Ébresztő! Ki az ágyból!

Mindig örülök, ha a gyerekeimet este végre sikerül vízszintes testhelyzetbe küzdeni. Aztán eszembe jut, hogy másnap ki is kéne őket vakarni valahogy az ágyból. És akkor már nem örülök.

Egyáltalán nem, sőt. Rettegek.

Mert eszembe jut, hogy kevesebb, mint tizenkét óra múlva az ágyban békésen szuszogó (apró)népet a lehető legstresszmentesebben ki kéne tessékelni onnan.

Mármint számomra stresszmentesen, mert mellettük akár ágyút is lehetne sütögetni – különösen hétköznapokon, mert hétvégén ugyebár ébresztés nélkül is fent vannak már hat órakor -, attól se ébredenének fel, nem is beszélve az én ébresztőm hanghatásáról, amely igencsak messze áll egy ágyúétól. Az első tíz percben legalábbis biztosan. Utána ugyan dobok rá egy kis kakaót, de nagyon úgy tűnik, csak a magam és a szomszédaink szórakoztatására, na meg a torokfertőtlenítő cukorkákat gyártó cégek legnagyobb örömére.

Őket tehát messzire elkerüli a stressz, na meg a hangom, bezzeg engem… a helyzetet csak fokozza, ha az ébresztésükre tett sikertelen kísérletek miatt jelentkező frusztrációval egy időben a látókörömbe kerül az ébresztőóra számlapja is, amelyen a kismutató lassan, de biztosan halad el a hetes szám mellett, nekem meg még egy gyereket se sikerült feltámasztanom. Se kitámasztanom. Vagy legalább kigurítanom az ágyból. Se nyitott, se lecsukott szemekkel.

Alszik mind. Kár, hogy most épp reggel van és nem este. Akkor ugyanis percekig tudnék gyönyörködni a látványban, de most? Most az ideg öl. Ebben a pillanatban elengedem a stesszmentes reggelekre és annak folyományaként a ránctalan arcbőröm megőrzésére tett fogadalmamat és csak a túlélésre koncentrálok. A reggeli káosz szeánsz úgy válik teljessé, hogy – ahogy az már csak lenni szokott – minden gyerekem másképp viszonyul a reggeli ébresztőhöz.

Az ellenálló

Nagyfiú szobája maga az ellenállás fellegvára, még a legerősebb ohm mérő is kiakadna az itt mérhető értékektől, a sötétben bújkáló ellenforradalmárok viszont mindenüket odaadnák, ha csak egyet is szippanthatnának e csekély területű helyiségbe szorult levegőből. Én mondjuk ezt pusztán önvédelmi okokra hivatkozva szívem szerint kihagynám, ha tehetném, de nem is vagyok sötétben bújkáló ellenforradalmár. Csak, hogy jól lássuk a különbséget.

A stresszmentes reggelemnek tulajdonképppen akkor mondok búcsút, amikor lenyomom a Nagyfiú szobájába vezető kilincset. Mivel pontosan tudom, hogy a lelki sérülést nem úszhatom meg, legalább a fizikait próbálom magamtól távol tartani. Ez egészen addig sikerül is, amíg a lassan velem egy súlycsoportba kerülő kamaszom a tehetetlenségi erővel megtámogatva teljes tömegével rám nem hengeredik, miközben megpróbálom ülő helyzetbe tornázni. Segítségért kiáltani felesleges, Férj úgyse hallaná meg – messze is van és a horkolása elnyom minden más zajforrást -, így csak magamra számíthatok.

A levegőért való küzdelem megsokszorozza az erőmet, így végül győzök. Vagyis majdnem. Egyben vagyok – kicsit ugyan szélesebb lettem és alacsonyabb, mint voltam, de holnap majd a másik irányba fordulok -, és tényleg csak egy paraszthajszál választ el a győzelemtől… egy paraszthajszál, ami most leginkább Nagyfiúra hasonlít, aki épp akkor fordul át a másik oldalára.

Jöhet a B verzió. “Akkor ma tutira nem kütyüzhetsz.” – hagyja el a számat a bűvös mondat. És láss csodát! Megvirradt! És nem is alszik vissza a sokktól.

A szabotőr

A szabotőr esetében már az ajtó megközelítése sem egyszerű, az ágyáról nem is beszélve. Mert egy jó szabotőr minden orvtámadásra lehetőségre felkészül.

