Nincs karácsony Kevin nélkül?! Mondok jobbat! Nincs karácsony stressz nélkül. Bárki bármit is mond.
Történt, hogy az idén a fejembe vettem: egészen lazára veszem majd az ünnepeket. Amúgy sem szoktam rágörcsölni a karácsonyra, de most egyenesen azt terveztem, hogy olyan kipihenten érkezem majd a fa alá, hogy egy aprócska ránc – nemhogy a teljes arcomat elborító idegrángás – sem jelzi majd a homlokomon az ünnepre való felkészülés okozta feszültséget. Merthogy nem lesz. Mármint feszültség. Legfeljebb a karácsonyi díszkivilágítást biztosító égősorban. De bennem?! Egy szál se. Ja, az égősorban sem, mert nincs. Férj ugyanis utálja.
Hurrá! Ez aztán a terv!
Ráadásul volt alapja is az optimizmusomnak, mert annyi, de annyi írást sikerült elolvasnom az ünnepeket megelőző hetekben arról, hogyan is kell stresszmentessé tenni a karácsonyt, hogy biztos voltam benne, tutira sikerülni fog. (Bár már olvasás közben mocorgott bennem a kisördög, mert a legtöbb tanácsként megfogalmazott dolog semmi újdonságot nem tartalmazott, a legtöbbjét évek óta a leírás szerint kivitelezem.)
De valami mégiscsak félrecsúszott. Ismét. Mint mindig. Pedig mindent betartottam a jó tanácsokból: nem főztem ötfélét, nem csomagoltam ajándékokat, nem hívtunk vendégsereget, karácsonyi vándorlás sem volt Szenteste és utána is csak lájtosan, nem takarítottam, nem pucoltam ablakot, nem hagytam magamat megvezetni a tökéletes-karácsony látszatával – még a bejgli is kirepedt -, sőt, lementem zenbe is. És mégis. Vagyis mégsem. Mégsem sikerült stressz nélkül megúszni a karácsonyt.
Utólag persze rájöttem, mi volt a hiba. Hallgattam a jó tanácsokra. Amelyek mindent figyelembe vesznek, csak az életszerűséget nem (ahogy a legtöbb gyereknevelési tanács sem, de amelyektől bárki, aki gyereket nevel és nem szobanövényt, szaranyának érezheti magát). Nálunk például az öt gyereket.
Most, hogy már túl vagyunk az ünnepeken, kimondom a kimondhatatlant: nincs karácsony stressz nélkül. Öt gyerekkel meg aztán pláne. És nem, ez nem azon múlik, hogy képes vagyok-e elereszteni a tökéletességet meg a repedt bejglit. Őszintén szólva stressz nélkül én legfeljebb akkor tudnám elképzelni az év legnagyobb sátoros ünnepét, ha a gyerekeimet ereszteném el… mármint szélnek és ha ők jobbra, akkor én balra.
Mert az egy dolog, hogy nekik köszönhetően tanultam meg újra, felnőttként is élvezni a karácsony varázslatát, örömmel megélni/átélni az ünnep minden pillanatát az összes elbénázott momentummal együtt, de a karácsonyi stressz ettől függetlenül létezik. Mert a gyerekes lét már csak ilyen. Az ötgyerekes meg pláne.
Vigyázz, kész, rajt!
06.45 Már fent vannak. Már fent vannak? A szünet első napja. Nem keltek korábban? Hurrá! Nem kelek fel. Hátha nem jönnek le. De. Lejöttek.
