kell, óvjuk őket tűzön-vízen át. De meddig tart a bátorság, megvédjük-e a gyerekeinket, ha egy konkrét személlyel (felnőttel) kerülünk szembe?

Kitart-e akkor is a karakán hozzáállás vagy takaréklángra csavarjuk és beindulnak a régi reflexek: ha mi kibírtuk, túléltük régen, ő is ki fogja bírni, túl fogja élni a verbális bántást, a büntetést, a kirekesztést, a magára hagyottság érzését.

Nagyon nehéz megtalálni a határt: mikor kell hagyni, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, hagyni, hogy kiforrják magukat, mikor nem érdemes erőltetni a beavatkozást, mert azzal többet ártunk, mint használunk és hol jön el az a pont, amikor már nem lehet szó nélkül hagyni az eseményeket különösen annak fényében, hogy a másik oldalon nem egy vagy több diáktárs áll, hanem egy felnőtt.

(Már megint egy olyan téma, ahol nagyon óvatosan kell fogalmaznom, hogy ne vigyenek félre az érzelmek, pedig nagyon is dúlnak bennem, vihar tombol a lelkemben és még nem csillapodott el, sőt, újra és újra elemi erővel lecsap, ha felidézem magamban a történéseket, a következményeket és a lezárást.)

Sok-sok parázással, aggódással eltöltött év után most már talán elmondhatom magamról: egész lazán kezelem a gyerekeim közösségi ügyeit.

Nem arról van szó, hogy elbagatelizálom őket, de próbálom velük megértetni, hogy a felülről való beavatkozás módszerével igen csekély esetben érjük el azt az eredményt, amelyet remélünk, a kortársaikkal való konfliktusaikat nekik kell rendezni, de még a nagyobbakkal kialakult vitás helyzetekben is jobb, ha ők találják meg a legadekvátabb megoldást (ami simán lehet az, hogy inkább elkerülik az adott személyt a jövőben, nem mennek szembe vele), mintha rám támaszkodnak, mert kellemetlenné, kényelmetlenné válhat a szituáció, ha nem a számukra ideális megoldás születik. Márpedig ha én beavatkozom, akkor egy teljes más szemlélet lép a képbe és az nem mindig jó.

Természetesen én is érzékelem, hogy mikor jön az én időm, de ezt igyekszem tényleg azokra az esetekre korlátozni, amikor elengedhetetlen már a szülői fellépés.

Konfliktus emelt szinten

De mi történik akkor, ha nem gyerek-gyerek közötti konfliktusról van szó, hanem egy felnőtt, egy, a pozíciójába bebetonozott felnőtt a gondok okozója?!

Ennél kényesebb szituációt nem is tudnék elképzelni.

(Épp ezért ebben a posztban az élvezhetőség és olvashatóság megtartása mellett a lehető legkevesebb beazonosítható konkrétumot fogom megosztani veled, kedves olvasó, kérlek, bocsásd meg ezt nekem. Az érintett gyerekemet sem nevezem meg, még az álnevén se, a szituációt is megpróbálom úgy megváltoztatni, hogy ne lehessen ráismerni, de azért közben a történet lényege ne csorbuljon.)

Minden ilyen esetben hatalmas dilemma nyomja a lelkemet. És tudod miért? Mert aki velem szemben áll, egy gyerek. És bármennyire is nehéz ezt kimondani, de vannak esetek, amikor a gyerekek igenis hajlamosak a túlzásokra, egy-egy szituáció kiszínezésére, mert nem szeretik az adott – amúgy kötelező – helyzetet, próbálnának kibújni alóla (mindenki csinált ilyet, nincs ezzel semmi gond, csak helyre kell tenni a dolgokat; a probléma akkor kezdődik, ha nyomós oka, alapos indoka van arra, amiért megpróbál kihátrálni a helyzetből).

