Kényszerpihenő

Vannak dolgok, amelyeket nem szeretek. Például a kényszer szülte helyzeteket. Pedig egy kényszerpihenő néha nagyon is hasznos tud lenni.

Tevékeny életet élek. Annál is tevékenyebbet. Öt gyerekkel ez nem is lehet másképp. De néha az élet másképp rendelkezik.

Pár hete éreztem először, hogy zsibbad a kezem. Hol az egyik, hol a másik. Mindig éjszaka. Néha annyira erős volt az érzés, hogy felébredtem tőle. Nem gondoltam semmi rosszra. Talán csak elfeküdtem. Talán az okozza, hogy a sporttal egy időben – a rendszeres testmozgáshoz nem szokott testem igényeit figyelmen kívül hagyva – nem kezdtem el magnéziumot szedni. És most az izmaim(!) így figyelmeztetnek a figyelmetlenségemre. Aztán ahogy jött, el is múlt a zsibbadás. Én meg éltem tovább az életemet úgy, ahogy addig. Tevékenyen. Futással, gyerekekkel, kevés pihenéssel.

Aztán jött a térdfájás. Kint a futópályán. Á, csak egy izomhúzódás. Átmozgatom, nyújtom és nem lesz semmi gond. Látod, már nem is fáj. Futhatok tovább. Jó-jó, óvatosabban, nincs ütemváltás, gyorsítás a végén, csak úgy komótosan. Na, így is megvan azért a két és fél kilométer tizenöt percen belül. Nem egy világrengető eredmény, de nekem jó.

Húzódást már nem érzek, kicsit recseg itt-ott, de semmi komoly.

Most pedig itt ülök az ágy szélén és fáj. Nagyon fáj. A térdem. Bekenem, megmasszírozom, de nem értem. Tegnap még kint voltam a pályán és nem éreztem semmit, most meg tessék. Aztán már nem csak a térdem fáj, hanem az egész lábam térdtől felfelé. Itt is, ott is. Most meg a hátam, a gerincem mellett.  És a combtő. A fájdalom állandósul, olyannyira, hogy már fájdalomcsillapítót szedek. És aztán bumm! Nem tudok felállni, nem tudok lépni, nem hajlik a jobb lábam. Elnehezült, zsibbad mindehol, nem mozog.

Orvos kéne, de félek. Hülyeség, de én ilyen vagyok. Furcsa víziók peregnek le a szemem előtt, súlyosabbnál súlyosabb állapotokat vetítek magam elé. Mégiscsak le kéne menni az orvoshoz. Férj is ezt mondja.

Ideális az időpont, tanítás nélküli munkanap van a suliban, három gyerek itthon, én meg lebénultam a fél lábamra. Kire hagyjam a gyerekeket? Ki fogja ellátni őket? Hogyan lesz ebéd? Ki hozza haza Legkisebbet az oviból? Ilyen és ehhez hasonló kérdések cikáztak a fejemben, mert egy anya betegen is anya. Ugye?

* * *

– Fiúk, gyertek! Társasozzunk, amíg anya lemegy az orvoshoz – kiáltja Nagylány.

– Élve fogd el-t játsszunk! – könyörög Négyes.

– Ne, az uncsi! Gazdálkodj okosan a tuti – kontrázik Középső.

– De én azt még nem értem, mert még nem tudok számolni – szomorodik el Négyes.

– Állj! Először játszunk egy állatosat Négyes kedvéért, az úgyis gyorsan lepörög, utána meg jöhet a gazdálkodós, majd én segítek Négyesnek – mondja Nagylány.

– Hozzátok a dobozokat, rakjátok össze a pályát, addig én segítek anyának felöltözni – folytatja határozottan.

…

– Köszönöm – mondom meghatottan.

* * *

Erőt veszek az egyre elhatalmasodó bénultságomon és lemegyek az orvosi rendelőbe. Bejutok, a látvánnyal sokkolom az orvost, ő cserébe sokkol a diagnózissal. Lábfejbénulás, sürgősségi MR-vizsgálat, beutaló a közeli kórházba azonnali felvétellel. Á, csak álmodom. Biztosan nem kell befeküdni. Már nem is érzem a fájdalmat. Meg a lábamat sem. Na, pont ez a gond, hogy azt sem.

A lépcsőházban rám tör a kétségbeesés. Nem, ez nem történhet velem meg. Sportolok – egy ideje már rendszeresen -, minden más tekintetben is igyekszem odafigyelni magamra, elvégre negyven év felett már az Élet című lemez B oldala forog. Oké, keveset pihenek, a stressz sem kevés, genetikai hajlam is van a gerincbetegségre, de nem dőlhetek ki. Mi lesz a gyerekekkel? A családdal? Férjjel? Hogy birkóznak meg a hétköznapokkal, a háztartással?

