Nagycsaládos sportágválasztó: csak logi(szti)kusan

Hogyan válasszunk sportágat öt gyereknek? Logikusan. Akarom mondani logisztikusan.

sport

.

Ha válaszolnom kéne, hogy az elmúlt tizenkét évben mi alapján választottunk sportágakat a gyerekeknek, akkor nagycsaládos szempontból első helyen a helyszín és az oda való eljutás, vagyis a logisztika szerepelne, a második helyen a gyerekek és az adott sportág viszonyát említeném (testalkat, vérmérséklet, koncentrálóképesség), harmadik helyen pedig az állna, hogy úszni megtanulni kötelező. Nyilván nem ez a legtökéletesebb rangsor, de a mi nagycsaládi viszonyaink ezt teszik lehetővé.

Legkisebb kivételével minden gyerekünk űz valamiféle sportot. Újra.

Mert volt egy átmeneti időszak, amikor Nagyfiú esetében a testmozgás kimerült az ágyban való heverészésben, valamint az ágyból való kigurulásban…, ráadásul a második változatot leginkább velem gyakoroltatta reggelente, amikor megpróbáltam rábírni, induljon el az iskolába, vagy csak úgy egyszerűen keljen fel, mert bár szünidő van, de egyszer csak el kell kezdeni a napot… legalább délben. Csak tudnám, miért is beszélek erről múlt időben?!

Miközben Nagyfiú nagyon is élő példáként bizonyította, hogy a lustaság fél egészség, addig szerencsére a többiek még nem jutottak el a kamaszságnak arra a fokára, ahol már a vacsoraasztalhoz való lebotorkálás a gyerekszobából felér egy futóversenyen való részvétellel… Nagyfiú szerint. És tök komolyan gondolja. (Az iskolába való eljutás akkor vajon minek számít nála? Maratonfutásnak?)

De aztán jött a kajakozás és a vitorlázás. És mindkettő szerelem lett. Így minden visszatért a régi kerékvágásba, csak nekem lett egy kicsit nehezebb a dolgom, mert amióta újra sportol, a megnövekedett izomtömege miatt nehezebb kigurítani az ágyból.

Mi a helyzet a többiekkel?

Nagylány karatézik, úszik, fut (atlétika, terem- és tereptájfutás), judózik, Középső úszik, kézilabdázik, focizik, Négyes úszik, korcsolyázik és focizik. Sok? Az. Főleg, ha az anyagi oldalát nézzük…, na, meg a mosásét. Igen, hiába próbáltam tudatalatt olyan sportágakat választani, amelyek minimális ruhaigénnyel párosulnak, a háztartási helyiségben tornyosuló szennyes mennyisége nem egy-két ruhadarabbal nő hetente, hanem exponenciálisan terjed a végtelenbe, amióta az öt gyerek mellett a rendszeres sport is beépült a mindennapjainkba. Nem értem.

Lehet, hogy a teljes focicsapat ruháit én mosom titokban? Meg a tájfutókét? Meg a hokisokét? Mert az oké, hogy Férj néhanapján hazahozza a repülőklubból a repülőgépeket takaró vászonzsákokat, amelyekből egy is eltömíti a kilenc kilogrammot bíró mosógépet és ilyenkor tényleg csak hegymászófelszereléssel lehet megközelíteni a háztartási helyiséget, de azért a gyerekenként egy póló, egy sort, egy pár zokni, ami a futáshoz meg a focihoz kell, az úszáshoz szükséges egy szem úszónadrágról nem is beszélve, mennyiségileg azért mélyalföldnek tűnik a repülőgéphuzathoz képest. És mégis… Ha egyszer megvalósítom régi álmomat és nyitok egy magánnyomozó irodát, ez lesz az első ügyem, amit kinyomozok, becsszó. Szerintem nem vagyok egyedül a kíváncsiságommal.

Így választunk mi

Szégyen, nem szégyen a fizetős sportágak nagy részénél az alapján döntöttünk, hogy az edzőtermek gyalog is megközelíthető távolságban legyenek – így bizonyos életkor után már egyedül is le tudnak menni a gyerekek -, az intézményi edzéseket pedig egyértelműen anyagi okok miatt preferáltuk/juk, hiszen minimális költség- és időbefektetéssel (nincs kísérgetés, várakozás a helyszínen, bár így ingyen és bérmentve, mindenféle logisztika nélkül jutnék egy kis én-időhöz… lehet, hogy elhamarkodtam ezt a dolgot?!) ugyanolyan színvonalú oktatásban részesülnek a csemetéink, mintha mi hajtottuk volna fel a lehetőségeket, amelyekért aztán a fél fizetésünket otthagynánk. Mert otthagynánk… nekem elhiheted. (Négy gyerek edzése – Legkisebb ugye még nem nőtt bele, de biztos vagyok benne, hogy eljő a nap, amikor mind az öten ringbe szállnak – heti két órával számolva körülbelül kétszer annyiba kerül, mint az öt gyerek után járó, főállású édesanyaként kapott havi állami juttatásom. És csak négy gyerekről van szó és sportáganként “csak” heti két edzésről fejenként.)

