Fogd az időt és fuss – az időnyerés művészete

Minden ember élhető életre vágyik. (Nagy)családosként különösen. De ehhez idő kell. Hogyan nyerhetünk időt egy időtlen világban?

A (nagy)család egy időtlen tér. Olyan értelemben, hogy kevés benne az idő, néha úgy érezzük, hogy szinte nincs is. Pedig nagy szükség van rá, hogy élhető legyen az életünk. A nagy kérdés a hogyan?

A titkos varázsszó: Logisztika. Igen, így nagybetűvel. És hogy miért?

Sokan gondolják, hogy a logisztika csupán a családi feladatok összeszervezésében segít, hogy minden klappoljon, semmi ne maradjon el, senki ne maradjon le és hogy a nap végén mindenki megérkezzen haza épen és egészségesen. Nem. A mi életünkben a logisztika ennél sokkal, de sokkal több jelent. Fogalom. Innen a nagybetű. Magába foglal minden olyan tevékenységet, amely kényelmesebbé, élhetőbbé teszi a nagycsaládos létet. Így az elengedést, a rugalmasságot és a kompromisszumkészséget is. Bizony ám!

Logisztikát régóta ismerem, de kapcsolatunk akkor mélyült el igazán, amikor sorra érkeztek a gyerekek. De itt is voltak fokozatok, eleinte csak hébe-hóba látogatott el hozzánk, később már rendszeres szállóvendégként tekintettünk rá, aztán valamikor a negyedik gyerek tájékán eljött a vérszerződés pillanata is és azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Logisztika és én. A véremben érzem a jelenlétét – nem hiába a vérszerződés, na -, nélküle félkarú óriás vagyok az anyaságomban. Néha vele is. De ez valószínűleg az én hibám.

Logisztikának köszönhetően olyan szuperképességek birtokába jutottam, mint például a mátrixban való gondolkodás és ezzel együtt a gyerekek matematikai könyvében felbukkanó kombinatorikai feladatok kisujjból való kirázása (nekem, akinek korábban már attól görcsbe rándult a gyomra, ahogy meghallotta a szót, nemhogy elolvasta a feladatot és megpróbált feljutni egy hegyre hat útvonalon kilenc különböző módon soha nem keresztezve egyetlen korábbi lábnyomát sem); a különböző táblázatkezelő programok gond nélküli vizionálása a lelki szemeim előtt bárhol vagy még inkább akárhol. Mit vizionálása! Azonnali átalakítása, újratervezése, új elemek felvétele, régiek újrapozicionálása… és mindezt papír nélkül. Csak úgy, gondolatban. És egy idő óta már az előhívására is képes vagyok. Már csak a fogadó felet (=Férj) kéne egy kicsit irányba állítani és az időzítésen javítani, mert valahogy az esti lefekvéskor átadott infomációk elérése (reach) a fogadó fél oldalán – hogy úgy mondjam – hagy némi kívánnivalót maga után.

A legfontosabb azonban számomra mégiscsak az, hogy Logisztikának hála képes vagyok időgép és térhajlítás nélkül időt nyerni egy olyan világban, ahol az idő leggyakrabban nem létező fogalomként, amolyan igazi kincs, ami nincsként definiálódik. És ettől sok minden működőképesebbé lesz.

Logisztika, segíts!

Hamar rájöttem arra, hogy egy nagyon nagycsaládban Logisztika nem egyszerűen a tervezési/szervezési folyamat megtestesítője, “akinek” köszönhetően például mindenki eljut oda, ahova kell(ene) és akkorra, ami még épp nem késő. Egy valódi fogalomtár, amelyet ha jól forgatunk, jól használunk az élhetővé varázsolt napjaink mellett még akár időt is nyerhetünk a magunk és a családunk számára. És attól aztán mindenkinek jó lesz. Még annál is jobb. Tapasztalat! Tapasztalat!