* * *

– Mit fogunk ebédelni?

– Nem tudom, Négyes, nem hiszem, hogy tudnék főzni – válaszolom.

–  Én tudom! Rizst és virslit – feleli vidáman Nagylány.

– Kell olaj, víz és só is. Láttam a múltkor anya is így csinálta – kotnyeleskedik Középső.

– Önthetem én a rizst? – kérdezi Négyes.

– Én meg az olajat – mondja Középső.

– De én vagyok a séf és ti terítetek – jelenti ki Nagylány.

– Zsír! – kiáltja a két fiú.

* * *

– Nem érem el a zoknikat, túlságosan bent vannak a gépben – kiabálja Négyes a háztartási helyiségből.

– Itt a sámli, azzal eléred. De előbb rakjuk be a következő mosást – mondja Középső.

– Azt majd én elindítom – kiált be a fiúkhoz Nagylány.

– Én elrakom ezt a három kupac ruhát, a másik kettőt te tedd a helyére – mondja Négyes.

– Oké – válaszolja Középső.

– De a zoknikat én párosítom… te meg segítesz. Ugye? – néz ártatlan szemekkel Nagyfiúra Legkisebb.

* * *

Kórház. Előzetes vizsgálat. Fájdalom, sírás, döbbenet. Lógó lábfej, térdtől felfelé bénult láb – de legalább a lábszáram ép. Hurrá! Bent kell maradni. Most azonnal. Műtét? Talán igen, talán nem. Majd az MR vizsálatból kiderül. Zúg a gép, a fülemben ordít a zene, de még így sem hallom az összes taktust, a szemem sem merem kinyitni, félek, hogy akkor megnyomnám a pánikgombot és én ki akarok tartani. Muszáj. Talán akkor gyorsabban túl leszek rajta. Még elbúcsúzni se tudtam a gyerekektől. Tényleg! Hogy kerülnek haza? És iskolába? Edzésre?

* * *

– Nézzük, hogy ki, mikor, hol van – mondja Nagylány.

– Én labdajáték utána haza tudom hozni Négyest – közli Középső.

– Én vállalom Legkisebbet – ajánlkozik Nagyfiú.

– Szuper. Reggel én kísérem Négyest suliba, apa viszi Legkisebbet, a többiek már önjáróak. Délután pedig jöhet az újratervezés – zárja a beszélgetést Nagylány.

* * *

Kórterem. Korszerű műszaki felszereltség, gondos orvosok, segítőkész ápolók, vicces szobatársak. Kórházszag. Magány és hiányérzet. Hülyeség, mert néha zavar a tömeg, ami otthon van és szomjazom a csendet. Most megkapom. De most meg nem kell.

Félelem és lassan múló fájdalom. De múlik és ez a lényeg.

* * *

– Hol van anya?

– Nem tudom, Legkisebb, de megtaláljuk – válaszolja Nagyfiú.

– Itt nincs és itt sincs – kesereg Legkisebb.

– Ne pityeregj, tökmag, mindjárt utánakérdezek azoknál a néniknél.

– De nincs itt! Hol van anya?!

– Megtaláljuk, nyugi. Nekem is hiányzik, na – mondja csendesen Nagyfiú.

* * *

Néha kell egy kis távolság. Hogy lássuk: működik, amit szülőként teremtettünk.

Mert a hétköznapok, a rohanás, a stressz, a problémák, a nehézségek olykor elhomályosítják az éleslátást és alkalomadtán úgy érezzük, nem csináljuk jól ezt az egész szülőséget, inkább őriztünk volna libát a réten, minthogy gyereket, gyerekeket vállaltunk. Ennél bármi egyszerűbb lehet. És néha tényleg nem csináljuk jól, nincs mit szépíteni ezen.

Szülőként hajlamosak vagyunk túl magasra rakni a lécet, mert meg akarunk felelni. Hogy kinek és minek, azt talán magunk sem tudjuk pontosan. Ha nem megy, marcangoljuk magunkat és tényleg elhisszük, hogy elrontottuk. Pedig nem. Csak elveszünk… a részletekben. Mondhatnám úgy is, hogy nem látjuk a fáktól az erdőt. Pedig pont az a lényeg, az erdő, a mi erdőnk. Ami olykor kicsit kusza, egyszer-egyszer sötétebb a kelleténél, esetenként félelmetes.

Épp  ezért néha kell egy kis távolság. Hogy lássuk: működik.

Nekem most kényszer szülte a távolságot. De örökké hálás leszek érte. Mondjuk a porckorongsérvről szívesen lemondtam volna.

Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!