Öt gyerek mellett nem konfliktusmentes az életünk. A játszótéri adok-kapok azonban a gyerekek közötti összetűzéseken belül is egy külön kategória, aminek a kezelését nekem is meg kellett tanulnom.
A játszótéri csetepatékról, a homokozólapátok felett vívott harcokról általában egyöntetű a szülők véleménye: ezen a korszakon majd minden gyerek átesik, kivel könnyebb, kivel kicsit nehezebb. Vannak olyan gyerekek, akik pár próbálkozás után felhagynak a harccal és a tárgyalásos módszert részesítik előnyben a vágyott tárgy megszerzése érdekében, vannak agresszívabbak, akikre jobban oda kell figyelni és tovább tart a megszelídülésük, de egy bizonyos életkor után ők is túllépnek a most-add-ide-de-azonnal-a-lapátot-különben-megharaplak életérzésen.
A játszótéri adok-kapokban a legfőbb kérdés: mi a helyes reakció a gyerek viselkedésére, hogyan kell kezelni ezeket a helyzeteket? Fűszeres Eszter blogjában egy igen szélsőséges helyzetet hozott példaként: a sérelmet elszenvedett “kisfiú apukája felszólította a gyerekét, hogy üssön vissza. Még azt is hozzátette, hogy ne legyél nyuszi, ne hagyd magad, gyerünk, zavarj le egy nagyot! Mindezt hangosan, hogy mindenki hallja”. A helyzet végül azzal oldódott meg, hogy a verekedős felet az édesanya sűrű bocsánatkérések közepette elvitte a tett színhelyéről, mielőtt a tettlegesség megvalósulhatott volna.
Az erőszak minden formáját elítélem, még a kisgyerekek közötti agressziót is, akkor is, ha az eszemmel tudom, hogy egyszerű kortünetről van szó. Az erőszakot helytelenítő véleményem az öt gyerekem mellett sem változott, de a viszonyom a gyerekek közötti konfliktusokhoz – pontosabban a vitába való beavatkozás szükségességéről, a szülői reakciókról, a “soha ne verekedj!” tanácsról – az idők folyamán átalakult… pont a gyerekeim miatt.
Mindig úgy képzeltem, hogy az én gyerekeim soha nem fognak ölre menni egy piros lapátért a játszótéren, mert majd megtanítom nekik, hogyan kell legyűrniük magukban a de-az-nekem-kell érzést, bölcs tanításom nyomán nagylelkűek lesznek és nem eszi meg őket a sárga irigység. Na, persze!
A kezdet kezdetén nem is volt gond: Nagyfiút angyali természettel áldotta meg a sors, a játszótéren bármit elvehettek tőle, mindent odaadott, akár még fát is hasogathattak volna a hátán. Büszke voltam, sőt, szuperanyának képzeltem magam, akinek sikerült az, ami másoknak nem: irigységmentes gyereket nevelni! Egy apró számítást nem vettem figyelembe: Nagyfiú akkor még egyke volt, nem volt testvére, nem volt, akivel szemben érvenyesítenie kellett volna az akaratát, teljesen természetesnek vette, hogy mások elveszik előle lapátot a téren (nem volt azért elveszett gyerek, feltalálta magát: keresett egy másik, használaton kívülit), nem zavarta, mert tudta: otthon ennél sokkal több és szebb játék várja, ami csak az övé!
Az első sokk akkor ért, amikor Nagylány – aki akkor még Kicsilány volt – egy szép tavaszi napon hatalmas visítással vetette magát a szomszéd kisfiú után, aki megpróbálta elvenni tőle a rózsaszín sütiformát, és akkorát harapott a hátába, hogy még nézni is fájt. Csak álltam, szólni se tudtam, és süllyedni kezdtem a föld alá. Mielőtt végleg elsüllyedtem volna szégyenemben, eszembe jutott, hogy illene bocsánatot kérni és megkérdezni, nem tudok-e segíteni valahogy a fájdalomcsillapításban. Láthatólag a kissrácot közel sem viselte meg annyira a fizikai erőszak, mint engem a látvány. Onnantól kezdve állandóan résen voltam: még azelőtt, mielőtt Nagylány agyában harci riadót fújhatott volna a sárga irigység, elvonszoltam a tetthelyről a kis harcost. Középső színre lépésével kicsit enyhült a nyomás rajtam, Nagylány verekedős énje már a múlt ködébe veszett, kisöccse pedig inkább Nagyfiúra hasonlított természetében, nem volt vele sok gond, bár azért néha ő is kimutatta a foga fehérjét, de ezek a próbálkozások lágy tavaszi szellőknek tűntek Nagylány dühcunamijaihoz képest.
