Egy fénykép lehet jól vagy rosszul komponált, túl- vagy alulexponált, számomra most mégis az anyaságomat olykor bénító kétségek alóli felszabadító ereje a legfontosabb.
Hogyan lehet egy fényképnek felszabadító ereje? Ó, nagyon egyszerűen.
Adott egy fénykép. Nem kutakodtam, nem turkáltam (amúgy sem szokásom, még a végén rám ugrik egy háromhetes büdös zokni), véletlenül került elém az egyik nyári táborozás emlékezetes pillanatait megörökítő sorozat egyik darabja, amelyet valaki a legnagyobb és legismertebb online közösségi hálózaton osztott meg a táborozók és hozzátartozóik számára fenntartott zárt csoportban. Homályossága és rossz elrendezése ellenére a fénykép szereplői – akiket ráadásul csak hátulról vett a kamera- fiatalosságot, kedvességet, vidámságot sugároznak, az elkapott mozdulatból pedig sugárzik a harmónia, a béke, az egymásra figyelés. De akkor miért hat rám úgy, mintha fejbe kólintottak volna?
Mert az egyik szereplőt ismerem, nagyon is jól, de a másik nem én vagyok, pedig a szemfüles fotós által elkapott mozdulat eddig csak ránk volt jellemző. Nagyfiúra és rám.
Csak egy mozdulat
Minden anyának és fiúnak – nekünk legalábbis biztosan – van egy mozdulata, amely átsegíti őket a legnehezebb pillanatokon és amely ott van velük a legboldogabb percekben is. Benne van minden: a fiú/férfi ereje, a nő gyengédsége, az összetartozás, az egymás iránti mindenkori szeretet és tisztelet, minden. Kinek egy kézszorítás, kinek egy simogatás… nekünk egy (fél)ölelés, ami mostantól már nem csak az enyém. (Persze Férjjel is összeborulnak néhanapján és a haveroknak is jár egy-egy kamaszos összekoccanás, de ez a mozdulat a kettőnk közötti megbonthatatlan kötelék jele, ilyen senki másnak nem járt… eddig.)
Most dohoghatnék, lehetnék féltékeny és sértődött, hogy valamit, ami csak a mienk volt több, mint egy évtizeden át, most megoszt valakivel, valaki mással, aki nem én vagyok. De ehelyett büszkeség tölti el a szívemet, rém büszke vagyok – amennyire csak egy anya lehet -, mert a mi közös jelünket használja, hogy kifejezze a másik irányába, történjék bármi, jöjjenek bár viharfelhők, ők összetartoznak.
Persze tudom, hogy lesz még sok másik, de ennek az elsőnek különösen fontos jelentősége van. Neki is és nekem/nekünk is. Most először mutatkozik meg teljes valójában, amin eddig dolgoztunk, milyen emberré is neveltük Nagyfiút, aki isten igazából már csak félig gyerek s aki immáron elindult a saját útján, az úton, amely engem (természetesen Férjjel karöltve) is jellemez, hiszen mi jelöltük ki a nyomvonalat, hogy aztán átszabjuk, átalakítsuk, toldozzuk-foldozzuk, padkát építsünk, térdfalat emeljünk vagy épp bontsunk, néha több, néha kevesebb sikerrel.
Tőlem tanulta, amit most átad, együtt alakítottuk, formáltuk a magunk képére. Éveken át ez jelentette számára és persze számomra is a biztonságot, a köztünk lévő soha nem múló szeretetet, a harmóniát még a legvérzivatarosabb időszakokban is, amikor zengett a ház a kiabálástól (és semmi kétségem, hogy még fog is), amikor napokon át húzódott a mosolyszünet, de aminek a végén mindig ott volt az a bizonyos (fél)ölelés. És most továbbadja. Az első szerelemnek.
Megtörtént hát, lezárult egy korszak és kezdetét veszi egy új. Még csak gyerekcipőben jár és félszegen kopogtat, de én már tudom: itt és most még nagyobb szükségem lesz arra, amit az anyaságom elmúlt tizennégy és fél évében megtapasztaltam, megtanultam – vagy legalábbis megpróbáltam -, hogy az eddig kis adagokban gyakorolt elengedés fontosságát nagyobb dózisokban is jól fogadjam és elfogadjam. És ha nagyon nem menne, erőt meríthessek abból a bizonyos (fél)ölelésünkből.
A felszabadító erő
De hol van az a bizonyos felszabadító erő, amelyre a poszt elején hivatkoztam?
Nos, aki rendszeres olvasója a blognak, pontosan tudja, mennyit gyötrődöm, mennyi kétség járja át a lelkemet, vajon jól csinálom-e, amit csinálok, tényleg jó, elég jó édesanyja vagyok-e gyerekeimnek? Vajon sikerül(t)-e átadnom, megtanítanom nekik azokat a dolgokat, amelyekkel nem elrémisztik maguk mellől embertársaikat, hanem amelyekkel önmaguk és mások boldogságát egyszerre – semmiképpen nem egymás ellenében – szolgálni tudják. Sokszor kutatok jelek után, amelyek ha csak halványan is, de jelzik, nem járok tévúton, vagy legalábbis nem nagyon.
És akkor itt ez a kép, amelyen egyetlen mozdulat – minden kezdeti esetlensége, sutasága ellenére – többet mond minden szónál. Ez a kicsit homályos, kicsit rosszul rendezett fénykép, ha csak egy rövid időre is, de felszabadít a sok-sok gyötrő kétség alól, hatására bizonyossággá áll össze mindaz, amiben mindig kételkedek (de végül is a remény hal meg utoljára): elég jó édesanyja vagyok a gyerekeimnek és nem, nem rontottam el mindent.
És ezt az érzést most már senki nem veheti el tőlem. Sőt, mi több, fényképes bizonyítékom is van rá.
Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!