Egy ideje azt érzem, gúzsba vagyok kötve. Szülőként. Elvárások, komplett listák arról mit (ne) mondjak, mit (ne) tegyek anyaként. Elég! Adjátok vissza a szabadságomat!
Nem, nem azt a szabadságomat, amely minden GDP termelő munkát végző embert megillet, mert azt a szabadságomat akkor vesztettem el, amikor anyává váltam, de ezt nem is bánom annyira, mert a legértékesebb cserét csináltam, amit csak lehetett. Oké, néha vannak ellentétes irányú érzelmeim, nem tagadom, de kinek nincsenek?
Nem, nem erre a szabadságra vágyom – vagyis kicsit arra is, de annak megteremtése leginkább rajtam múlik, na, meg a segítőimen -, hanem arra, amelynek birtokában nem komplett hülyének néz, hanem felnőttként kezel a nagyvilág az anyaságomban. Nem akar beszabályozni, sem tökéletes szülőt nevelni belőlem, teret enged az intuícióknak, a változásnak/változtatásnak, hagy időt a fejlődésre. Igen. Nekem. Szülőként.
Azt a szabadságot, amelynek birtokában a külvilág nem akarja kivenni a kezemből az irányítást, nem akarja, hogy a netről kinyomtatott, több kötetnyi, különböző témákra szakosodott sillabuszokkal álljak a gyerekem felett, amikor épp hisztizik, vagy a falra köpi az ebédre szánt tökfőzeléket vagy olyan szemtelen, hogy világgá futnék előle, és keresgéljem a sok-sok lap között az adott helyzetre mások által tökéletesnek vélt mondatokat. Nehogy sérüljön a gyerekem, nehogy valami negatívval találja magát szembe.
Azt a szabadságomat, ahol nem készülnek listák arról, hogy mit kéne mondanom ebben meg abban a helyzetben a gyerekemnek azok helyett a mondatok helyett, amelyek a számra tolulnak mondjuk egy felfokozott érzelmi hangulatban. Ahol nem tolnak az orrom alá különböző hosszúságú felsorolásokat előre megírt, instant mondatokból, hogy ha jó szülő akarok lenni, akkor ezeket használom. Miközben ezzel párhuzamosan a készítők földbe döngölnek, aláássák az önbecsülésemet, az önbizalmamat, hogy rossz anya vagyok, mert az érzelmeim irányítottak egy adott helyzetben és nem kaptam elő a zsebemből a jó szülőket jellemző kis listát, nehogy visszafordíthatatlan kárt okozzak a gyerekemnek.
Hiteles szülői viselkedés? Lekorlátozva! De csak és kizárólag a gyerek érdekében. Szép, új világ. Hello!
Na, ezt a szabadságomat adjátok vissza! És ha már így van, akkor csapjátok hozzá a hibázásra és a javításra, valamint a gyerekemmel való együttfejlődésre való jogomat is.
Miközben egyre-másra azt halljuk: fogadjuk el, hogy a gyerekünk nem tud az élet minden területén egyformán jól teljesíteni, ha rólunk, szülőkről van szó, akkor mintha ez a hozzáállás nem is létezne.
Csak a tökéletes szülő a jó szülő. Aki minden helyzetben helyesen cselekszik, aki soha nem vét hibát, aki mindig azt mondja, amit kell, aki gyakorlatilag úgy viselkedik, mint egy robot. Adott sémák alapján, amelyeket egyszer valahol valaki kitalált és úgy állított be, hogy ha nem ezek szerint cselekszik valaki, akkor csakis rossz szülő lehet. Alternatíva nincs.
Szülőként nem lehet hibázni, mert akkor elromlik a gyerek.
Tessék?
Nyilván egyetlen szülő sem akar rosszat a gyerekének, tehát nem szánt szándékosan hibázik. (Biztosan vannak másmilyen szülők is, de maradjunk a szélsőségmentes tartományban.) Én nem ismerek hiba nélküli embert. Akkor hogyan ismerthetnék hiba nélküli szülőt? Elvégre a szülők is emberek. Ezt azért senki nem vonja kétségbe. Ugye? (A bizalom az egyik fő erényem.)
