Egy blogger élete nem csak játék és mese, hallottál már a gonoszról, a csúf, kopasz Hókuszpókról Murphy-ről, aki szerint “ami elromolhat, az el is romlik” ott és akkor, amikor nem kéne?
Történt a minap, hogy a gyerekeim a konyhában az asztal fölé hajolva kiskanállal ették a muffinsütőből a fotózásra szánt sütemény romjait és miközben mindegyik hangosan dícsérte az elkészült művet, én a sarokban “sírtam” az elrontott gasztrobejegyzés miatt.
Miközben próbáltam magamat meggyőzni, hogy bár a desszert maga a ronda, de finom minősített esete, s láthatólag ez a gyerekeket egyáltalán nem zavarja, ráadásul ritka kivételként teljes egyetértésben majszolgatnak és röhögnek az anyjukon és különben is újra megsütöm majd… és akkor majd tökéletes lesz, vagy nem, na, akkor eszembe jutott a mi drága Murphy-nk és az ő általános érvényű mondása, vagyis “ami elromolhat, az el is romlik” és az ehhez hasonló bölcsességek.
Több, mint három és fél éve már, hogy blogot írok – bizony, bizony, a Mom With Five előtt is volt élet egy messzi-messzi galaxisban – , de a mai napig nem fér a fejembe, hogyan tud ez a törvény mindig száztíz százalékosan beteljesedni (persze a lottóötös eltalálását még ötven százalékra se sikerül soha behúznom, pedig néha már azzal is elégedett lennék) és miért pont ott és miért pont akkor, amikor épp nekikezdenék az adott blogbejegyzésnek?! Miért? Miért? Ez az igazi rejtély, nem a fekete lyuk!
Hogyan blogolok én? Miből merítek ihletet, hogyan készülnek a gasztro és diy bejegyzések? Gyere velem és less be a kulisszák mögé! Most az egyszer – örökre – elhúzom a függönyt.
#1 Család
Mivel a blogom alcímében is benne van, hogy családi magazin, ezért elvárható minimum, hogy néha írjak róluk, mármint a családomról. Hát, pont ez az!
Bár mindenki azt gondolja, hogy egy ötgyerekes család élete kész kalandregény, szerény véleményem szerint kalandot még csak nyomokban sem tartalmaz, viszont annál több unalmas, visszatérő jelenetet, mintha valami visszajátszást néznék nap, mint nap, a csatornaváltásra alkalmas távirányítót meg eldugta a gonosz Északi Boszorkány.
– Csináljatok már valamit! – fakadtam ki a múltkor, amikor épp sok mindenhez hasonlított az életünk, csak ahhoz a bizonyos kalandregényhez nem.
– Na, anya már megint ihlethiányban szenved – jegyezte meg Nagyfiú epésen, miközben cselt vetett a nappaliba berobogó Legkisebbnek, aki úgy vágódott el, mint az egyszeri, de magabiztos utas a kezdő buszvezető első útján a hegyvidéki szakaszon.
Nem kellett sokat várni, pillanatokon belül kitört az égiháború, egyre nagyobb tömeg gyűlt össze a Nagyfiú bokáját megcélzó Legkisebb körül, aki épp a legalkalmasabb harapási pozíciót próbálta meg felvenni a válaszcsapáshoz. Mindenki nagyon igyekezett, hogy meglegyen a kellő ihletem az íráshoz… és meg is lett. Három hónapra elegendő anyagmennyiséghez gyártottak pillanatokon belül a legváltozatosabb témakörökben a sírva-röhögőstől a Gondold meg, tényleg akarsz-e gyereket? című eposzig.
– Látod, nekünk minden szavad parancs – vigyorgott kajánul Nagyfiú, miközben végigpillantott a bunyózó öccsein és a húgán, aki a biztonságos kanapéról osztotta az észt, mert mégiscsak lány és bár karatetudásának köszönhetően bármelyik öccsét, de még a nagyszájú bátyját is két egy mozdulattal a földre küldené, de hát méltóság is van a világon. A lustaságról nem is beszélve… meg a frissen festett körmökről.
#2 Receptek
Itt már ráléptünk a pokol kapuja felé vezető útra.
Természetesen, mint mindenkinek, nekem is van családi receptáram. De ugyebár annak van egy eleje meg egy vége. És ha a közbenső lapokról már megsütöttél és megfőztél mindent, amit elég fotogénnek gondoltál – lássuk be, már itt is megérinthet a kudarc szele, de legalább pontosan tudod, hogy kit kell szidni és az azért egészen más érzés, mintha egy vadidegenre szórnád az átkaidat -, akkor elindulsz, keresgélsz, ötleteket gyűjtesz. Kivéve, ha magad kreálod az ötleteket. Mert azon a szinten vagy.
Na, én nem vagyok. Még a közelében sem. Vagy ha mégis megpróbálkozom vele, akkor hirtelen mindenkinek a lakáson kívül akad dolga és persze, hogy mindenki kap enni ott, ahova megy. (Sokáig kerestem a megfelelő titkos fegyvert, hogy néha legyen öt perc pihenő is az életemben, de mióta erre a trükkre rájöttem, nincs más dolgom, csak elkiáltani magamat: ma improvizálok a konyhában. És láss csodát! Két perc sem kell a tökéletes szingli léthez. Király vagyok vagy király vagyok?)
