Szünidő-para: a rövidebb vakáció a megoldás?

Javában benne járunk már a vakációban, de az előttünk álló hetekben még bármikor felütheti a fejét a szünidő-para: mi legyen a gyerekkel? Megoldás lehet-e a rövidebb szünet a szülők gondjaira?

Ha őszinte akarok lenni, nálam már márciusban beindul a szünidő-para – de ha jobban belegondolok, soha el sem múlik, mert amint befejeződik az aktuális vakáció, máris azon töröm a fejemet, hogyan lesz a következő évben, melyik gyerek melyik tábort nőtte ki vagy épp melyikbe nőtt bele, összegezem a tapasztalatokat, a jó programokat elmentem, a kevésbé jókat kihúzom -, azaz mit fogok csinálni az öt gyerekkel a tíz-tizenegy hetes nyári szünetben.

Lehet, hogy nem szép szó, de nekem ez igenis para. Még úgy is, hogy nagyon örülök, amikor véget ér az iskola, a gyerekeim és velük együtt én is, végre felszabadulunk a mindennapi nyomás alól, pihenhetünk, élményeket gyűjthetünk, játszhatunk vagy egyszerűen csak együtt lehetünk és csinálhatjuk a nagy semmit. Mert néha azt is kell.

Igen, ez így tök szép és idilli meg minden, de amikor konkrétizálni kell a dolgokat, hogy a közös családi nyaraláson meg a nagyszülőkkel töltött időn kívül milyen kalandokkal, programokkal töltsem meg a tizenegy hetes iskolamentes időszakot – Férj szerint minél olcsóbbakkal, a gyerekek szerint minél kalandosabbakkal, én a “bármilyen értelmes” kategóriába sorolhatóakkal is megelégednék -, hogy nyár végén midegyikük feltöltődve, kipihenve, élményekkel telve csomagolja el a strandruhát és a felfújható krokodilt, nos, akkor bizony elfog a para és nem ereszt… jó sokáig… úgy kábé nyár végéig, egészen pontosan augusztus 31-ig.

A probléma gyökere

Első felindulásomban mondhatnám azt, hogy a probléma gyökerét azok az okos emberek jelentik, akik nem értik, hogy mit agonizálok ezen a kérdésen, hiszen a megoldás roppant egyszerű: ki kell tenni a kertbe egy gumimedencét a fák árnyékába és minden gond megoldva. Ezzel csak két apró problémám van: egyrészt nincs kertünk (tudom, az én hibám, miért nem vettünk kertes házat?!), másrészt meg megnézném, amikor a tizennégy éves kamasz fiamnak azt mondanám: Nézd, ott a felfújható medence, direkt árnyékba tettem, elleszel vele, ugye, drágám nyár végéig? Az arckifejezését megörökítő fotót szívesen elküldöm az okoskodóknak, a kísérő hanghatásokat azonban csak saját felelősségre csomagolom mellé.

De nem, az alapprobléma nem ez, hanem a tíz-tizenegy hét maga, annak hosszúsága. Érthetetlenül nézem, hogy miközben a hetedikes gimis Nagyfiúnak év közben nyolcadik órája is van (és az első csengetés is korábban van, mint az általános iskolában, hogy még épeszű időben véget érhessen a tanítás), semmi ideje nincs gyereknek lenni tanév közben, mert olyan sok az óra, hogy másra szinte nem jut idő, illetve olyan fáradt, hogy nincs semmihez se kedve, a mérleg másik serpenyőjében ott van a tizenegy hét, amely hosszúsága ellenére nem tudja ellensúlyozni ezt az év közbeni leterheltséget, fáradtságot. Egyszerűen kiegyensúlyozatlan a két oldal: leterheltség kontra hosszú vakáció, ráadásként felmerülnek más problémák is.

A programok, az elhelyezés megoldása ugyanis csak az érem egyik oldala, mellette ott van még a vakáció anyagi vonzata is. Mert lehet tagadni, de minek, hogy mostanában a legtöbb szülő – már aki megteheti – táborokkal igyekszik áthidalni a problémát, ahhoz pedig igen mélyen a zsebekbe kell nyúlni. És mi van azokkal, akik nem tehetik meg?

Pár évvel ezelőtt napvilágot látott egy hír, hogy rövidebb lehetne a nyári vakáció, a többi szünet viszont ennek hatására meghosszabbodna.

“Lehet, hogy át kellene gondolni a nyári szünet hosszát, mert ez problémát jelent a szülőknek” – mondta az akkori, közoktatásért felelős államtitkár.

Problémát? Komolyan? Igen, azt. Mert mit lehet csinálni tíz-tizenegy héten át egy iskolás gyerekkel, ha a szülőknek nincs segítsége és ha nagyon ügyesen sakkoznak a nyári szabadságukkal, akkor is maximum öt-hat hetet tudnak a gyerekük mellett lenni (mert évközben is van ám szünet, ünnep, ezekre is illik/muszáj tartalékolni a szabadságból, ráadásként még beteg is lehet az a gyerek, szóval nem csak a nyári vakációról van itt szó, nagyon sok más tényezőt is figyelembe kell venni).

De mi van a fennaradó másik öt-hat héttel? Ha szerencsések vagyunk (mint például én is), akkor van nagyszülői segítség, de mégsem várhatjuk el tőlük, hogy ők vigyázzanak a csemeté(k)re a fennmaradó időszak teljes egészében. Miért? Mert vagy ők is dolgoznak még, ebből kifolyólag nem tudnak napközben vigyázni az unokákra, nekik is szükségük van pihenésre, ha dolgoznak, ha nem, vagy esetleg egyszerűen sok nekik… és a gyerek(ek)nek is.