Ugyanakkor természetesen nem tehetem meg, hogy nem hiszek neki, mert én vagyok a szülője, bennem van minden bizodalma. És ha még el is túlozza a tényeket, az igazság akkor is ott rejtőzik a szavaiban. Az én felelősségem az, hogy ezt felismerjem a túlzások között. És mielőbb meggyőződjek róluk. És onnantól kezdve ne kételkedjek, hanem cselekedjek. És a cselekvés ne annyi legyen, hogy biztosítom róla: ki fogja bírni, mert mások is kibírták.

Már önmagában véve ez hatalmas kihívás. (Elég talán, ha annyit mondok: a – pl. családon belül – bántalmazott gyerekek esetében hányszor, de hányszor olvashattuk már, hogy egyszerűen nem hittek a gyereknek, mert a szavai egy felnőttével szemben álltak. De mielőtt pálcát törnénk ezek felett az emberek felett, nézzünk mélyen a szívünkbe és gondoljuk át, hogy tényleg soha, soha nem volt olyan eset, amikor a másodperc törtrészére felmerült bennünk, talán túloz a gyerekünk, talán nem egészen az igazat mondja?! Ez nem mentesíti természetesen azokat, akik aztán nem léptek semmit, csak rávilágít emberi mivoltunkra… A tagadásra, a késlekedésre, a nem-cselekvésre azonban már nincs mentség.)

* * *

Minden gyerek életében eljön a pillanat, amikor kikerül a család oltalmazó közegéből és közösségbe kerül.

Nyilvánvalóan gondos szülőként mindenki igyekszik a legjobb – a számukra legideálisabb – pedagógusokat, oktatókat megtalálni, i. e. olyan embereket, akikre nyugodt szívvel rábízhatja a gyerekét az iskolában, a különböző foglalkozásokon. Hatalmas az ember felelőssége és csak bízni tud abban, hogy egyrészt jól választott, másrészt a másik oldalon állók is a legjobbat akarják a gyerekeknek. Ennek pedig nem lehet más az alapja, mint a bizalom.

De mi van, ha homokszem kerül a gépezetbe? Ha nincs meg az összhang, helyette van valami gyomorszorító érzés, hogy valami nem jó. Hogy például adott egy ember, akinek az egyetlen kommunikációs csatornája a gyerekek felé az ordibálás, a kiabálás, a fenyegetőzés, a megsemmisítő megszégyenítés (testkép, hiányzó képességek stb.), értelmetlen büntetés – további nehezítés, hogy a gondot jelentő foglalkozás tanmenet szerint kötelező, de nem az általunk választott intézmény ad neki otthon. Lehet, hogy kedves szavai is vannak, de arról még mi nem hallottunk, ahogy dícséretről sem az elmúlt nyolc év alatt, amikor először lépett be az életünkbe.

Szülő nem lehet jelen a foglalkozásokon – én ezt nem is várom el és nem is tartom normálisnak, mert akkor, ha mondjuk nem tetszik a matek tanár stílusa, akkor ezentúl beülök az óráira ellenőrizni?, másrészt meg nem is érek rá, nem, még akkor sem, ha elvileg itthon vagyok, és nem, nem csak a lábamat lógatom -, a kísérő tanárok viszont elvileg igen. És ha ők bemennek a foglalkozásra, akkor a hangnem kicsit szelídül. De ez milyen már? Ha meg nem mennek be, akkor minden marad a régiben. És ritkán mennek be.

Evidens, hogy a helyzet megoldásért kiált.

Mielőtt azonban látatlanban megveregetnéd a vállamat, hogy milyen jól ráéreztem, be kell vallanom valamit. A probléma első jelentkezésekor – hét-nyolc éve – én sem voltam különb, mint a fentebb leírt, struccpolitikát folytató emberek. Nem vettem igazán komolyan a gyerekek panaszait. Nem tudom miért. Tapasztalatlan voltam? Lehet. Beindultak a régi reflexek, azt gondoltam, hogy kibírják – végül is csak 10-12 alkalomról van szó egy tanévben -, ahogy én is (és még rajtam kívül sokan) túléltem annak idején hasonló helyzetet. Hibáztam. Ezért itt és most megkövetem őket.

