Az iskolai projektmunka szó hallatán nekem rendre gyöngyözni kezd a homlokom. Különösen egy bizonyos életkor alatt, mert biztosan tudom: bár a gyerek kapta, de tutira én leszek az, aki megcsinálja.
Biztosan te is ismered Esterházy Péter elhíresült mondását, amely szerint “Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.” (Az eredeti egészen pontosan így olvasható a Magvető Kiadó gondozásában megjelent, Termelési regény című könyvben: “Ha én főnök lennék, bizonyos szint fölött nem süllyednék bizonyos szint alá.”.)
Na, az iskolai projektmunkáknál is megvan ez a bizonyos szint.
Egy bizonyos életkori szint, ami alatt tutira nem a gyerek lesz az, aki megcsinálja a kiadott projektet. Mert ugye senki nem gondolja komolyan, hogy a kiskorú csinál majd önállóan mini napkollektort a bérház legfelső szintjén, a napozóteraszon vagy ő gyűjt színes (és kutyapiszoktól mentes) faleveleket a betondzsungel közepén tök egyedül, esetleg nyolc évesen ő járja végig, dokumentálja, gyűjti csokorba, majd veti papírra mindenféle kíséret és segítség nélkül lakóhelyének nevezetességeit, ha mondjuk a látnivalókban tobzódó Várnegyedben van szerencséje lakni. Például. Vagy bárhol máshol.
A szülő közbelép
De honnan jutott ez az egész az eszembe? A minap arra vetemedtem, hogy belenéztem Középső üzenőjébe. Időről-időre van egy ilyen kényszerem. Nem tehetek róla, egyszerűen érzem a késztetést és nem tudok ellenállni. Na. Meg ugye felelősségteljes szülő is vagyok vagy mifene?!
Még mielőtt azonban folytatnám a történetet, engedj meg egy kis kitérőt.
Világ életemben szorgalmas ember voltam – ez a tulajdonságom felnőtt koromra se veszett ki belőlem -, az iskolás évek alatt végig igen erős feladattudatom volt, talán túlságosan is, nem volt olyan szorgalmi feladat, amit ne végeztem volna el. És nem azért, mert a szüleim presszionáltak volna erre vagy mert be akartam volna vágódni a tanerőnél, nem, nem, mindig saját belső késztetésből végeztem el őket. Imádtam a külön feladatokat és kész.
Azok az emlékek azonban úgy tűnik erősen megkophattak már, amelyek a szorgalmi feladatokban való szülői részvételre vonatkoztak, vagy a világ és az elvárások változtak meg, és régebben egy gyerek tényleg magában is meg tudott küzdeni a szorgalmikkal, ami manapság egyáltalán nem olyan evidens… Ja, és akkor tényleg szorgalmik voltak. Ma meg kötelezőek. Kötelező szorgalmik. Érted, ugye? Ha megcsinálod, nem jár érte semmi, de ha nem…
Szóval belenéztem és azonnal sikítófrászt kaptam, amikor másfél oldalon keresztül arról olvastam, hogy milyen feladatok várnak a gyerekre a következő két hétben a kötelező iskolai órákon és az azokra való készülésen kívül. Vagyis inkább rám, mert a felsorolt dolgokat – akármennyire is önálló és talpraesett – a gyerekem nem tudja egyedül elkészíteni, mindenképpen szükséges az én közreműködésem.
Szülői közreműködés? Ugyan már! Én csinálom meg, a gyerek az, aki majd közreműködik. Ha tud egyáltalán. Mert érti, amit kérnek tőle. És ha érti, akkor meg van kézügyessége hozzá. És ha érti is, meg van kézügyessége is, akkor már csak az időtényezőnek kell stimmelnie. Szerinted?
Az elmúlt évekből számtalan példát tudnék említeni a fentiekre, de a toplista élén mégiscsak Nagylány esete áll a papírmasé földgömbbel és a technika tanárral.
* * *
– Ezmiez? Szabadalmaztatásra váró légyfogó?
– Nem látod?
– De. Csoffadt lufi ragacsos újságpapírcsíkokkal. Vagyis szabadalmaztatásra váró légyfogó.
– …
– Tudom már! A szomszéd Józsi bácsi absztrakt ábrázolása. Egész kifejező és még hasonlít is. Bár szerintem kicsit kevesebb haja van az öregnek és vékonyabb szálú. De ezt a tanár úgysem tudja.
– Pa-pír-ma-sé föld-gömb.
– Aha. És ebből melyik a másé és melyik a földgömb?
– …
– És mikorra kellene késznek lennie?
– Tegnapelőttre. Na, jó holnapra. Különben a ceruzás egyest átírják tollal.
(Merthogy ceruzás kisegyesből indultunk, hiszen az órán senki nem tudta megcsinálni. Nem is értem miért.)
* * *
– Nézd, nem is olyan bonyolult. Azt írja a zinternet, hogy csak lufi, papírcsíkok meg tapétaragasztó…
– Az ötösért csak csirízzel lehet.
– …
– Holnap matek témazárót írunk, szóval tanulnom kéne, utána meg edzés van.
– Jól van, menj csak.
– Boldogulsz egyedül?
– Háthogyne.
* * *
(Éjjel két óra. Férj. Én.)
– Szorgalmasabban lengesd azt a hajszárítót, hogy mihamarabb kihűljön és újra tudjuk használni.
– A másikkal mi van?
– Leégett. Venni kell majd egy újat.
– Hahá! Nem lengetted elég szorgalmasan. Nem úgy, mint én.
– Új ablaküveget nem akarok venni, csak hajszárítót.
…
– Azt mondtad, hogy nem ragad a csiríz.
– Nem is.
– Akkor mitől nem tudom szétnyitni az ujjaimat?
– Ja. Ott ragad. Sehol máshol. Ja, de még a hajszálakat is prímán összetapasztja. Szóval, ne vakargasd a fejed.
– Már késő.
– De többet nem fog panaszkodni Nagyfiú, ha elfogyott a hajzselé. Mert csak keverünk neki egy kis csirízt. Az eredmény ugyanaz.
* * *
(Másnap)
– Na, megkaptad az ötöst?
– Nem. Még mindig ceruzás kisegyesem van.
– ???
– A tanár szerint nem elég gömbölyű.
– Aha. Nem gömbölyű. Az én földgömböm nem elég gömbölyű. Hol a fenében van az iskola telefonszáma?
* * *
Végül megszületett az az ötös. Hogy ki kapta? Nem tudjuk. (A Föld viszont továbbra sem gömbölyű.)
Félre ne érts! Nem a kreatív projektmunkák ellen van kifogásom. Sőt! Nagyon is örülök, hogy megpróbálunk kitörni a dobozból. Csak hát egy bizonyos életkor alatt igenis a szülő kapja a feladatot, de hát logikusan nem a szülőt, illetve az ő teljesítményét kéne osztályozni a harmadik ában. Nem bizony.
Mindenkinek jobb lenne, ha olyan feladatot kapna az a gyerek, amellyel önerőből is meg tud birkózni, mert attól lesz igazi sikerélménye. Meg önbizalma. Amit aztán a kötelező feladatoknál is tud kamatoztatni az iskolában. Ugyehogy? Nekem meg nem kéne telefonálgatnom. És Férj sem lenne nagyonideges. És üvegest sem kéne hívnunk. Két Három legyet egy csapásra. Igazi sikersztori.
Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz vagy a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!