Hidd már el, hogy jól csinálod!

Önbizalom nélkül gyereket nevelni kétes kimenetelű vállakozás. A külvilág ellenében néha nem könnyű elhinni, hogy jól csinálom a dolgomat. Csak egy kis pozitív megerősítés és szülői énem szárnyra kap.

Designed by Freepik

Nem vagyok egy önbizalomhiányos ember, de azért nem viszem túlzásba a dolgot. Ami a gyerekenevelést illeti, bízom magamban – nagycsaládos anyaként nincs is nagyon más választásom -, a megérzéseimben és az évek során felhalmozott tapasztalataimban, de a gyerekeim kisebb korában valahogy mégis magabiztosabbnak tűntem a saját szememben, pláne a sokadik gyereknél, mint most. Nem gyötört annyi kétely, mint mostanában, hogy tényleg jól csinálom-e, amit csinálok, vagy minden kuka, visszafordíthatatlanul elrontottam a gyerekeimet, soha nem lesz a kamaszaimból rendes ember. Mert persze, hogy a kamaszokról van szó.

Ha igazán őszinte akarok lenni, nem igaz, hogy nem gyötört ennyi kétség, csak így visszatekintve azok semmik voltak azokhoz képest, amelyekkel mostanában szembesülök. (Ez persze nem jelenti azt, hogy azok ott, akkor nem voltak jelentősek!) Meg aztán ott van a rutin. Meg a sok év. Meg a sok gyerek. A lelkem mélyén – a szénfekete sötétségben – persze valahol tudom, érzem, hogy minden hiba ellenére nem csinálom teljesen rosszul, néha mégis nagyon neki tudok keseredni és akkor aztán ott szidom magamat, ahol érem.

Ezt az érzést csak fokozza, ha valakinek megemlítem, hogy három gyerekem is pszichológushoz járt, illetve Négyes még egy évig biztosan állandó résztvevője lesz a kerületi pszichológiai szakszolgálat fejlesztő óráinak. E mondat hallatán a kívülállók gyakran néznek rám ferde szemmel. Rögtön mindenkinek az jut eszébe, hogy biztosan nem bírok velük, alkalmatlan vagyok az anyaságra (mondjuk ez már abból is egyértelmű, hogy öt gyereket vállaltunk, mert olyat aztán épeszű ember szabad elhatározásából biztosan nem csinál) és tutira elrontottam valamit, ezért szorulok külső segítségre.

Na, szóval, van bennem kétely nem kevés. Különösen, amikor a jó sorsom Nagyfiúval vagy Nagylánnyal hoz össze. És ez elég gyakran megesik, vagyis inkább ritkábban, mint szerintem kellene (szerintük meg inkább túl sokszor, kibírhatatlanul sokszor). Nagyon próbálom élvezni a kamaszkort, humorral elütni a felmerülő helyzeteket, de néha a pokolba kívánom az egészet, olykor bizony a sírásig is eljutok és tényleg csak túlélésre játszom (ezt persze nem kötöm Nagyfiú, Nagylány orrára). Az agyammal persze pontosan tudom, hogy a kamaszkort nem túlélni kellene, hanem megélni a gyerekkel együtt, jóban-rosszban, de akkor is, na… szóval, vannak fekete napok. Bár egy idő óta mintha csökkent volna a számuk. Mi történt? Elmesélem.

Csak pozitívan!

Megint itt tartunk. A szavakban rejlő varázslatban. Ugye, te is tudod, milyen hatalmas ereje tud lenni akár egy oly jelentéktelennek tűnő, aprócska kis dícséretnek is, mint hogy “De ügyes voltál!” vagy “Ez igen!”? Hát persze, hogy tudod, hiszen szülő vagy. Édesanya vagy édesapa. És nap, mint nap azon vagy, hogy tettekkel és szavakkal is kifejezd a gyereked felé, hogy amit csinál, jól csinálja, hogy milyen ügyes, milyen nagyszerű kis ember(ke). És ezek a szavak bizony szárnyakat adnak. Aki kapja, úgy érzi, hogy igen, érdemes küzdenie, érdemes dolgoznia, mert elismerik és így aztán megsokszorzva az erejét még magasabbra tör, még többet akar megmutatni magából, abból, hogy mi mindenre képes.

Na. Pont ugyanez a helyzet velünk, szülőkkel is. Velem legalábbis biztosan. És nem hiszem, hogy egyedül lennék az érzéssel.

A pozitív megerősítések után – még hosszú idő elteltével is – úgy érzem, nincs legyőzhetetlen akadály, már nem túlélni akarom a kamaszkort, hanem mindent megtenni azért, hogy tíz-húsz év múlva öröm legyen visszaemlékezni rá nekem is és a delikvenseknek is. Hogy ne elszenvedjük, hanem megéljük. A maga teljessségében, hegyekkel és völgyekkel, de mindig pozitívan. Ha van egy kis vésztartalékom (egy-két, a múltban elhangzott dícséret, elismerő szó), amelyből bármikor erőt meríthetek, akkor még a legvérzivatarosabb időszak idején is képes vagyok derűs maradni, nem összeomlani, mert tudván tudom, hogy a szemem előtt zajló (n)agyhalálnak és a gyerekemnek vajmi kevés köze van egymáshoz. Csak benne vagyunk a sűrűjében. Na meg, nyüzsögnek a hormonok… hogy a villám csapna beléjük!