Mi marad akkor? Táborba a gyerekkel! Micsoda remek ötlet! Ha az ember végigböngészi az éves kínálatot, tényleg fantasztikusabbnál fantasztikusabb táborok között válogathat, az árak… nos, ott a határ a csillagos ég. Persze vannak megfizethető táborok is, például az iskolák által biztosított napközis táborok. Ahogy a mondás is tartja, szegény ember vízzel főz.

A múltkor valaki azt mondta, hogy olyanok ezek a napközis táborok, mint a csirkekeltetők: beterelik a gyerekeket, aztán időről-időre rájuk néznek, hogy minden rendben halad-e, de más nem nagyon történik. Rengeteg gyerekre kell figyelni, a felügyelőtanárok között nincs, vagy alig-alig akad ismerős és nekik sem ez az életük fénypontja, valljuk be őszintén. Nagyfiú két éven át töltötte a szünidő felét az iskolai napközis táborban, de 10 évesen közölte: ő inkább szenved a lakásban, de nem szeretne menni, én pedig megértettem, végül is a tábor lényege az lenne, hogy jól érezze magát. A többiekkel már nem is próbálkoztam ilyesfajta gyerekmegőrzéssel.

 

Mi lehet a megoldás?

Bár az évekkel ezelőtti felvetés kapott hideget-meleget és érdemben nem is történt semmi azóta, szerintem igenis érdemes elgondolkozni rajta, különösen azért, mert 2017 június közepén ismét elővették a témát ott fent, kicsit más megközelítésben. A legújabb ötlet az országos táboroztatási program, amivel gyakorlatilag kiegészülne a tanév.

Az újabb és újabb ötletek felbukkanása azt mutatja, hogy a probléma tényleg valós és megoldásért kiált, ezért nagyon is logikusnak tűnik az oktatási szakemberek felvetése a nyári szünet megreformálására. De miért így? Mi ez a földhözragadt gondolkodás, ami nem megoldja a problémát, csak a hangsúlyokat helyezi át?! Mennyivel lesz jobb, ha ősszel, télen, tavasszal kell megoldani a gyerekek elhelyezését, mert mindegyik évközbeni szünethez hozzáraknak plusz néhány napot, megtoldják további egy-egy héttel? Ettől könnyebb lesz a szülőknek? Nem hiszem…

Az egészben az a legrosszabb, hogy ez a változtatás szerintem csak látszatmegoldást jelentene, pedig ennél sokkal többet is ki lehetne belőle hozni, csak el kéne engedni bizonyos, az iskolához, az oktatáshoz kötődő városi legendákat…, mint például: ki mondta, hogy alsó tagozaton és felsőben ugyanakkor kellene kezdődnie a tanításnak? Vagy: ki mondta, hogy hat-hét tanórára van szükség egy-egy nap? (Tudom, nagy a tananyag és valahogy le kell adni…)

Adott egy ötlet (csökkentsük a nyári szünetet, mert ez gondot jelent a szülőknek) és adott a tény, hogy túl nagy a tananyag, nagyon leterheltek a diákok a napi 6-7 tanórával. Mi lenne, ha ezt a kettőt megpróbálnánk valahogy összehozni és végre valahára megtennénk az első lépést az igazán gyerekközpontú oktatási rendszer irányába?

Hogy gondolom? A nyári szünet csökkentése révén felszabaduló időt nem a többi szünet között osztanám meg, hanem széthúznám a tanévet a napi óraszámok radikális csökkentésével. Felső tagozaton és a középfokú oktatási intézményekben pedig bevezetném a későbbi iskolakezdést az emberi test belső órájának pubertáskori eltolódásához igazítva. 

Bódis Róbert alváskutató szerint az eddig elkészült nyugat-európai és amerikai tudományos felmérések megerősítik, hogy “a nyolcórai iskolakezdés túl korai, árt a gyerekeknek. Sokkal kedvezőbb lenne egy későbbi időpont.” A kutató szerint a kora reggeli kelés a kamaszok napszakos biológiai ritmusával ütközik, ugyanis ennél a korosztálynál este legalább két órával később jelentkezik az alvásigény, mint a kisiskolásoknál és mivel nyolc-kilenc óra alvásra lenne szükségük, reggel ugyanennyivel később kelnének fel, ha tehetnék. (A kamaszok későbbi fekvése biológiailag determinált folyamat: az elálmosodásért felelős hormon, a melatonin csak 10-11 óra körül kezd el termelődni.)

Úgy gondolom, hogy az óraszámok csökkentése, az év közbeni szünetek megtartása és egy rövidebb nyári szünet jobban illeszkedne a gyerekek életrendjéhez, életritmusához, egy ilyen beosztás mellett gyerekek tudnának maradni a hétköznapokban is, jutna idő sportra (nem agyonhajszoltan, fáradtan esnének be az edzésre), játékra, pihenésre, bambulásra – kinek mire van szüksége a feltöltődéshez – és nem csak nyáron.

Ördögtől való gondolataim lennének? Nem hiszem. Csak egy anya vagyok, aki látva az iskoláskorú gyerekei életét, elképzelt egy szebb jövőt, aminek megvalósításához nem lenne másra szükség, mint hogy új oldalról közelítsünk a problémához, és olyan gondolatokat is közel engedjünk magunkhoz, amelyek elsőre kicsit elrugaszkodottnak tűnnek, de belegondolva már közel sem azok.

Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!