A szavak ereje: vigyázz, mit mondasz!

Bloggerként, író emberként nagyon is tisztában vagyok a szavak jelentőségével, erejével. Épp ezért nagyon igyekszem, hogy soha ne éljek vissza velük.

Mondom, igyekszem. Persze így is előfordul, hogy kicsúszik valami olyasmi a számon, amiről már a kimondás pillanatában tudom, hogy hiba volt. Nem vagyok tökéletes, na. És egy-egy meggondolatlan kijelentés talán nem is akkora hiba, főleg, ha utána gyorsan tisztázzuk a helyzetet. De ha befigyel a szándékosság, az már egy teljesen más helyzet.

Amióta gyerekeim vannak még inkább odafigyelek, hol, mit, mikor és hogyan mondok. (Hangsúlyozom, hogy még így is elbukom olykor-olykor, de rajta vagyok az ügyön.) Ezért döbbenek le mindig, hogy milyen beszólásokkal, odamondásokkal tudják bántani egymást (már) a gyerekek a különböző közösségekben, ráadásul a legtöbb odavetett mondatról messziről süt, hogy az bizony nem a gyerek szájából hangzott el először, hanem egy felnőttéből. Mit ad isten, a szülőéből. Amit aztán a gyerek gyorsan tovább is mond. Bele se gondolva a követkeményekbe.

Nem tartom ultraérzékenynek a gyerekeimet, mondjuk egy olyan típusú édesanya mellett, amilyen én alapból vagyok, csoda lenne, ha azok lennének – esélyük sincs rá gyakorlatilag -, de kamaszkorban azért megbillen egy picit a lélek, megborulni látszik a lelki egyensúly, amelynek kialakításán addig oly sokat dolgoztunk. Azontúl ugyanis, hogy a kamaszkor önmagában is leginkább egy háborgó tengerhez hasonlít, amelynek csillapítása teljesen reménytelen tűnik (egy ideig biztosan), a külvilág is rátesz még egy lapáttal: megítél, elítél, bírál és ez alól már a gyerekek sem kivételek.

Dolgoznak hát a hormonok rendesen, a tulajdonosok pedig maguk sem tudják mit akarnak, hogyan akarják, akarják-e egyáltalán, szóval befigyel a bizonytalanság. És ilyenkor egy-két odadobott szó, mondat árt. Nem is akárhogy. Álmokat tör darabokra, kétségeket szül, könnyekre váltja a mosolyt, lábbal tiporja a magabiztosságot, leszólja a kitűzött célokat.

Mindezt miért? Hogy aki mondja, saját magát fényezze, többre tartsa, piedesztára állítsa, mert ő jobb, ő különb, ő okosabb és erősebb. Vagy éppen nem. Csak szeretne az lenni, így aztán vagdalkozik, mert mással nem ér célt.

* * *

#1

– Anya, anya, mikor is lesz a felvételi?

– Sokára még. Olyan suliba adtuk be a jelentkezésed, ahol nincs központi írásbeli, így ott később van, mint a többi helyen.

– Jaj, mert már olyan izgatott vagyok!

– Ne izgulj! Okos leszel, ügyes leszel, nem lesz semmi baj.

– Nem izgulok. Izgatott vagyok.

– Helyes. Az mondhatni természetes.

* * *

#2

– Öööö, anya, mikor lesz a felvételi?

– Még mindig sokára. Több, mint egy hónap múlva. Valami baj van?

– Félek.

– De múlt héten még nem féltél.

– …

– Nem változott semmi. Okos leszel, ügyes leszel…

– Pont az a baj, hogy nem!

– Miért nem?

– Csak!

Könnyes a szeme. Nem akar többet mondani, magára zárja a szobája ajtaját.

#3

– Na, most már csak alig egy hónap és te is túl leszel a felvételin.

– Nem akarok felvételizni.

– ???

– Nem fogok felvételizni!

– Miért?

– Mert!

– Nem akarok oda menni!

– Történt valami?

– Nem!

– Mondott valaki valamit?

Zokogásban tör ki.

Ezt igennek veszem. Beszóltak neki, mert nem ír központi felvételit. Mert más utat választottunk. Közösen. Mert nem bírják elfogadni, hogy nem csak egy igazság létezik, hogy nem csak az lehet jó/trendi/elfogadott, amit ők annak tartanak. A saját bizonytalanságukat azzal leplezik, hogy beszólnak másoknak, becsmérlik a másik döntését, választását. És a mondatokat nem ők mondták ki először. Ők csak elismétlik.

Sokáig beszélgetünk. Vagyis én beszélek, ő sír. Csak remélni tudom, hogy eljut hozzá a mondanivalóm. Hogy az ember nem mások tükrében lesz valaki, hanem önmagához képest. Hogy a döntéseinkért és a következményekért mi vagyunk a felelősek, akik a pálya szélén állnak, bár nagyon hangosnak tűnnek, de mégiscsak a pálya szélén állnak. A pálya a mienk és hogy hogyan alakul rajta a játék, rajtunk múlik. Lehet, hogy ez másoknak nem tetszik, mert szerintük nem szép és jó, de nekünk az, nekünk tökéletes. Ahogy ez fordítva is igaz. Csak mi csendben maradunk. Nem mutogatunk ujjal, nem kiabálunk, nem botránkozunk meg, csak elfogadjuk, hogy nekik úgy jó.

 

 

#4

– Anya, ugye nem vontad vissza a felvételi jelentkezésemet?

– Nem.

– Szuper!

– Mégis elmész?

– Igen.

– …

– Köszönöm.

– Szívesen.

– De utána kérek egy kiló kiwit.

– Kapsz.

Egyszer már elmondtam: nem hagyom a lányomat! És most elmondom még egyszer, hogy jól hallják mindazok, akik okosabbnak, erősebbnek hiszik magukat. Nem hagyom a lányomat! (Most a lányomat, de ha kell, a fiamért is ugyanúgy kiállok.) Ő még nem tudja mindazt, amit én igen. Hogy az ítélkezők mindig másokhoz mérik magukat, mert nem elég biztosak önmagukban. Én az vagyok. És ezt nem félek kimutatni. A gyerekeim érdekében meg különösen nem.

Szülőnek lenni felelősség. Nem mindegy mit mutatsz magadból.