Négyes a szoros nyomkövetést és sok figyelmet igénylő gyerekek közé tartozott: erőszakos volt, durva, bárkinek nekiment (ugye, milyen érdekes, hogy ugyanabban a családban nő fel, ugyanarra tanítjuk és mégis mennyire más jellem?) és meg is szerezte, amit akart, vagy ha nem, olyan hisztit vágott le, hogy csak néztem. Legkisebb vegyes típus: a kezdeti szemlélődő életforma után mostanában kezd megmutatkozni a valódi játszótéri énje: még pont nem agresszív, de csak úgy nem adja a játékait, mindig vár cserébe valamit, igazi kereskedő szellem.
Nagyfiú és Legkisebb játszótéri élete között megváltozott a világ körülöttünk.
Azt vettem észre, hogy a konfliktusok száma bár nem nőtt, de valahogy mások lettek. A nálam fiatalabb szülők már nem sietnek szétválasztani a csemetéket azonnal, tovább tart az adok-kapok küzdelem, ugyanakkor az agresszió szintje nem fokozódott és a bocsánatkérések, valamint az eset higgadt átbeszélése nem marad el (szerencsére). A játszótéri minitársadalomban bekövetkezett változás bennem is elindított valamit: továbbra is helytelenítem a verekedést és az erőszakosságot, de erőt vettem magamon és úgy döntöttem: ezentúl nem avatkozom be idejekorán (még a konfliktus kialakulása előtt), hanem hagyom, hogy a gyerekeim meccseljék le a többi gyerekkel a játszmáikat, és csak akkor avatkozom közbe, amikor eldurvulni látszik a helyzet. Bármilyen fiatalok is, bízom bennük, hogy képesek felmérni a helyzetet, hiszen a saját korosztályukról van szó, meg tudják ítélni, kivel nem érdemes leállni kakaskodni, kit lehet meggyőzni szép szóval és kivel lehet bevállalni némi lökdősödést is, mert olyan típus, hogy a végén úgyis együtt ülnek majd le a homokozóba játszani.
Miért változott meg a véleményem a “soha ne verekedj!” tanáccsal kapcsolatosan? Nagyfiút ebben a szellemben neveltem, nem hagytam, hogy bármikor is konfliktusba keveredjék, mindig a diplomatikus útra törekedtem, inkább arrébb vittem, csak ne legyen veszekedés. Amikor az iskolában először estek neki (azóta is volt pár összezördülés, de ilyen, tettlegességig fajuló még egyszer nem), alig kaptam levegőt, ő pedig megrémült, tanácstalan volt, mert csak állt ott az adott helyzetben és nem tudta, mit lépjen: elfutni nem akart, de felvenni sem tudta a kesztyűt, mert szófogadó gyerek volt és nem állt le verekedni… a következmény: felrepedt arc, sürgősségi ellátás.
A szülői tanács azóta annyiban módosult, hogy “soha ne kezdeményezz verekedést, de ha kell, védd meg magad!”, a bosszúállás viszont – visszaadom, amit kaptam – továbbra is feketelistás. A fizikai védelem helyett én továbbra is a verbálisat tartom elfogadhatónak, de a kötekedő leépítésére bevetett egy-két cselgáncsmozdulat alkalmazásától nem fogok a falnak menni. Fontos megjegyeznem, hogy a többi gyerekem, akiket már az új, ne-kezdeményezz-verekedést jelszó szellemében indítottam útjukra, semmivel sem lettek erőszakosabbak, mint Nagyfiú, nem álltak le verekedni csak azért, mert “megengedőbb” lett a környezet.
A nagyok világa elérte a kicsikét: a világban való érvényesülés igényéhez alkalmazkodva az összetűzések létrejöttének megakadályozása helyett a gyerekek egymás közötti, saját maguk által irányított lerendezése kapott hangsúlyt. Lehet tagadni, de minek: ez már egy másik világ, mint amiben én és a korosztályom felnőtt, mások a szabályok, amiket ugyan lehet ócsárolni, de attól még nem szűnnek meg létezni. A legjobb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk szelíd mederbe terelni őket lenyesegetve a vadhajtásokat és kigyomlálva a szélsőségeket.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!