Generációk találkozása: unokák és nagyszülők

Unokák és nagyszülők. Két egymástól távol eső generáció. Az összekötő kapocs én vagyok.

unokák és nagyszülők
fotó: pixabay

Öt gyerek mellett szükségem van segítségre. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy haragban legyek a nagyszülőkkel. A szüleim és anyósom (sajnos, apósom már nem él) jelentik Férj mellett a legnagyobb segítséget a gyerekek körüli logisztikai feladatok megszervezésében és kivitelezésében. Akkor is számíthatunk rájuk, ha szeretnénk egy kicsit kettesben lenni, hogy feltöltődjünk, kipihenjük a gyerekek okozta fáradalmakat.

A fenti leírásból úgy tűnhet, hogy a mi családunk idilli, rokoni kapcsolataink már-már idealisztikusak, súrlódásmentes a két generáció együttműködése, nincsenek viták, szóváltások, duzzogások. Pedig vannak, illetve voltak, mert a békesség és a gyerekek érdekében úgy döntöttem: inkább túllépek rajtuk (gondolom a másik oldal is ezt teszi az én hülyeségeimmel) és mindenekelőtt a kompromisszumra törekszem, ami lehet, hogy nekem – az önmaga állította szabályokhoz néha túlságosan is görcsösen ragaszkodó fafejű szülőnek – kicsit fáj, de a gyerekeimnek csak haszna van belőle.

Szerintem a gyerekeknek szükségük van a nagyszüleikre. Erre akkor döbbentem rá, amikor Nagylány úgy hat-hét évvel ezelőtt egyszer csak megjelent egy rajzzal a kezében.

– Mit rajzoltál, Nagylány? – kérdeztem.

– Azt rajzoltam le, milyen lenne, ha papu (apósom beceneve – szerk.) elvinne az állatkertbe – válaszolta.

– De hiszen te nem is ismerted a paput, mert két héttel a születésed után meghalt – mondtam.

– Igen, tudom, de attól még elképzelhetem. És karácsonyra nem kérek semmit, csak azt, hogy az Angyal küldje le őt nekem, mert hiányzik, és a nagyi is örülne neki – felelte egy nagy könnycseppel a szemében.

E jelenet után határoztam úgy, hogy bár néha nem értek egyet a saját szüleim és Férj felmenőinek nevelési módszereivel, elveivel, de soha nem fogom megakadályozni, hogy a gyerekeim annyi időt töltsenek a nagyszüleikkel, amennyit csak szeretnének, amennyit igényelnek. Nem kell, hogy a köztünk lévő esetleges feszültség tönkretegye az unoka-nagyszülő viszonyt. A gyerekek nem az én tulajdonomat képezik, önálló személyiségek, a nagyobbaknak van már annyi eszük, hogy helyén tudják kezelni a nagyszülők esetleges másként gondolkozását, a kicsiknek meg nem árt annyit az egész, hogy ezért megfosszam őket azoktól az élményektől, amelyeket csak a mama, papa, nagyi tud adni nekik. (Megjegyzem, hogy Nagyfiú például csak anyósommal hajlandó színházba, komolyzenei koncertre menni, sőt még az Operát is megjárta vele, nekünk semmi pénzért nem tenné meg ugyanezt.)

Ezen elv mentén nyaranta minden gyerekünk egy-egy hetet tölt az én szüleimnél, illetve anyósomnál. Ez idő alatt új élményekkel gazdagodnak, közelebb kerülnek a nagyszüleikhez, olyan dolgokról hallanak, amikről tőlünk biztosan nem, megtapasztalják a mindig-én-vagyok-a-középpontban érzést, amitől nagyon feldobódnak. Ez az idő mindenkinek öröm: nekünk, szülőknek, mert eggyel kevesebb gyerekkel azért mégis könnyebb az élet, a gyereknek, mert végre nem nyúzzák őket az ősök és a nagyszülőknek, mert úgy kényeztethetik az unokájukat, ahogy akarják, nem szólunk bele.

Tisztában vagyok azzal is, hogy vannak bizony teljesen más típusú nagyszülők is, olyanok, akikre egyáltalán nem lehet rábízni egy gyereket, vagy, aki csak félévente egy-egy órára látogatja meg az unokáit és akkor is inkább vitázik a szülőkkel, kritizálja a nevelési módszereiket, esetleg őket hibáztatja a kialakult helyzetért. Ezek ellen nagyon nehéz tenni és talán nem is lehet, vagy olyan nagy ára lenne a kompromisszumkötésnek, hogy az már tényleg nem érné meg egyik fél számára sem.

De ha csak arról van szó, hogy a nagyinál étkezés előtt is lehet édességet enni, vagy még inkább helyette, vagy hogy este nyolc helyett kilenc felé kerül ágyba szemünk fénye, vagy hogy a mamánál nem kell rendet rakni a gyerekszobában, sőt még az esti fürdés és fogmosás is elmaradhat, vagy két órán át is nézhetnek tévét – nos, akkor vegyünk egy nagy levegőt és nézzük úgy: a túlélőtúra jól sikerült és még a gyerekünk is jól érezte magát. Attól pedig nem kell félni, hogy ezek után a gyerekek otthon is ezeket követelik majd: pontosan tisztában vannak ugyanis vele, hogy hol, mi megengedett és otthon hol vannak a határok, de azért néha az arcunkba vágják majd: bezzeg a nagyinál/a mamánál…

Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

2 thoughts on “Generációk találkozása: unokák és nagyszülők

  1. Szia Barbara,
    Bárcsak mi is ilyen nagyszülőkkel rendelkeznénk! De anyumék sajnos az a kategória, hogy az már már a gyerekek egészséges lelki fejlődését rossz irányba befolyasoljak! Gyakorlatilag már rengetegszer futottunk bele abba, hogy a saját anyukám baromira másképp adja elő nagylànynak a gyetekorunkat, mint ahogy az valójában történt és és már odáig fajult, hogy éket vért közém és nagylàny közé 🙁
    Sajnos mi arra jutottunk, hogy jobb ha nem találkoznak egymással, mert a többiek is érzik hogy nagylàny van piedesztàrra emelve és ők csak úgy vannak! Illetve szerintük legkisebb tejfehérje és glutén allergiàja csak úri hóbort! 🙁

    1. Szia Timi!
      Nagyon sajnálom, hogy nálatok ilyen a helyzet. Épp ezért írtam is a posztban, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a kompromisszum már többet árt, mint használ. Sajnos, a szüleid nem veszik észre, hogy mennyi mindent veszítenek ezzel a hozzáállással. Téged, az unokákat… és amikor rájönnének, már késő lesz. Szívből sajnálom.
      Ilyenkor tényleg nem lehet mást csinálni, mint a ti családotok érdekében, hanyagolni ezt a fajta kapcsolattartást, bármennyire is rossz ez. Mert szerintem rossz. Egy nagyszülő olyan dolgokkal ismertetheti meg az unokákat, amelyekkel egy szülő nem. Teljesen más szintű a szülő-gyerek és a nagyszülő-unoka viszony.
      Üdv: Barbara

Hozzászólás