Oké, logisztika és pénz. De hol marad a gyerekek szabad választása? Nagycsaládos anyaként stresszelhetném magamat azon – és nem csak a sportágválasztás kapcsán -, hogy miből maradnak ki a gyerekeim, mitől fosztom meg őket a nagy létszámból fakadó folyamatos logisztikázás miatt, de inkább a pozitívumokra koncentrálok: nem kell sokat utazniuk az edzésekre (az utazásra fordítandó időt másra használhatjuk, pl. közös családi együttlétekre), kerületi gyerekkel járnak együtt, akikkel – ha megvan a kölcsönös szimpátia – más közös programot is lehet szervezni.

Persze azt sem tagadom, hogy szerencsések is vagyunk, mert a közeli edzőtermekben és az intézményi sportok között mindenki megtalálta azt, ami a szívéhez igazán közel áll.

Ugyanakkor azt is meg kell említenem, hogy két sportág esetén nem volt kérdés, hogy felkerül a listára: úszni és küzdősportot választani kötelező.

Úszunk az árral

sport logisztikusan
kép: pixabay

Én nagyon sokáig nem tudtam megtanulni úszni, csak 12 éves koromban sikerült elsajátítanom ezt a készséget, ezért biztos voltam benne, hogy a gyerekeimet a lehető legkorábban vízhez szoktatom és megtaníttatom őket úszni, másrészről Férj családjának van egy vitorlása a Balatonon, ahova minden évben lejárnak a gyerekek, így hát az úszni tudás életmentő is a családunkban.

Nagyfiút 2,5 évesen vittük le először vízhez szoktatásra az egyik közeli uszodába. Az oktató egy kedves fiatalember volt, aki láthatóan jól értett a gyerekek nyelvén, mert Nagyfiú a mai napig emlegeti. Egy-két év múlva elhagytuk ezt az uszodát és átmentünk egy másik helyre, ahol már komolyabb, de nem versenyzői edzés folyt. Egy ideig minden jól ment, de Nagyfiú egyre gyakrabban jött ki rosszkedvűen az edzésről. Sajnos, nem sikerült belőle kiszedni, hogy miért nem érzi jól magát, egyszerű durcásságnak könyveltem el magamban. Később Nagylány is csatlakozott ehhez a csapathoz. Ő eleinte nagyon jól érezte magát, ezért is voltam biztos benne, hogy Nagyfiú rosszkedve mögött nem áll igazi probléma. De aztán Nagylány is egyre többet panaszkodott, hogy kiabálnak az edzők, nem megfelelő hangnemben és nem megfelelő módon kommunikálnak. Próbáltam tisztázni a helyzetet a vezető edzővel, de ő tagadott mindent, én viszont nem akartam megvárni, amíg még súlyosabbá válik a helyzet, ezért azonnal váltottunk. (A mai napig nem értem, hogyan kaphat tanári diplomát és foglalkozhat valaki gyerekekkel, ha nem ért a nyelvükön és nem tudja elfogadni őket minden esetlenségükkel, ügyetlenségükkel, idegesítő vonásukkal együtt.)

Szerencsére a harmadik uszoda bevált: Nagyfiú és Nagylány után már a második generáció koptatja a medence köveit, Középső és Négyes folytatják a hagyományokat. Míg az előbbit nagyon nehéz volt rávenni, hogy átlépje az uszoda küszöbét (nem úgy általában a sportolás ellen van kifogása, hanem egyszerűen kívül esett a komfortzónáján), addig Négyes alig várta, hogy elég nagy legyen és bevethesse magát az uszoda falai közé, és már a második nap arról ábrándozott, miket is fog csinálni, hogyan fog fejest ugrani – amit persze nem tudott és azóta sem tud, de a bomba már jól megy – az első hét végén.

Legkisebb még egy évig a szurkolói státuszt élvezi, de abban már igazi profi.

Küzdünk… nem verekszünk

sport logisztikusan
kép: pixabay

A küzdősportok soha nem álltak közel hozzám, ezért is lepődött meg Férj, amikor pár évvel ezelőtt egyszer csak azzal álltam elő, hogy szeretném, ha a gyerekeinket a sok lehetőség mellett valamilyen küzdősportra is beíratnánk. A gondolatot és az időzítést ugyanakkor nem volt véletlen szülte, hanem az, hogy Nagyfiút három hónappal az iskolakezdés után két negyedikes fiú megverte, az arca felszakadt, kórházi kezelésre szorult. Látva a bizonytalanságát, a döntésképtelenségét a helyes reakciót illetően – futni, ütni, védekezni? – nem volt kérdés, mire van szüksége. Nem hiszek az erőszakban, a verekedésben, az erőfitogtatásban, de az önvédelem az más.

