Felújít-lak akta: nagycsaládos konyhai különszám

Három évvel a gyerekszobák kialakítása után újra megnyitottuk a felújít-lak aktát, a nagycsaládi különszám legújabb főszereplője a konyha volt.

Amikor három évvel ezelőtt augusztus helyett október végén levonultak a mesteremberek és elvitték az utolsó kalapácsot is az étkezőasztalunk alól, megfogadtam, hogy a jövőben semminemű szaki nem teszi be a lábát a lakásunkba felújítás/átalakítás okán úgy, hogy közben mi is benne tartózkodunk.

Igazából azt is fontolóra vettem, hogy egyáltalán nem engedek be a bejárati ajtónkon semmilyen szakembert soha többet, annyira elegem lett úgy en bloc a felújításból. Még magát a szót is megpróbáltam kerülni egy jó ideig. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem voltam elégedett a gyerekszobák kialakításán munkálkodó gárdával, sőt, csak a folyamattal járó körítésre nem vágytam. Se kicsit, se nagyon. De persze az élet nem állt meg és egy nagycsalád lakásán mindig akad felújítanivaló, mert kinőttük, átnőttük, túlnőttük stb.

Sok helyet tudnék említeni a lakásunkban, amelyet nem két felnőttre és öt gyerekre szabtak. Kezdjük rögtön magával a lakásunkkal!

Itt lakjunk jól!

Amikor beköltöztünk jelenlegi otthonunkba, még nem gondoltuk, hogy valaha is öt gyerekünk lesz, ebből következően palotának láttuk azt, amit most öt gyereken túlról szemlélve inkább egy nagyobb, de azért komfortos egérlyuknak érzékelünk, különösen igaz ez azokra az esetekre, amikor például indulás előtt mindannyian az előszobában tartózkodunk és megpróbálunk kinyomulni a bejárati ajtón úgy, hogy senkit nem hagyunk hátra. Háááát…

Az ideális állapot és a valóság között érzékélhető méretkülönbség elsősorban a közösségi tereinknél nyilvánvalóak, vagyis az előbb említett előszobánál, a konyha-ebédlőnél és a fürdőszobáknál… igen, ennyi gyerekkel az is közösségi térnek számít, én legalábbis az elmúlt tizenöt év alatt, amióta itt lakunk, még egyszer sem tudtam egyedül eltölteni öt percet egyikben sem. Szóval, nálunk közösségi tér. Pont.

Ha úgy vesszük, az idő előrehaladtával és a gyerekeink számának növekedésével minden egyes helyiségünket – néhol még ráadásként a bútorokat is – kinőttük. Így-úgy mindig megpróbáltunk alkalmazkodni a megváltozott igényekhez (ennek a folyamatnak ékes bizonyítéka az egyterű gyerekszoba négy kisméretű lakóhelyiséggé formálása), de voltak ellenálló darabok. Például a már sokat emlegetett fürdőszobák és az előszoba, amelyeket adottságukból fakadóan hiába is szerettünk volna átalakítani, az csak kidobott pénz lett volna, mert érdemben nem változott volna semmi. Legfeljebb a szappanadagoló nem a mosdó jobb, hanem bal oldalára került volna…, az előszobában meg még ennyi változtatást sem tudtunk volna kicsikarni. Patt helyzet. Nem is erőltettem hát a dolgot.

De a harmadik közösségi helyiségben benne volt a lehetőség, hogy némi (?), falbontás nélküli ésszerű(bb) térszervezéssel közelebb hozzuk a nagycsaládos igényeinkhez.

Szerintem a konyhára tökéletesen illik a mondás, hogy lakva ismeri meg egymást az ember… meg a konyháját. Én körülbelül öt perccel a végleges beköltözésünk után tudtam, hogy új bútort szeretnék. Pedig épp csak bekerültek a helyükre a megrendelt darabok, de meglátni és megutálni egy pillanat műve volt. És még nem voltak gyerekeink. Egy sem. Aztán lettek és én még jobban szerettem volna új konyhabútort.

 

 

Ez volt tizenöt éve. A közben eltelt időben az érzéseim mit sem változtak, de valahogy mindig voltak fontosabb/halaszthatatlanabb/sürgősebb és nem utolsó sorban olcsóbban kivitelezhető dolgok az életünkben, mint a nem-szeretem konyhabútor lecserélése egy praktikusabb beosztású, egy héttagú család igényeit jobban szem előtt tartó darabra.

De amikor leszakadt az egyik ajtó és hiába csavarozta Férj vissza naponta, következő reggelre mindig megadta magát, takarítás közben nemcsak a kosz, hanem a pozdorjalapokat borító fedőréteg is eltávozott innen-onnan, s a fiókok, valamint a felső üveges szekrény kinyitása és becsukása is akkora zajjal járt már, hogy még a két emelettel lejjebb lakó szomszéd is pontosan tudta, mikor kezdek hozzá a konyhai munkálatokhoz, akkor nem volt további apelláta, elérkezett a csere ideje.