Akárcsak Nagylány, aki még véletlenül sem pakolja be az iskolatáskáját este, sőt a szennyesét sem viszi ki, inkább mindezt felhalmozza az ajtaja előtt  belülről, hogy az utolsó utáni pillanatig húzza az elkerülhetetlent. Amíg én a túlsó oldalon küzdök az elemekkel,  az alpinistafelszerelés összeállításán, hogy lábtörés nélkül kelhesssek át a torlaszon, addig ő vidáman húzza a lóbőrt.

Amikor pedig végre sikerül rést ütnöm a pajzson és bejutok a szobájába, azonnal fordulok is ki a látványtól, ő ezzel újabb értékes öt percet nyer, amelyet még megfejel azzal a plusz öttel, amely idő alatt összeszedem a bátorságomat, hogy újra visszamerészkedjek a szobájába. Az erőfeszítéstől beszélni már nem tudok, így marad a suttogás és a kezem remegését elrejtő óvatos mozdulatok, amelyekből ő tévesen egyenesen arra következtet: nem is csinálhatná jobban, ez a stresszmentes ébresztés legjobb módja.

 

Az alvajáró

Vele a legkönnyebb a dolgom, ha nem vesszük számításba a kézi vezérlést. De öt gyerek mellett számításba vesszük. Így meg már nem is olyan könnyű. Inkább nehéz. Öröm az ürömben, hogy Középső amúgy simán felkel, ha kérem. Csak a szemét nem nyitja ki. Így első körben az én lábamra tapos rá, utána rögtön az emeletes ágy alsó szintjén épp akkor elalvó öccsére, aki ettől úgy érzi, még mélyebbre kell süllyednie az álomvilágba a rideg valóság elől.

A keze ügyébe tett ruháit soha nem találja, így random módon válogat a csukott szemmel megtett útvonal mentén található darabokból, de a személyiségével és testalkatával össze nem egyeztethető darabok lecserélésére tett kísérleteimet mindaddig elszabotálja, amíg a többiek rá nem jönnek, hová lettek a ruháik és üldözőbe nem veszik az öccsüket.

Itt már nekem nincs sok dolgom, mert egy ilyen jelenettől még a holtak is felébrednének, nemhogy egy alvajáró.

A szimuláns

A szimuláns valójában már ébren van, csak úgy tesz, mint aki alszik. Vagyis ez a terve. Mert azt hiszi, hogy ez vicces és valahol azt hallotta, hogy nincs is jobb, mint nevetéssel kezdeni a napot. Ha-ha-ha.

Egyetlen apró gond van csak: az időzítés.

Négyes jól kifundált ténykedése ugyanis oda vezet, hogy a hajnali ötkor való ébredése, majd fél óra szimulálás után tényleg elalszik, de olyan mélyen, hogy onnan még egy bányász is csak kétnapos liftezéssel térne vissza a felszínre. Ilyenkor aztán én is szimulálok.

Szimulálom, hogy aszfalttörő légkalapács vagyok, vagy épp atomrobbanás, esetleg hangszóró. Bámulatosan tudom változtatni az alakomat, és ha lenne a közelben egy színházi rendező, már rég a világot jelentő deszkákon állnék és nem egy szimulánsra pazarolnám a tehetségemet. Igaz, attól Négyes még tovább aludna… így marad az otthoni hajópadló és a rivaldafény helyett az IKEA-s állólámpa, de ha végül sikerül felébresztenem, akkor a dicsőség teljes egészében az enyém. Csak az enyém. Az Oscar-díjas alakításért járó dugicsokival együtt.

A kipattanó

Emlékszel még a meséből Órarugógerincű Felpattanóra?

Na nekem van egy saját, külön bejáratú darabom, aki úgy pattan ki az ágyból, hogy csak győzzem követni a tekintetemmel. Kár, hogy Legkisebb mindezt hajnali háromkor, esetleg ötkor kivitelezi a legnagyobb elánnal és ahogy közeledünk a reggel hét órához, a lelkesedése egyre inkább csökken és pontban hétkor úgy zuhan vissza az ágyába, hogy azt tanítani se lehetne szebben. És nemcsak bezuhan, hanem el is alszik. Mélyen és visszavonhatatlanul. Végre. Végre?

De mitől fog felébredni?

Hát a hangos hanghatásoktól biztos nem, de ha halkan elejtem, hogy a konyhában friss kakaós csigákat láttam felsorakozni a rajtvonalnál, akkor valahogy mindig kipattan a szeme. Előbb vagy utóbb. Nekem meg vagy van egy futásom a boltba vagy nincs. Mert gyorsabban leér a konyhába, mint én. Akkor meg jöhet a dugikeksz és a magyarázkodás a kör csigák négyszögesítéséről és arról, miért nem barna a kakaó.

Jó reggelt! Ki az ágyból!

Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz vagy a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!