Nagyfiú így került a tatamira judósként, Nagylány pedig egy karatecsoportba. Egyiküknél sem az volt az elsődleges cél, hogy képesek legyen megtámadni valakit, sokkal inkább a fizikai erőnlétük fokozása, a magabiztos fellépés biztosítása és a lehetőség, hogy ha kell, meg tudják védeni magukat. A módszer működik, most ugyancsak Nagylány esetében, mert Nagyfiú ugyebár mostanában a kanapén nyújtózkodva Dunán, illetve a Velencei-tavon evezve gyűjti az erőt, de hamarosan színre lép Középső is, hogy meghódítsa a tatamit.

Joggal merülhet fel benned a kérdés, nem felesleges ennyi sportágba belekóstolni? Korábban én is hasonló állásponton voltam, de az öt gyerek mellett szerzett tapasztalat mást mutat. Most már hiszem és vallom, hogy 10-12 éves korig minél többféle sportot ki kell próbálni, mert egy látszólag teljesen idegenszerűnek tűnő sportágból is lehet nagy szerelem. Egy próbát mindenesetre megér. Vagy többet…

Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

6 thoughts on “Nagycsaládos sportágválasztó: csak logi(szti)kusan

  1. Mi kisvárosban lakunk, nálunk sokkal szűkösebbek a lehetőségek a sportra, de nálunk is nagy szerepet játszott a döntésben a logisztika. Így a lányok kéziznek (2 óra/hét) , úsznak (4 óra/hét) és néptáncolnak (2 óra/hét). A nagylánynak még bele kellett férnie az órarendjébe a zeneiskolának, színjátszónak, énekkarnak és az orosz fakultációnak. És a nagylány bánatára a karate már nem fért bele. Nem volt hova. Egyszerűen hiába legóztam, nem ment. Közölte, nem baj, majd jövőre, addig valahogy majd kitalálod! Szerencsére a lovastorna elég hamar elveszítette varázsát, mert 1. drága volt, 2. messze, 3. én nagyon nem szeretem a lovakat.
    Örülök, hogy szeretnek mozogni, meg mindenféle különórára járni, de néha úgy érzem, hogy az én logisztikai képességeim is végesek 🙂
    Szerencsére a fiam még csak középsős, így csak heti 1x úszik, de már szemez vele, hogy ha nagycsoportos lesz, mehet heti 2x úszni, heti 2 birkózni és még a foci is van!
    Mosás: nálunk úszás után még a törölköző is a mosásban landol, mert nem tudom, hogy azzal törlik-e fel az uszodát, de kb. olyan állapotban kerül haza.
    Néptáncot meg addig díjaztam, amig el nem jött az első fellépés és rájöttem, hogy utálok ruhát keményíteni 😀
    Úszásnál mi is edzőt váltottunk, mert a lány kezdte megutálni, nagyon 🙁 az új edzővel ilyen gond szerencsére nincs.

    1. Kedves Odilia!
      De örülök, hogy újra találkozunk itt.
      Köszönöm, hogy elmesélted a ti történeteteket. Látom, ti sem unatkoztok.
      Sok közös vonást véltem felfedezni: én sem szeretem a lovakat, ergo a lovaglás nem is jött szóba, ráadásul messze is lett volna és drága. Csak pont, mint nálatok.
      A néptánc az én gyerekeimet nem vonzotta igazán, bár oviban mindig volt és ott lelkesek voltak, de aztán ez elmúlt.
      A foci az örök szerelem a fiúknál, azt hiszem.
      A birkózás nagyon izgalmasan hangzik.
      Olyan jó, hogy ennyiféle dolgot ki tudnak próbálni és csak támogatni tudom azokat a közösségeket, ahol nem a versenyzés a fontos és a klubtagság, hanem egyszerűen csak a sport és a mozgás szeretete.
      Máskor is várlak vissza.
      Üdv: Barbara

  2. Szia Barbara! Ez megint egy erdekes poszt. Megkerdezhetem, h melyik usziban kotottetek ki vegul? Nem messze lakunk, csak kivancsi vagyok, h melyikre jutottatok. Mi is harmat probaltunk, ez utobbival meg vagyunk elegedve, de erdekel, Ti mire jutottatok. Udv.

    1. Szia Antónia!
      Köszönöm, hogy benéztél hozzám és érdekesnek találtad az írásomat.
      Jelenleg a Testnevelési Egyetem uszodájába járunk és itt még soha nem volt gondunk. Szeretik a gyerekek az edzőket, táborba is szívesen mennek és megtanultak úszni.
      Üdv: Barbara

Hozzászólás a(z) Antonia bejegyzéshez Kilépés a válaszból