07.00 Oké, felkelek. Kimegyek a konyhába, ott biztonságban leszek. Oda nem merészkednek utánam, mert tudják, hogy azonnal megtalálom őket valami feladattal. Mi az ott? MI AZ OTT? Álmodom vagy az tényleg tizenkét rúd bejgli a konyhasarokban, ami csak arra vár, hogy most reggel gyorsan megsüssem őket? (Nem, nem azért sütünk bejglit karácsonykor, mert ez valami elvárás, hanem azért, mert szeretjük. Mármint ők, mert én nem. És ilyenkor van itthon Férj, aki segít, mert ha most nem sütnék, akkor két hét múlva kéne, akkor meg egyedül küzdhetnék meg az elemekkel. Szóval, ezen nem segít az a tanács, hogy ha nem akarsz, ne süss bejglit! Mert én nem akarok, de a többiek meg igen. Szóval…)
07.30 Nem, nem álom, mert Legkisebb épp most taposta meg az egyik tepsinyi adagot – Férj pedig lábon kihordott egy infarktust a hőn szererett bejgliken látott lábnyomok okán – és miután rájött, hogy mennyire tuti tűzön bejglin járni, épp arra készül, hogy rávesse magát a maradék két tepsire is. De azt már csak a testemen át! Legkisebb kiiktatva, de még mindig nem értem, mit keres itt ez a tizenkét rúd bejgli?
Várj csak! Már tudom… az egész tegnap kezdődött. Tegnap, amikor egy nappal a tényleges dátum előtt, miközben a gyerekek még suliban voltak, gyorsan megünnepeltük a szülinapomat gyertyafényes vacsora helyett egy kicsit hangos, kicsit zajos, de legalább cseppet sem romantikus business lönccsel (öt gyerekkel nem csak kicsit lett volna hangos és zajos, viszont kifejezetten drága), még jó ötletnek tűnt – a tanácsokat megfogadva – kicsit előre dolgozni a karácsonyi menühöz és beugrani a zöldségeshez, hogy előre elhozzuk a mákot, citromot, aszalt fügét és szilvát a megrendelt karácsonyi csomagból, hogy begyúrjam a szokásos két tucat rudat. Noooormális?
Nem.
Pedig én tényleg azt képzeltem, hogy sokkal jobb lesz, ha 24-e helyett 23-án délelőtt fogom megsütni a bejgliket – az olvasott tanácsok is ezt szajkózták, hogy ne mindent egy napra sűríts be -, csak arról az aprócska tényről feledkeztem meg, hogy eme jeles napon tizenegyre nagycsaládos karácsonyi műsorra vagyunk hivatalosak és ahonnan mindig sikerül elkésnünk akkor is, ha épp nem bejglisütés közben vagyok.
09.00 De várj! Épp most érkezett egy sms, hogy a várva várt születésnapi vegán tortámat szintén a mai napon, 11 és 12 között fogja kiszállítani a Nyers torta, amikor mi épp Farkasházi Réka és a Tintanyúl zenekar koncertjén ropjuk az aprókkal.
Nyugi! Semmi gond, mert anyámék is várhatóan épp ekkor futnak majd be, hogy felköszöntsenek, mert ne mondja rám senki, hogy magamnak keresem a bajt és direkt ellenállok a jó tanácsoknak, a születésnapi ajándékom évek óta ugyanis az, hogy ezen a napon a szüleim főznek ránk. Az idén meg a tortára se volt gondom. Mondom én, hogy tanulok. Csak azt a két tucat nyers bejglit tudnám feledni.
09.30 Hiányérzetem van, valami hiányzik. Úgy rémlik, hogy nem csak bejglit szoktunk enni szenteste. Persze, az előre megrendelt zöldségek, gyümölcsök! Mert előrelátó vagyok. Csak a hazaszállítással nem számoltam. Sebaj, úgyis kell a friss levegő, mert kezdem szűknek érezni a teret magam körül. Pedig anyámék még meg sem érkeztek.
10.15 A frissen érkezett zöldségekből és a hűtőben aszalt húsból gyorsan feldobom a tűzre az ünnepi levest a kuktába. Az idő szorításában nincs időm megvárni, hogy felforrjon, de bízom benne, hogy anyám tudja majd kezelni a helyzetet. Nem tudja.