Tudod mennyivel jobb például, ha kettő helyett öt egész másodperc jut a reggeli napindító energiabombád felhörpintéséhez?! Ég és föld! Másfélszeresére emelted a szintidőt! Aranyapám! Néhány másodperc itt, néhány másodperc ott és máris időmilliomos leszel. Vagy nem, de legalább nem érzed úgy, hogy a te általad látogatott univerzumban a Teremtő megfeledkezett az időről. Mármint megteremteni. Lehet, hogy ő is sietett…

Na, de a lényeg! Íme, az én listám azokról a (nagy)családos élethelyzetekről, ahol gúzsba lehet kötni önmagunkat, amelyekre tipikusan rá lehet csavarodni, amelyek következtében időt és élhető életet lehet veszíteni. Hacsak nem engedjük el magunkat…

#Főzés

Öt gyerek mellett egyszerűen sem időm, sem energiám, hogy állandóan az egészséges étkezésen rugózzak. Egyszerűen luxus, felesleges luxus.

Nem arról van szó, hogy nem enged(het)jük meg magunknak a minőségi sajt, kenyér, felvágott, zöldség-gyümölcs megvásárlását, mert természetesen igyekszünk mindig ügyelni arra, hogy mi kerül a banyatankba, de ugyanakkor elképzelhetetlennek tartom, hogy minden étkezésre mindig főzzek, az uzsonna mindig frissen szelt zöldség vagy gyümölcs legyen, soha ne figyeljen be egy-egy bolti kakaós csiga az edzések előtt és után és teljesen távol tartsuk magunktól a kész ételeket.

És még egy brutál őszinte vallomás. Mi szoktunk gulyást enni. És pörköltet. Meg nokedlit. Na, meg csokitortát. Hagyományosat. Mert csak a divat, csak az uralkodó trendek miatt semmiféle egyedi diétát nem követünk, mert az pont attól fosztaná meg a családunkat, amitől a diétától való távolmaradás azokat, akiknek tényleg szükségük van rá. Az élhető élettől.

A kivitelezésre fordított időt ugyanis a gyerekektől venném el. Azt a keveset, ami még van. Ha okunk lenne rá, az más lenne. De nincs. Egyelőre. Így addig viszont tartom magamat ahhoz, ahogy most csinálom és ahol a kiegyensúlyozottságon van a fő hangsúly.

#Mosás

Egy nagyon nagycsaládban szerintem nem telik el nap mosás nélkül. Nálunk tutira nem. Ráadásul

 

 

Én egy kifejezetten ellenálló nő vagyok. Képes vagyok ellenállni – na, jó, a kókuszos étcsoki esetében azért mindig képes vagyok kivételt tenni -, amelyekről nincs valódi tudásom, de azt képzelem, hogy ha beadom a derekamat, attól kevesebb leszek a világ szemében. Szóval, néha szeretem megnehezíteni a saját életemet. De amikor ez már kifejezetten a családom kárára megy, akkor azért fel szoktam ébredni. Ilyen volt a legyen-e-szárítógépünk kérdés.

Számtalan érvem volt a vásárlás ellen:

• van háztartási helyiségünk, ergo nem kell sem a fürdőben, sem a nappaliban teregetni, sőt, szép időben akár az erkélyen is száradhatnak a ruhák
• drága, nem kicsit, nagyon. Főleg, hogy ha megvesszük, akkor ugyanabban a körben a mosógépet is le kell cserélnünk, mert a régi felültöltős és Férj a tetejére képzelte el a szárítót
• böhöm nagy, a háztartási helyiség meg kicsi és hova fogom tenni akkor a szárítókat?! (Ember! Ha van szárítógéped, nem kell szárító, amire felakasztod a ruhákat! És egyébként is a mosógép tetején fog terpeszkedni. Jól van na…)

De aztán győzött a józan ész, na meg Férj alááshatatlan logisztikai adatokkal megtámogatott érvelése és lett szárítógépünk. Soha jobb nem történhetett volna velünk. Újabb pont Logisztikának, hogy csupán egy egyszerű gép által élhetőbbé és fenntarthatóbbá (szárítógép mellett nem kell annyi ruha és ezt a legkomolyabban mondom) tette nagycsaládos életünket. És már azt sem bánom, hogy évek kitartó megtakarítását vitte el…

#Altatás/alvás

Az esti szertartás az egyik legkritikusabb része nagycsaládos életünknek és az egyik legnagyobb időfaló. Az időn kívül nagyon sok energiát is felemészt, mire sikerül az összes gyereket vízszintes helyzetbe tudni. Így hát nálunk a közös esti mese, jóéjt puszi után – szégyen, nem szégyen – mindenki egyedül alszik el a saját kuckójában. Nem ülök mellettük, nem várom meg, amíg mindegyik álomba merül, mert mire körbeérnék…. de hát nem is érnék körbe. Viszont reggel hallgathatnám a panaszkodást, hogy miért nála voltam, miért nem nála?