Na, de vissza a receptekhez. Amikor épp nem azon vagyok, hogy én-időt szerezzek, akkor inkább keresgélek. És találok. Bár ne tenném.
Én személy szerint abban látom a legnagyobb problémát, hogy nem mindenki ugyanabban a konyhában, ugyanazokkal az eszközökkel süt-főz. Mert, ami a te sütőd esetén 180 Celsius fok, az nálam már 200. És nem azért, mert rosszul kalibrálták volna őket, hanem, mert az én sütőm 20 éves, a tied meg húsz hetes. És az idő, na meg az ő vasfoga senkit sem kímél.
Arról nem is beszélve, hogy ha nem teszem fel a szemüvegemet akkor a 160 fokból simán lesz 180, a mákos sütiből pedig brikett. De legalább van alternatív tüzelőanyagunk, ha bekrepálna a gázkazán. És a mennyiség is rendben, elvégre nagycsalád vagyunk. Ráadásul egy csapásra teljesítenénk a lakhatási engedélyben tizenöt évvel ezelőtt előírt kötelezettségeket is, már ami a másodlagos fűtési opciókat illeti.
De említhetném a különböző mércéket is. Kezdjük a legalapvetőbbel. Kis csipet vs. nagy csipet. Neked mekkora a kezed? Na, ugye. De vehetjük például a bögréket is. Neked vannak egyforma űrmértékű példányaid? Ha-ha. Csak hiszed, hogy vannak. Még a tök egyformának tűnők sem azok. Máskülönben, hogy fordulhat elő, hogy ha a csíkosat használom, akkor pont jó állagú lesz a tészta, ha az ikerpárját, ami sakkmintás, akkor aznap este nem kalácsot eszünk, hanem diszkoszt vetünk?! Hm? Na tessék, mondd meg, mondd csak meg!
De egy blogbejegyzéshez nem csak sütni-főzni kell! Nem bizony. Hanem fotózni is. Ha sikerült végigverekednem magamat az összes buktatón, ötvenötödszörre végre elértem az ideális állapotot, akkor jönnek a gyerekek. Meg Férj. És mire kettőt pislogok a sütőfomát az előbb még teljes hosszában kitöltő kókuszrúdból a fele hiányzik – Ne búsulj anya, majd szórsz oda egy kis kókuszreszeléket! De mégis hány kilót vegyek, édes fiam? -, a gondosan, virágformába rendezett muffinokból legfeljebb egy háromszöget ha ki tudok rakni… na, nem az egész alakzatot, hanem a három csúcsot… jelképesen. És ha jól ügyeskedem, akkor az sem látszik majd a képen, hogy valójában nem is három muffinból dolgoztam, csak kettő és félből, mert az egyikből amúgy hiányzott egy darab. Csak egy kisebbnyi. Egy Legkisebbnyi.
És akkor ezekről az esetekről még nem is beszéltem…
#3 Csináld magad ötletek
Elérkeztünk a pokolba. Ennél nincs lejjebb. Nekem elhiheted.
Ez persze nem jelenti azt, hogy csupa béna, csúnya akármi kerül ki a kezeink közül. Nem, dehogy, sőt! Van, amire kifejezetten büszke vagyok. Kár, hogy kapanyélnek indult és fogpiszkáló lett belőle. De annak kiváló. Ahogy a nyúlból lett bárány (nem is tudod, hogy mennyire hasonlítanak egymásra… nyugi, sokáig én sem tudtam), meg a 3D-s asztaldíszből született 2D-s ajtókopogtató.
Igazából minden csak nézőpont kérdése. Ezt az attitűdöt minden szülőnek el kéne sajátítania. Nem viccelek.
Amióta heti rendszerességgel gyártunk kézzel készített bizbaszokat dekorációkat, játékokat, ajándékokat, pöpecül megy az elengedés és az elfogadás. Például, hogy a húsvéti dekorációnak szánt nyúl a következő lépés után bárány lesz. Slussz! Már ezért megéri csinálni. Csak ezért.
Alapjában véve a csináld magad ötletek metódusa nagyon hasonlít a receptekére. A különbség csak annyi, hogy míg utóbbinál legalább az esély megvan arra, hogy a végeredmény minimális ugyan, de hasonlítson a receptben szereplő eredeti képre, addig a diy ötleteknél kontrasztosabb már nem is lehetne a különbség a valóság és az elképzelés között. A fotózott végtermékről meg nem is beszélve.
– Na, nézzük még egyszer. Ott kell levágni?
– Nem, nem ott, a másik oldalon.
– De ha ott vágom le, akkor leesik a nyúl feje.
– Nem fog.
– Te mondtad.
– Leesett.
– De neki miért nem?
– Mert nem forgatta közben össze-vissza az alapot.
– De nem is gyorsította fel neki senki a youtube videót, csak hogy gyorsabban elkészüljön.
– …
– Most meg mi van? Csak átírod a címet és minden rendben lesz. Én mentem. De mielőtt lefotózod, valahogy próbáld visszaragasztani a nyúl fejét. Mert ez így béna.
– ???
Nos, mit is mondhatnék? Így van jelen Murphy és az ő igazságai egy blogger életében. Az enyémben legalábbis. De öröm az ürömben, hogy így nekem mindig lesz írnivalóm, neked meg olvasnivalód. Éljen Murphy!
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!