Asztalos kerestetik

Ismered Montecuccoli híres mondását, amely szerint a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz? Na, akkor máris tudod mi az, ami feltétlenül elengedhetetlen egy új konyhabútor megrendeléséhez. És nemcsak ebben hasonlít egymásra a háború és a konyhabútorcsere, hanem például abban is, hogy mindkét esetben elkerülhetetlen a csatatér. Mondom, elkerülhetetlen.

Igazságtalan lennék azonban, ha nem tenném hozzá azonnal, hogy a nagy halom pénz mellett mindenképpen szükség van egy jó asztalosra is, aki nem fordul vissza rögtön az ajtóból, amint meglátja, hogy a konyhádban bizony több a szög és a kiszögellés, mint a függőleges fal és aki az előbb vázolt látványtól megigézve nem inkább egy megbízható kőművesbrigádot ajánl sietve maga helyett a munka elvégzéséhez. Na, ilyen asztalos nincs a Arany Oldalakban. Az ilyen szakembert a sorok között kell keresni… az ismerősök sorai között.

Ja, még egy fontos dolog. Ha annak idején nem úgy terveztetted a konyhádat, hogy egyszer majd IKEA bútorokat fogsz bele vásárolni, akkor ne most kezdd el, mert most sem fognak beférni.

Megtaláltad? Örülj! Nem kicsit, nagyon. Akár pezsgőt is bonthatsz. Nem is árt az a kis alkohol, legalább derűsen indul a közös munka. Hidd el, később már egy egész láda pezsgő is kevés lesz ahhoz, hogy legalább egy mosolyra hajazó grimaszt megeressz a szakember felé… és ezzel ő sem lesz másképp.

És még egy dolog nem maradhat ki a felsorolásból. Legyen egy terved! Egy határozott terved, amelyet aztán rugalmas el tudsz engedni. De hát ez már profin megy, elvégre édesanya vagy.

Kezdődik…

Nekem őrült szerencsém volt, pár levélváltás után megtaláltam azt az embert, akire szükségünk volt és akiről utólag kiderült, hogy nem is asztalos, hanem bútortervező mérnök (egyszer nekem is lehet szerencsém, nem?). Így egy kora nyári kedd estén kezdetét vette a gigászok harca: a piros sarokba felvonult az asztalos, a kékbe meg én, a ring középen meg ütköztek az elképzeléseink. Nem egyszer, nem kétszer… sokszor. Mert ugye azt csak egy naív háziasszony képzeli, hogy a Pinteresten látott álomkonyha úgy ahogy van megvalósítható lakáscsere nélkül. Á, nekem ilyen eszembe se jutott. Á, nem. Ahogy az IKEA konyha sem. Á, nem.

Négy hét kőkemény tervezés, egyeztetés, hajtépés után kezemben volt egy rajz, amiből semmit nem értettem, mert térlátásom, na, az pont nincs. Egy incifinci sem. Én nem tudok fiókokat vizionálni egy sík papír rajzba. Mert hát nincsenek ott, pedig az asztalos váltig állította. De mivel mindenki más nagyon lelkes volt attól, amit látott, így én is lelkes voltam, mert a lelkesedés már csak ilyen, ragadós.

De azért a lényeg ott volt a kockás papírokon:

• lesz ténylegesen kifordulós fém, rácsos sarokelemem – hurrá! végre nem kell Legkisebbet beküldeni laposkúszásban a mosogató melletti ficakba a palacsintasütőkért, amit persze nem ismer fel a sok kacat között, de cserébe megtalálja Nagyfiú dugicsokiját, amelyet fel is fal egy ültő helyében azonnali gyomorrontást előidézve
• a kihasználhatatlan polcrendszerű szekrények helyett mindenhol fiókok lesznek, kivéve a felső szekrények, ahol megmarad a polcos elrendezés
• az üveges, osztatlan, zajos felső szekrény helyett formatervezett darabok kerülnek be
• a csak kezdetben csili-vili, később azonban egyetlen vízcsepptől is folyamatosan foltos, rozsdamentes, két osztatú (egyik kicsi, másik kisebb) mosogatódézsa helyett egy hatalmas, osztatlan, fekete gránitőrleményes darab kerül beszerelésre
• a konyhabútor alatti autótemető és hangyaönkiszolgáló morzsahegy-étterem ellen lepattintható lábtakaróval védekezünk
• a kiálló fogantyúkat, amelyekbe minden ruha és minden gyerek képes volt beleakadni a legváratlanabb pillanatokban és leglehetetlenebb helyzetekben, süllyesztett darabokra cseréljük
• végre nem mű fa színe lesz a konyhabútornak, hanem fehér, ami ugyan nem természetes, mert festett, de legalább nem akar többnek látszani, mint ami, és nem utolsó sorban harmónizálni fog az étkezőbútorral
• a konyhai vízvető profilt elfelejtjük, mert a koszgyűjtésen kívül nem sok haszna van, bár abban tényleg profi, talán túlságosan is
• nagyobb munkapultot kapok, mert felszámoljuk a csepegtetőtálcát, ami mosogatógép mellett amúgy is felesleges