Hogyan képzelhetjük, hogy szülőként soha nem fogunk hibázni? Persze, hogy fogunk. És ezzel szerintem nincs is semmi baj, ha tanulunk belőle és fejlődünk és legközelebb már nem kiabálunk a gyerekünkkel, mert ellenállt, mert szemtelen volt, nem zsaroljuk, mert nem ette meg a tökfőzeléket, nem büntetjük pl. kütyümegvonással, mert kettest hozott matekból, hanem megpróbálkozunk valami mással. Nem hiszem, hogy van olyan szülő, aki szívesen benne ragad maga is egy kínos szituban, ami jól láthatóan nem vezet eredményre, ő sem érzi jól magát tőle és persze a gyereknek se jó.
De ehhez nem listákra van szükség. Hanem szívre. Meg szeretetre. És odafigyelésre. Ráhangolódásra. Az előre megírt, instant mondatokkal az a baj, hogy nem biztos, hogy beválnak. Mert az én gyerekem nem olyan, hanem más. Nála más válik be. Mert mondjuk külső kontrollos. Akkor én rossz szülő vagyok, mert a felsorolásban szereplő csupa pozitív mondat nem használ, ellenben azokkal a mondatokkal, amelyeket valaki valami okból kifolyólag tiltólistásra pakolt?!
Na? Ki ad erre választ?
Megint egy újabb pont, amitől rosszul érezheti magát az ember szülőként. Miért kell? Miért nem lehet elhinni, hogy minden (normális) szülő a legjobbat akarja a gyerekének? A gyereket pedig ő ismeri a legjobban.
Senki ne akarja hát elvenni tőlem a lehetőséget, hogy együtt formálódjunk, csiszolódjunk a gyerekeimmel, együtt alakítsuk a számunkra működő kommunikációt. Ehhez pedig nincs szükség mások által gyártott listákra. Csak egy anyai szívre. A mondatok pedig jönni fognak maguktól. Lehet, hogy nem azonnal, de jönni fognak. És jó mondatok fognak jönni. Olyanok, amelyek nekünk jók. Amelyek mindegyikünkből a legjobbat csalogatják elő. Lehet, hogy akad köztük majd olyan is, amely mások szemében tiltólistás, de nem érdekel. Addig, amíg nem okoz kárt, hanem hasznunkra van, nem érdekel.
És még valami: ne féltsük túl a gyerekeinket! A pozitív gondolatoknak, megerősítésnek óriási erejük van, felszabadítanak (a szülők esetében is!). Ez tagadhatatlan tény. De a levegőbe puffogtatott, instant mondatok – amelyeknek a kitalálói nem ismernek sem téged, sem a gyerekedet, nem is beszélve a konkrét szituációról és az egyedi körülményekről – inkább elbizonytalanítanak, mint segítenek.
Egy rossz mondattól még nem dől össze a világ. Még kettőtől sem. Ahogy egy rossz pillanattól, egy rossz naptól vagy akár egy rossz héttől még nem leszel rossz szülő, úgy egy kevésbé pozitív mondattól, egy elhibázott reakciótól még nem rontod el a gyerekedet. A mérték a fontos és hogy tudj bocsánatot kérni és légy képes a változásra, változtatásra! Magadtól. Mert ha a tettek, a viselkedés és a kimondott szavak között nincs összhang, ha a felszín mögött nincs tartalom, na, az tényleg árt.
Az általad megtett utat és ami még előtted van, csak te ismered. És csak hitelesen tudod eredményesen bejárni. Hitelesség mindenek előtt. És folyamatos tanulás. Én ebben hiszek.
Még egyszer elmondom: adjátok vissza a szabadságomat! Az édesanyák és édesapák szabadságát, hogy merjenek elég jó szülők lenni! Nem tökéletesek, “csak” jók.
Én szóltam.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!