De szülőként kevés pozitív megerősítésre számíthatok, mert a külvilág csak a hibákra figyel, de azokra nagyon (tudod, a gerenda és szálka esete, na meg a másik szeme), így aztán inkább a kritikák érnek utol, mint a dícséretek. A negatív spirál hatására aztán már mindehol ellenséget látok, gyomorgörccsel lépek be mindenhová, ahol a gyerekemről lesz szó, mert nem tudhatom, mit olvasnak majd a fejemre. Védekezek. Tudat alatt. Még akkor is, ha tudom, hogy nincs miért. (Talán ezért is félnek sokan segítséget kérni. Mert ott is félnek az elmarasztalástól.)

A földbe döngölés a szülői mindennapok része és a külvilág nem fukarkodik vele. “Miért nem köszönöm ez a gyerek?” “Miért hisztizik? Ha nevelve lenne, nem hisztizne!” “Miért nevet hangosan? Jólneveltség? Az ilyenek hírből sem ismerik.” Szavak. De milyen szavak! Ráadásul ezeket sem kerül többe kimondani, minthogy “Milyen ügyesen kezelte a hisztit!”, “Milyen édesen tud nevetni ez a gyerek!” vagy egyszerűen csak csendben maradni.

És mi történik, ha valahol azzal kezdik, hogy de jó fej, de ügyes, de kedves gyerekem van? Mert szerintem senki nem nevel direkt szörnyeteget. A mennyországban érzem magam. Még akkor is, ha tudom, hogy nem hibátlan, hogy igenis tud helytelenkedni. De egy ilyen felütés után a nem csak csupa pozitív értékelést is másképp tudom szemlélni. És a megoldás is hamarabb érkezhet. Mert más a kiindulási alap…

Velem történt

Épp egy ilyen negatív hullám legalján tengtem-lengtem, amikor hívást kaptam Nagyfiú tehetséggondozóitól, hogy beszélnünk kéne. Na, kösz. Végigpörgettem az összes lehetséges forgatókönyvet a fejembe, de amit kaptam, arra nem számítottam.

* * *

– Jó napot. Beszélnünk kéne Nagyfiúról.

– Valami gond van?

– Miből gondolja?

– Sokat veszekszünk, az iskolai teljesítménye is hullámzó. Tudom, az én hibám. Én rontottam el.

– Frászt! Ritkán találkozom ennyire megbízható, okos, tehetséges, udvarias fiatalemberrrel.

– Most Nagyfiúról beszélünk?

– Igen. Ki másról?

– …

– Az esze süt, mint a nap, a szociális érzékenysége látványosan fejlődött, figyel a társaira, képes a csapatmunkára, érzékeny, képes visszavenni a tempójából a többiek kedvéért.

– De hát az iskolában, meg otthon…

– Az más.

– De hát…!

– Nincs de hát és nincs semmi baj. Ember lesz belőle. Jó ember. Semmit nem rontott el. Higgye már el, hogy jól csinálja!

Hogy mi történt ezután? Azon kívül, hogy első körben hiperventilláltam? Felszívtam magamat. Feltöltődtem. Nem marcangoltam magamat tovább. Tudtam, hogy a gyerekem továbbra sem tökéletes, sok munkánk van még és bőven akad probléma itt is, ott is, de az az egyetlen, utolsó mondat konkrétan szárnyakat adott. Rájöttem, hogy az alap jó, az épület ugyan kicsit dülöngél, de még nincs semmi veszve. A hallottak nyomán az erőm megsokszorozódott, mint egy kisgyereknek, akit megölelnek a szülei, bátorítanak a tanárai.

Mert így is lehet. Illetve miket mondok? Csak így lehet.

Miért hisszük, hogy a dícséret csak a gyerekeknek tesz jót? Csak ők kapnak szárnyra tőle? Boldog, kiegyensúlyozott, kellő önbizalommal rendelkező szülő képes csak reálisan, túlzásmentesen látni a gyerekneveléssel kapcsolatos dolgokat, és lesz képes boldog, kedves gyereket nevelni. Mert a gyerekneveléshez erő kell. Azt pedig valahonnan meríteni kell. A földbe döngölés nem ezt az irányt erősíti. Hatás-kölcsönhatás. Ismerős?

Ezennel meghirdetem a #dícsérdaszülőt kampányt! Mielőtt valami hibára hívnád fel szülőtársad figyelmét a gyermekével kapcsolatosan, próbálj valami pozitívval indítani. Szintén a gyerekét illetően. Nem hiszel benne? Mert egy fecske nem csinál nyarat? Egy nem is…