Folytatódik…

Konyhából boksz ring el, költöztetős dobozok be, én pedig megkezdtem a legidegőrlőbb tevékenységet, ami egy felújítás során valaha is felütheti a fejét: vártam. Vártam, hogy az asztalos formába öntse a papír rajzot. Türelmesen vártam, mert nem felejtettem a mondást: nem lehet valami egyszerre szép, olcsó és időre kész. Én pedig szépet szerettem volna és olcsót. Relatíve olcsót.

Az asztalos érzékelve, hogy számomra ez a várakozás felér egy sorscsapással, néha felhívott, sms-t írt, vagy üzent a facebookon ébren tartva a reményt, hogy egyszer újra szekrényből veszem elő a poharakat/tányérokat, a koszos edényekkel pedig nem a fürdőszobai kád felé veszem az irányt – amelyben egy idő óta már nincs dugó, mert egy balul sikerült kísérlet során földön kívüli pályára állt, így külön öröm volt mosogatni a zuhany alatt, de legalább a gyerekek jól szórakoztak -, hanem csak bedobálom őket a mosogatógépbe.

Hat hét. Hat hét örökkévalóságnak tűnő várakozás. Utána meg még két nap Armageddon, ami akkor állt elő, amikor az asztalos a régi bútort már lebontotta, de az újat még nem építette be, vagyis csak félig.

 

 

Ez volt az a pont, amikor behívtam a gyerekeket a konyhába: “Ha még kíváncsiak vagytok, milyen volt az univerzum az élet kezdetekor, akkor a National Geographic-ben látott képek után most élőben is modellezni tudom nektek az ősrobbanást.” És kíváncsiak voltak… én meg nem vicceltem. Jófej gyerekeim vannak, na, láthatóan még egy elavult iskolarendszer sem tudja kiölni belőlük a kíváncsiságot. Bár ki az a elvetemült, aki ne akarná látni az ősrobbanást két lépésre a szobájától?

Jól nézünk mi ki

És milyen lett a végeredmény?

Az elrendezés nem sokat változott, mert falbontásról szó sem lehetett, mégis sokkal élhetőbb lett a tér és a lényeg, hogy elférek benne, pontosabban szólva a konyhai eszközök – amihez nagyban hozzájárult az a lomtalanítás, amelyet a kipakoláskor rögtönöztem és nem hallgatva Férj sirámaira szívhédűlés nélkül vettem búcsút a három éve nem használt tárgyaktól, lásd: fél centilitert tartalmazó alkoholos üvegek, törött késélező, kivénhedt filteres teafőző, aminek kidobását valószínűleg nem kicsit szívére vette a vízszűrőjében éldegélő pókcsalád, kicsit csorba, hátha-jó-lesz-még-valamire felkiáltással megtartott, évek óta emberi kéz által nem érintett tányérok, poharak stb. – és bár a bútor nem IKEA (annál személyre szabottabb), de néhány elemet azért így is becsempésztem.

 

 

 

 

De természetesen nem én lennék, ha csupán egy klassz konyhabútorral gazdagodtam volna a felújítás végére:

• a kevesebb több, nem néha, mindig, a konyhai eszközök terén meg különösen
• sok kicsi valóban sokra megy: már egy centinek is úgy tudsz örülni, mint gyerekkorodban a Nyugatra szakadt rokonok által küldött használt legónak, ha pedig az asztalos bejelenti, hogy mégis van még tizenöt centi ott, ahova az előbb egy hajszálat se lehetett még bepréselni, kebledre ölelnéd az egész világot
• sok jó ember tényleg kis helyen is elfér (főleg, ha két ütemben vacsoráztatod őket, mert egy időre kénytelenek vagytok az ebédlőasztalotokat is nélkülözni, bónuszként pedig sok-sok hasztalan próbálkozás után rátalálhatsz a legtökéletesebb ültetési rendre – melyik az a két-három gyerek, aki annyira utálja egymást, hogy inkább egy szót sem szólnak egymáshoz egész étkezés alatt -, hogy legalább néha csend legyen az asztalnál, ha végre visszakapjátok)
• a hangtalanul záródó fiókok bármilyen játékkal felveszik a versenyt egy négyéves gyerek esetében és nem csapnak zajt(!)
• az egy dézsás mosogató alá beférő otthoni szelektív kukáknak köszönhetően egyszerre több gyereked fitten tartásáról is gondoskodhatsz különösebb anyagi befeketetés nélkül (főleg, ha az ötödik emeleten laktok egy lift nélküli házban), csak a megfelelő rotációra kell ügyelni

Megérte? Nem kérdés.

 

 

Belevágnék még egyszer? Ööööö…

Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!