Sajnálom, gyerekeim, nagyon sajnálom, bocsássatok meg. 

Amikor azonban pár hete belenéztem a foglalkozással aktuálisan érintett gyerekem könnyes arcába, megértettem: nincs tovább, itt az ideje, hogy kihúzzam a fejemet a homokból és tegyek végre valamit… érte és rajta keresztül azokért a gyerekeimért is, akik mellett nem álltam ki annak idején. Legalább utólag.

Bár teljes szívemmel hittem neki, hiszen a beszámolóit a többi gyerekem is megerősítette – azok, akiket igazán kemény fából faragtak és igazán vagányok -, de azért próbáltam több oldalról informálódni. És jöttek az üzenetek, az elbeszélések, hogy nem vagyunk egyedül. Úgy gondoltam, hogy az íráskészségemet kihasználva én majd megfogalmazom a panaszainkat és együtt kiállunk a gyerekeinkért.

Megtettem.

Az aláírásnál azonban már csak az én nevem szerepel.

Egyedül maradtam.

Miért? Több választ is kaptam.

Mert az önkormányzat alsó tagozaton ezt a foglalkozást fizeti, hiába van másik hasonló helyszín a kerületben felkészült, kedves oktatókkal (a felsősök oda járnak). Nincs választás.

Mert biztosan a gyerekben van a hiba, túlérzékeny. Van ilyen.

Mert ennyit kibírnak a gyerekek. Szívósak. Mi is kibírtuk a poroszos nevelést. Látszik is a hozadéka.

És a végére… ha meg mégsem bírja ki, mentessem fel! (Ez újabb kérdést vet fel, hogy ugyan milyen indokkal? Mekkora hazugság nem számít még hazugságnak? Mit mondjak a gyereknek? De ez nagyon messzire vezet. Viszont megmutatja a hozzáállást a problémához.)

Amúgy meg én azt szeretném, ha járna a foglalkozásra, mert amúgy szereti. Na, nem ezt, de az ugyanilyen, általunk finanszírozott órát igen. Mert bár ott is kiabál az oktató, de nem azért, hogy ezzel demonstrálja, hogy itt ő az úr, hanem azért, hogy túlharsogja a sok csivitelő csemetét. Mert igen, beszélgetnek, fecsegnek, bolondoznak – mint a gyerekek -, de ha kell odateszik magukat és csinálják a feladatokat örömmel, szívvel-lélekkel, mert olyan ember kéri tőlük, akiben megbíznak, akit tisztelnek, akit szeretnek. És nem azért, mert tartanak tőle.

Újra felteszem hát a kérdést. Ki védi meg a gyerekeinket? Meddig tart a bátorságunk?

Hova lesz az a hév, amivel tünetünk, amivel harcolunk az omladozó közoktatási rendszerben vergődő gyerekeinkért, amivel szidjuk az aktuális, hatalmon lévő vezetést, mert irreálisan nagy és elavult a tananyag, túl sok a felesleges tanulnivaló, ha egy konkrét személlyel kerülünk szembe? Hova? Mikor tesszük le a beidegződéseinket és menekülő útvonalak, túlélésre játszás, kifogáskeresés helyett mikor állunk végre bele a helyzetekbe és teszünk együtt azokért, akik a legfontosabbak nekünk és nemcsak akkor, ha a rendszer, hanem valaki konkrét személy ellen kell lépni? Még akkor is, ha eleve veszettnek tűnik az ügy…, mert a legtöbb esetben az. De akkor is meg kell próbálni.

Mert te is hallod, hogy mit súg a szíved, ugye? Erkölcsi felelősség. Szülői felelősség. A rád bízott életért.

És nem kell hozzá más, csak egy kis bátorság.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!