Hogyan értem ezt el? A kezdetektől fogva arra törekedtem, hogy az ágyba tevés, fektetés komfortos érzés legyen, ne valamiféle büntetésként élje meg a gyerek – már csecsemőkorban sem – és szívesen aludjon el magától a saját ágyában, akkor is, ha még ébren került bele. (Tudom, hogy vannak extrém esetek, amelyek extrém megoldásokat kívánnak… most nem ezekről beszélek.)

Enélkül a szemlélet nélkül egész egyszerűn élhetetlennek érezném az életünk eme szeletét és elképzelhetetlennek tartanám a fektetést magát két gyereknél nagyobb látszám esetén, különös tekintettel azokra az estékre, amikor mindezt ráadásul teljesen egyedül kell kiviteleznem, mert Férj épp máshol van.

#A tanultak alkalmazása

A gyerekeim nagyon sok mindenre képesek… az otthonunk falain kívül. Honnan tudom? Egyrészt onnan, hogy megtanítottuk nekik (jó-jó, ez még semmire nem garancia), másrészt meg már rég hazapaterolták volna őket az oviból, suliból és az útilapu mellé még néhány keresetlen szót is mellékeltek volna az óvónők, tanárok, ha nem tennének meg bizonyos dolgokat. De nem. Még egyszer sem fordult elő ilyesmi. Ja! És persze ők maguk is szoktak büszkélkedni a képességeikkel…! Aminek én mindig nagyon örülök, rendre meg is dícsérem őket, majd jól beépítem az itthoni szokásrendszerbe.

Ravasz vagyok, naggggyon ravasz…, na, meg nagycsaládos… naggggyon nagycsaládos.

Szóval biztosan tudom, hogy képesek például önállóan öltözködni, cipőt kötni, időre összekészülni, elpakolni maguk után, meg teríteni, asztalt leszedni stb. És ha ott megy nekik, akkor itthon is fog. Úgy is, hogy nem állok mellettük, nem csinálom velük, legfeljebb instruálom őket. Miért jó ez? Mert én eközben, az ő tevékenységükkel párhuzamosan tudok mással foglalkozni. Egy egységnyi idő alatt több feladatot tudunk végrahajtani, vagyis időt spórolunk. Közösen. Úgy, hogy nem igazán kell újabb erőforrásokat igénylő erőfeszítéseket befektetni, csak alkalmazni kell a már meglévő tudást.

Hurrá!

#Különórák

A különórákat sokan óvodán/iskolán kívüli foglalkozásként aposztrofálják. Én vagyok az egyik kivétel, mert nekem aztán eszembe nem jut így definiálni. Nálunk ezek is óvodán/iskolán belüli foglalkozások. (A különórákhoz való viszonyom amúgy is ambivalens, mert miközben tudom, hogy szükség van rájuk, főleg a sportra, zenére, mégis próbálom erősen keretek közé szorítani a számukat, hogy maradjon idő a csemetéimnek gyereknek is lenni. Ami ugyebár a legfontosabb gyerekkorban.)

Így aztán az én gyerekeim azok, akiknek jó az óvodai, iskolai foci, úszás, hoki és tutira nem fognak eljárni a város másik végébe egy edzés kedvéért, addig egészen biztosan nem, amíg meg nem tanulnak önállóan közlekedni. Mert bár számtalan szuperképességem van, de az osztódás nem szerepel közöttük, így szinte kizárt, hogy egy személyben képes legyek a gyerekeimet egy-egy délután négy/öt helyre fuvarozni egy igencsak behatárolt időintervallumban. Állandó sofőrre meg nem telik.

Így maradnak az óvodán/iskolán belüli vagy az otthonunkhoz nagyon közel eső foglalkozások. Az önálló közlekedéssel nyilván tágul a kör, de csak módjával, mert az utazásra szánt idő is idő. Ugyebár?

Mint a fentiekből is látszik, az időnyerés művészete nem is olyan nagy ördöngősség. Csak egy kis időt kell szánni a kínálkozó lehetőségek végiggondolására… ja, és nem rágörcsölni arra, hogy mások mennyivel tökéletesebb életet élnek. Én megelégszem az élhetőséggel.