A blog és én: egy életem van, hát élek vele

Soha nem gondoltam volna, hogy az egykor stresszoldásnak indult blogom vezet majd rá: nagycsaládos anyaság ide, nagycsaládos anyaság oda, nekem is egy életem van és azt bizony élni kell!

Minden évben eljön a nap, amikor rádöbbenek (legkésőbb akkor, amikor megérkezik a fizetési felszólítás a domainszolgáltatótól): eltelt egy újabb év és mi még mindig itt vagyunk egymásnak, a blog és én. Igen, immáron két (igazából három, de a legtöbben csak ezt az oldalt ismeritek, szóval maradjunk a kettőnél) éve, hogy – egyelőre elválaszthatatlannak tűnő módon – összekapcsolódtunk és még mindig kitartunk egymás mellett, sőt, mondhatnám, hogy egyre inkább.

Nagyon sok mindent köszönhetek neki (romlott a szemem, javult a helyesírásom, ha írok, képes vagyok csöndben lenni akár több percen át és úgy veszem észre, ezért a családtagjaim több, mint hálásak), de hogy általa döbbenek rá arra: nekem is csak egy életem van, akár öt gyerekem van, akár nem, az bizony még engem is meglepett. Pedig így van. Nekem elhiheted.

A grafomániám kiélése mellett a blogírás nekem nem egyszerűen arról szól, hogy szeretném világgá  kürtölni a gondolataimat, mert azok annyira jók, hogy kár lenne őket veszni hagyni, vagy hogy annyira értenék valamihez, hogy azt feltétlenül meg kell osztanom másokkal. Egy frászt! Ez az attitűd olyan messze áll tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől.

Nekem, az introvertált személyiség egyik mintapéldányának őszintén szólva minden egyes alkalom, amikor megnyomom az aktuális poszt melletti közzététel gombot, egy valódi kínszenvedés: elég jó-e, amit írtam, érdekel-e bárkit a véleményem (csak egy átlagos ember vagyok, átlagos gondolatokkal, miért olvasná el bárki a firkálmányomat?!), sikerült-e félreérthetetlenül megfogalmazni a gondolataimat, akaratlanul nem gázolok-e bele visszavonhatatlanul valakinek a lelki világába? Persze, tudom, hogy a vélemények sokfélék és ettől szép a világ és nem kell mindig mindenkinek mindenben egyetértenie, de azért megsérteni sem szeretnék senkit.

Akkor mégis miről szól?

Tükör által élesebben

Ha egyetlen szóval kellene megfogalmaznom, azt mondanám, hogy egyfajta tükör, amely által jobban megismerhetem önmagamat, az igényeimet. Pontosabban?! Például a családi történetek jegyzetelése közben jöttem rá, hogy ráléptem a mártíranyaság útjára, a személyiségem kezd teljesen feloldóni ebben a szerepben, miközben a gyerekeim egyre önállóbbak, én mégis úgy viselkedem, mintha még teljesen rám lennének utalva és nem csak Legkisebb, hanem mindegyik. Kapaszkodtam az anyaságomba, mert sokáig nem volt másom.

A blog felnyitotta a szememet, vagy még pontosabban, rányitotta a szememet a világra és segített újra magamra találni. Felépíteni, megerősíteni azt a felemet, amely sok-sok éven át alvó üzemmódban működött, ha egyáltalán. Így esett, hogy sok-sok év után most már lelkiismeret-furdalás nélkül járok le hetente ötször edzeni, futni, bátran mondok igent egy-egy konferenciára, sajtóútra, mert meg fogjuk oldani a gyerekek elhelyezését – mert meg kell oldani és ilyenkor hihetetlen kreatív energiák szabadulnak fel az emberben -, nyugodt szívvel nyomom meg a gombot koncertjegyrendelés közben stb. De az egészben nem is ez a legjobb, hanem, hogy eljutottam oda: bűntudat nélkül tudom ezt megtenni.

Ha nincs a blog, talán nem lennék ilyen laza édesanya, nem tudtam volna elengedni bizonyos dolgokat, nem ismertem volna fel az én-idő fontosságát. A blognak köszönhetem, hogy túl tudtam lépni az anyaságomon, el tudtam fogadtatni önmagammal, a családommal és a külvilággal (oké, ezen az utolsó ponton van még mit dolgozni): nekem is csak egy életem van és élni szeretnék vele. Egy teljes életet a családommal, a gyerekeimmel, de nem feledve önmagamat, a saját céljaimat, az álmaimat. Mert így lesz kerek az egész.

Patetikusan hangzik? Úgy bizony. De mi másért írna az ember szülinapi posztot, ha nem az ilyen gondolatokért? Na, meg azért, hogy megköszönjem neked, kedves Olvasó, hogy velem tartasz ezen a fantasztikus “önismereti” úton, olvasol, hozzászólsz, bátorítasz, erőt adsz, megmutatod, hogy nem vagyok egyedül, hogy van valahol valaki, aki néhanapján ugyanúgy – vagy legalább nagyon hasonlóan – érez, mint én, legyen szó akár pozitív, akár negatív gondolatokról, érzésekről.

Engedd meg, hogy ezért a kitartó szeretetért most én adjak valamit. Egy ajándékot. Egy ajándékot a Tchibo Family felajánlásával. Fogadd tőlünk szeretettel ezt az ajándékcsomagot, amelyet egy egyszerű játék keretében nyerhetsz meg.

Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!