Szülőként kevés nehezebb feladatom adódik, minthogy túlzások nélkül éljem az életemet. De a gyerekeim érdekében muszáj megpróbálnom megtalálnom az arany középutat.
Sok mindent tanultam a gyerekeimtől, amiért hálás lehetek nekik, de ha csak egyetlen dolgot kellene említenem, akkor azt mondanám: köszönöm nekik, hogy nem hagyják, hogy elszaladjon velem a ló… erre vagy arra.
Mire gondolok pontosan?
Hogy nincs semmi az életünkben, ami túl-lal kezdődik: túlféltés, túlszabályozás, túlságos engedékenység. Hogy megtanultam: nincsenek általános érvényű igazságok, elméletek. Hogy elfogadtam: a számunkra eredményesen, jól működő élethez mindenből kell egy csipet… egy csipet innen, egy csipet onnan, így áll össze az a keverék, ami nálunk beválik. És hogy nem a különféle gyereknevelési izmusok vezetnek tévútra (amelyek amúgy olyanok, mint az időjárás, állandóan változnak és ami tegnap még főbenjáró bűn volt, az holnap maga lesz a tökéletesség), hanem a családunk, mint egység és gyerekeim valódi igényei. És hogy ettől nem kell magamat rosszul érezni.
Hogy nem gyógyultam rá egyetlen gyereknevelési irányzatra sem, hogy aztán ettől rossz anyának érezzem magamat, mert minden igyekezetem ellenére sem sikerül maradéktalanul megfelelnem az adott eszmének. Hogy helyette az arany középút megtalálására ösztökélnek, amelynél jobbat – valljuk be őszintén – még nem találtak ki. Ehhez amúgy nem is kell sokat tenniük, a létük a biztosíték rá. Az ötszörös létük. Öt gyerek, öt különböző világ. Jobban már nem is különbözhetnének. Hogyan is képzelhetném, hogy egyetlen, olykor-olykor még a józan ész határain is túltolt elv mentén sikeresen nevelhetem az összeset?
Irányok, irányultságok persze lehetnek, és kellenek is, de mégiscsak az a jó, ha mindenből adagolunk egy kicsit, épp annyit, amely az adott szituációban szükséges.
Az arany középút igazsága
Őszintén bevallom: én nem köteleztem el magamat egyetlen gyereknevelési módszer mellett sem. Nem hiszek egyikben sem. Feltétlenül.
Miért írok most erről? Mert az Anya-jajj: adjátok vissza a szabadságomat! című írásom után valaki azt mondta, úgy tűnik, hogy én nem hiszek a pozitív gyereknevelésben.
Elgondolkoztam. És tudod mire jutottam? Hogy nem. Valóban nem hiszek. De nem a pozitív gyereknevelésben nem hiszek, hanem a kizárólagosság(á)ban. Hogy az a jó, ha mindent alárendelünk egyetlen eszmének, ha akkor is ragaszkodunk hozzá tűzön-vízen át, ha jól láthatóan nem működik az adott szituációban. De mi akkor is csináljuk, mert most ez a trend. És nem akarunk lemaradni. Kimaradni. Mert miközben a gyerekeinket arra bíztatjuk, hogy merjenek mások, különbözőek lenni, addig ezt mi magunk nem merjük megtenni.
Nekem ez nem megy. Én nem tudok – és persze nem is akarok – nem különböző lenni. Különleges, a normálistól eltérő nevelési igényű gyerekekkel nem is tehetnék másképp.
Az én hitem
Én az adott személyiségre, az adott helyzetre szabott nevelésben hiszek. Ami képes a változásra, a változtatásra, amely nem az izmushoz, elmélethez ragaszkodik, hanem a gyerek-szülő közötti aktuális viszonyrendszerhez igazodik. Amelyben lehet, hogy az egyik életszakaszban a pozitív gyereknevelés kap hangsúlyt, nagy hangsúlyt, ha az kell, a másikban viszont a szigorú(bb) határkijelölés. (Manapság már a szigor/szigorúság/határkijelölés szó kiejtése, leírása is közmegvetés tárgya. Hát engem pont nem érdekel. Ha kell, igenis szigorú vagyok és igenis meghúzom azokat a bizonyos határokat. Pont. De ezzel persze a szeretetem nem szűnik meg a gyerekeim felé. Hogyan is szűnhetne? Ez nem létező opció. Viszont cserébe ők sem nőnek a fejemre.)
Nem vagyok autokrata szülő, de nem hiszek abban sem, hogy a gyereket folyamatosan csak az élet napos oldalán kell tartani, nem szembesíthetem negatív érzelmekkel, reakciókkal, mert akkor jujj, mi lesz?! Nem, én ezek egyikében sem hiszek. Hát akkor?
A saját anyaságomban hiszek és bízok. Amiben együtt van minden a határkijelöléstől a megengedésig, minden.
És ezért nem vagyok hajlandó szégyenkezni. Egy cseppet sem. Szégyenkezni, hogy miért van nálunk gondolkodó szék arra az esetre, ha valaki túlságosan elvetné a sulykot, miért szabok határokat, miért szólok/nem szólok rá bizonyos helyzetben a gyerekeimre, mikor, miért, milyen helyzetben (nem) kínálok problémafeloldó alternatívákat, miért emelem fel a hangomat stb.
Április elején volt tizenöt éve, hogy édesanya lettem. Először. Aztán meg még négyszer. Ha a számokat nézzük, mondhatnám, hogy már nem számítok kezdőnek. Túl vagyok néhány sokkon, elengedésen, tanulságon, szereztem millió tapasztalatot, belefutottam néhány rendkívül kínos és kényelmetlen helyzetbe, és bizony volt idő, amikor elhajoltam és feláldoztam önnön anyaságomat egy-egy trendi(nek kikiáltott) – a következő kanyarban pedig már határozottan negatív színben feltüntetett – elmélet oltárán.
Volt idő. Múlt idő. Mostanában nem hajlongok, egyenesen járom az utam, az arany középutam, ahol nincs helye túlzásoknak, de minden ott van, amitől működik a családunk, a megengedéstől a pontosan szigorúan kijelölt határokig.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!