Egy nagyvárosban valódi áldás lehet egy erkély az ötödik emeleten. Az lehetne…, ha nem én lennék a tulajdonosa.
A jó idő közeledtével mindenki vágyik a természet közelségére. Pszichikai késztetést érzünk arra, hogy kimozduljunk a négy fal közül, kirándulni menjünk, virágot szedjünk, friss levegőt szívjunk.
Akik nagyvárosban élnek – mint például mi is – azok sem vágynak másra, csak esetleg nehezebben tudják megoldani mindezt. Milyen jól is jön az ilyen helyzetre, ha az embernek van egy erkélye! Egy csodaszép, virágos, pihenésre, felüdülésre alkalmas pár négyzetméternyi terület…
Valami ilyesmi…
Ja, nem bocsi.
A négyzetméterekkel nálunk soha nem volt gond, csak hát a kinézet. Amikor 2001-ben megvettük a jelenlegi otthonunknak helyet adó padlásteret, az is csábító volt benne, hogy ki lehetett alakítani a déli fronton egy szűk, alig 1 méter széles, de annál hosszabb, 7 méter hosszú erkélyt. Már akkor megvolt a listám arról, hogy milyen bútorokkal fogom berendezni, milyen virágokat fogok ültetni, hol fogom nevelni a paradicsomokat és a fűszernövényeimet. Ez volt az álmom, a rideg valóság pedig a fenti kép… tizenkét éven át.
Utáltam az egészet, csak akkor mentem ki rá, ha nagyon muszáj volt és ha épp megtaláltam a túrabakancsomat, mert védőfelszerelés nélkül még az ajtót sem volt érdemes megközelíteni. Néha elfogott a buzgóság és olyankor megpróbálkoztam a növényültetéssel, de mindig kudarcot vallottam, valahol a lelkem mélyén már le is mondtam az egészről.
De aztán jött 2014-ben a “kényszer szülte” lakásfelújítás. Nagyon szűkre szabott költségvetésből gazdálkodtunk, de egy valamit biztosan tudtam: bármiről hajlandó vagyok lemondani, de az erkély nem maradhat ki a sorból, mert az nem állapot, hogy van egy jó adottságú területünk és a bogarakon, gyíkokon kívül senki nem használja, ők viszont a legnagyobb megelégedésükre, hiszen ember nem volt, aki kimerészkedett volna a vadászterületükre.
Izgatottan böngésztem a netet burkolatokért, ihletért, bútorötletekért és közben aggódva figyeltem a fogyatkozó pénzt a bankszámlánkon. Mert abból bizony egyre kevesebb volt és még mindig nem történt semmi az erkélyen. Végül a felújítás utolsó napjaiban Férj megkönyörült rajtam és engedélyezte, hogy a vésztartalékból megvegyem a burkolatköveket, mert ha már berendezésre nem futja az erkélyre, legalább ki lehessen menni rá hegymászókötél nélkül.
Mondhatjuk, hogy ez már klasszisokkal jobb, mint a korábbi állapot, de még mindig messze volt attól, amit én elképzeltem. Eltelt újabb fél év és az erkély kérdés újra álomba szenderült. Közben persze én tovább ábrándoztam, az ágyam mellett hegyekben álltak a különböző lakberendezési magazinok post it címkékkel teleszórva, néha egy-egy példányt a közösségi terekben is elől hagytam, hátha a ráutaló magatartásom célt ér Férjnél. Így utólag azt kell mondanom, a Himalája megmászása is egyszerűbb feladat lett volna nekem, mint Férj agyába fényt gyújtani a lakberendezési vágyaimat illetően.
De nem adtam fel, így végül megérkeztek az alapdarabok a kék-sárga svéd áruházból: egy sarokfotel, egy asztal, két kempingszék és néhány virágláda. A tárgyi feltételek tehát adottak voltak, már csak az emberi tényezővel kellett megküzdeni. Mit kellett? Kell. Folyamatosan és állandóan…
Az emberi tényező
Őszintén be kell vallanom, hogy az alapok megteremtése kutyafüle volt az emberi tényezővel való küzdelemhez képest, amely a legnagyobb kihívást jelenti az ötödik emeleti oázisunk megteremtése során. Kiről beszélek? Önmagamról.
Ha lehet ilyet mondani, én vagyok a született antitehetség mintapéldánya, már ami a kertészkedést illeti. Hiába nőttem fel távol a (fő)város zajától a nagyszüleim kertes házában, hiába volt gyönyörűen gondozott veteményese, gyümölcsöse, szőlője először a nagyanyámnak, nagyapámnak, aztán édesapámnak, én – olybá tűnik – be vagyok oltva mindenféle növényültetés ellen, pedig nem rémlik, hogy ez a fajta szerepelne a kötelező vagy az ajánlott oltások között. De hogy én kaptam, az tuti.
Ami a kezeim közé kerül, az elpusztul. Mágikus erőm van, ahogy azt Férj szokta mondani: kár a földért, mert elég megmutatni magam a növényeknek, már azelőtt elszáradnak, hogy gyökeret verhettek volna a dézsában. Ennek ellenére buzog bennem a tettvágy és képtelen vagyok ellenállni a késztetésnek. Ráadásul nehezített terepen mozgok, mert az erkélyünk déli fekvésű, ahol állandóan süt a nap, még akkor is, amikor máshol már rég nem, ebből következően a növényeket minden évben az elsivatagosodás fenyegeti, az én fejem meg olyan, mint a szita, ha locsolásról van szó.
– Szerinted létezik olyan virág, amit nem kell öntözni? – tettem fel a szokásos kérdést Férjnek, miközben kifelé bámultam az ablakon egy késő téli reggelen, fejemben már a tavasszal esedékes ültetés gondolatával.
– Mondjuk, ha műanyagból van, de melletted még az is kipusztulna – válaszolta némi éllel a hangjában.
Be kellett látnom, igazat szólt, hiszen minden addigi kísérletem hamvába holt és akkor az olyan haladóknak való feladatokat, mint a növények átteleltetése még nem is próbáltam, csak a szimpla tavaszi-nyári életben tartást. Mikor odáig jutottam, hogy szerintem nálam a tulipánok fejjel lefelé nőnek a balkonládákban, mert egy sem dugta ki még soha a fejét tavasszal, s az elületett hóvirág halomból is talán ha kettő tette tiszteletét nálunk az elmúlt évek alatt, a citromfa pedig inkább öngyilkos lett elszáradt, semmint hogy még egyszer a kezeim közé kerüljön, a leanderek hasonló okokból a leveleik visszafejlesztésén fáradoztak, de hogy virágot soha nem hoztak, az tuti, elhatároztam, hogy szégyen ide, szégyen oda, szakértőhöz fordulok.
Dóra Melinda Tünde könyve tehát a kiindulás, amely alapján belevágok Balkonkaland nevű projektembe: időről-időre elmesélem, mi minden történik az erkélyünkön, legyen szó sikerről vagy kudarcról. Megmutatom, hogyan rendez(t)em be a rendelkezésre álló hét négyzetmétert, milyen növényekkel próbálok burjánzó balkont varázsolni a konyhaablakunk alá, megmutatom, szüretelünk-e paradicsomot vagy friss fűszernövényeket az étkezéseinkhez vagy marad a piaci változat.
Tartsatok velem, kérdezzetek, ötleteljünk együtt!