10.45 Bejglik a sütőben, zöldségek a hűtőben, leves a tűzhelyen (de minek?), gyerekek útra készen, mindenki felöltözve, anyámékat telefonon tájékoztattam a várható eseményekről (mikor sül ki a bejgli, mikor érkezik a torta, hol találják a sütő/tűzhely műszaki leírását, valamint a tűzoltókészüléket az ebéd elkészítéséhez). Kis családunk nagycsaládos karácsonyra el, a terem bejárata előtt fél óra fojtott hangú győzködés, hogy ez a műsor nem olyan lesz, mint a tavalyi, amikor a korhatár a mínuszos tartományba tévedt, és egyébként is Tintanyúl koncertre kamaszok is járnak. Ja, hogy elkísérjék a kistestvéreiket.
12.55 Újra otthon. Születésnapi ebéd, torta síppal, dobbal, nádihegedűvel… gyertyafény továbbra sincs, az ajándék kicsit kárpótol. Főleg a pizsama. Anyámék elmenekülnek, gyerekeket ágyba dugom, kamaszokat vérig sértem, mert kütyü helyett szűrőt nyomok a kezükbe és a konyhába parancsolom őket segíteni. A félig főtt levest visszavarázsolni a kuktába nem kamaszokkal kivitelezhető művelet, ahogy a konyhabútor zsírtalanítása sem. Újabb tapasztalat. Már ezt is tudom. Hurrá!
16.30 Újra mindenki talpon. Nem ma jön az Angyal? Ez most komoly? Akkor minek a bejgli? Mert anyátok előrelátó. Eszünk belőle? Nem. De hát… Nem! Mikor jön az Angyal? Olyan uncsi ez a várakozás! Gyújtunk gyertyát? Én gyújtom meg! Nem! Én! Ki? Te? Nem! Én! Elfújhatom? Nem, én fújom el! De hát öt gyertya ég! De én azt a szemköztit akartam elfújni, nem ezt! Gyújtsuk meg újra! Nem! De! Jól van, meggyújtjuk. Meggyújthatom? (…)
17.15 Bontsuk ki az adventi naptárat! Én bontom ki! Nem! Én! Mi van benne? Miért ilyen kevés? Miért ez? Nekem nem jutott! Kitettem az asztalra. De ott nincs! Valaki megette! Kérek másikat. Nincs. Akkor mást kérek. Jó, kapsz. De ez csalás, ő mást kapott! Mi is kérünk! De akkor én többet, mert nekem nem jutott a csomagból. Jól van. De mi ez? Ő miért kap többet? Itt az összes, verekedjetek!
18.15 Vacsora! Nem kérek. Nem kérek. Nem kérek. Csak egy keveset. Nem kérek. Miért kell itt ülni az asztalnál? Mert mi eszünk. Ez egy családi vacsora. És mi egy család vagyunk. Ááááááhhh. De mi nem is eszünk! Egyetek gyorsabban! Uncsi.
18.35 Nézzünk tévét! Nem. Inkább játsszunk valamit! Tévénézőset! Élve fogd el? Scrabble? Dobble? Zingo? Jó, nézzetek tévét, csak ne énekeljétek a főcímdalokat!
19.35 Még mindig nincs itt az Angyal? Ezt nem hiszem el. Csak akkor mosok fogat, ha jön az Angyal! Én is! Mi is! Oké, feladom, végül is egy kihagyott fogmosástól még nem dől össze a világ. De legalább nem büdösek, mert akkor még én voltam az erősebb, ők meg a kómásak ébredés után. Csak a szájuk. Majd nem hajolok közel hozzájuk. Egy kihagyott esti puszitól még nem dől össze a világ. Csak bennem.
20.35 Vége. Függöny helyett redőny leereszt. Még hogy stressz?! Vidámság, boldogság, heje-huja! Eszembe jut egy ének. Hull a pelyhes dinamit…, de robban(ta)ni csak december 24-én fogok. A faállítás előtt. Mert akkor még van esély az újratervezésre. Persze csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja. Becsszó. Mert hiába, no, a stresszfaktor csak rajtam áll – az okosok szerint – a körülmények, az meg smafu.
Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!