Itt élnek közöttünk – láthatatlanul, csendben teszik a dolgukat -, de csak akkor vesszük észre őket, amikor valamiért nem tudják elvégezni a feladatukat. Kik is ők valójában és milyen munkát végeznek?
Április első keddje a láthatatlan munka napja. Azokat a tevékenységeket értjük alatta, amelyet bizonyos személyek – a család vagy egy közösség érdekében – pénzbeli ellenszolgáltatás nélkül végeznek és amelyért gyakran még társadalmi elismerés sem jár nekik, mert mindenki természetesnek veszi, hogy valaki(k) elvégzi(k).
Ide sorolhatjuk a nagyszülők önkéntes gyerekfelvigyázását, az idős, beteg rokon/szomszéd ápolását, a gyerekek, fogyatékos családtagok körüli teendőket, de ide tartozik a háztartási munka vagy a civilszervezeteknél végzett önkénteskedés is.
A hagyományos társadalmi szerepek miatt a láthatatlan munkások nagyobbik része nő annak ellenére, hogy sokan közülük más – a társadalom szemében láthatónak definiált – munkát is végeznek. Nem elhanyagolható azonban azoknak a férfiaknak/apáknak a száma sem, akik bőven kiveszik részüket ebből a fajta munkából is.
Mennyi az annyi?
Őszintén be kell vallanom, soha, de soha nem hallottam még a láthatatlan munka napjáról.
De mint lelkes csapattag – ha értitek, hogy mire gondolok öt gyerek édesanyjaként – csak üdvözölni tudom a kezdeményezést. Hányszor, de hányszor hallottam már, hogy milyen könnyű és egyszerű nekem az életem: otthon lehetek, azt csinálok, amit akarok, akkor nézek tévét, amikor csak akarok (nem akarok!), bármikor a számítógép elé ülhetek, hogy lenyomjak néhány kört valamelyik Heroes Saga játékon, eljárhatok sportolni, ebéd után még sziesztázhatok is, mert nekem annyi, de annyi időm van!
Tényleg annyi időm lenne? Lássuk csak!
Reggel a gabonapelyhek beugranak a polcról lemászó csészékbe, a hűtő leönti őket megfelelő mennyiségű tejjel, majd az asztalra pattannak és várják az éhes gyerekeket, akik az éj leple alatt titokban előbújt ruháikban feszítenek. Közben az iskolások tízóraija észrevétlenül belopja magát a táskákba, hogy napközben se éhezzenek a csemeték.
Fél óra múlva a naponta felgyülemlő koszos ruhákból álló kupac bemászik a mosógépbe, kimossa, sőt olyan kedves, hogy a program lejárta után ki is teregeti magát, de előtte még ráparancsol a tiszta, száraz ruhákra, hogy kapják össze magukat és összehajtogatott üzemmódban repüljenek át a ruháskosárba. Eközben a mosogatóban terpeszkedő lábosok, edények, tányérok vígan bemasíroznak a gépbe, becsukják az ajtót és amikor lejárt a menet, beóvatoskodják magukat a helyükre szépen, csendben, hogy senkit ne zavarjanak a csörömpölésükkel…, és ezt legalább naponta kétszer háromszor – amióta másfél kamaszom van, inkább négyszer – megcsinálják.
Mindeközben a banyatank legurul a piacra és a vegyesboltba, hogy megejtse a heti kiegészítő, a kimerült készletek pótlására szolgáló bevásárlást, a levelek, csomagok, csekkek levitorláznak a postára, a vacsora felteszi magát a tűzhelyre, a házi péksütemény pedig meggyúrja, megkeleszti magát és miközben a tűzhelyen csendesen rotyog a főétel, a kenyér/kalács/zsemle/kifli bepattan az előmelegített sütőbe, hogy a megfelelő időpontban pirosra pirulva előbukkanjon onnan.
A nagyok hazaérnek, nekilátnak tanulni: egymástól kérnek tanácsot a nehezebb feladatok megoldásához, kikérdezik egymástól a memoritereket és az angol szavakat. Délután négykor az óvodáskorúak – megérezvén, hogy eljött az idő – kedvesen elköszönnek az óvónőktől, ügyesen felöltöznek és elindulnak egyedül haza (mit számít az a néhány lámpás és lámpa nélküli gyalogátkelőhely, a nagy forgalom?!), nehogy már nekem kelljen értük mennem pont akkor, amikor a legizgalmasabb a tévéműsor!
Az este kész felüdülés! Önjáró az egész család: a vacsora felszolgálja magát, a ruhák előkészülnek a másnapi fellépésre, a zuhany mindenkiről lemossa a nap porát, az iskolatáskák, ovis zsákok egymással versengve készülnek a reggelre, gondosan ellenőrzik, hogy mindent elrejtettek-e, amire szükségük lesz a gazdáiknak. A szétszóródott játékok sietősen, egymást bíztatva ugranak a számukra kijelölt dobozokba. Kész, vége a napnak! A napnak, amikor semmi rendkívüli nem történt: nem volt sem ovis, sem iskolai baleset, nem volt külön program, nem volt betegség, nem kellett kiselőadásra készülni… csak egy egyszerű, átlagos nap volt.
Láthatatlanság=értéktelenség?
Mielőtt bárki azzal jönne, hogy egy egészséges felnőttnek nem kell a külső megerősítés ahhoz, hogy tudja magáról mennyire értékes, milyen nagyszerű munkát végez, annak jusson eszébe egy pillanatra az, hogy az ő elismertsége a fizetése, a plusz szabadság, a jutalom út, a prémium, a főnöki dícséret… a láthatatlan munkáért ilyen nem jár, mert természetesenek vesszük, hogy készen van, mert valaki megcsinálja.
Nem kell mindennap szentté avatni ezeket az embereket – legyenek bár nők vagy akár férfiak -, elég, ha nem illetjük őket olyan jelzőkkel, amiket mi magunk sem szívesen hallanánk (pl.: legális munkakerülő), ha egyszer az ő helyzetükbe kerülnénk, és vegyük észre, mennyit tesznek a társadalomért a háttérben, csendesen.
A láthatatlan munka napja mozgalom Kanadából indult el. Anna Záborská európai parlamenti képviselő, a kérdés fő szószólója szerint a mozgalom célja, hogy ráirányítsa a figyelmet azokra az emberekre, akik csendben végzik a dolgukat, és elismerje azt az értékes és pótolhatatlan munkát, amelyet végeznek.
Az ENSZ által közzétett becslés szerint a nem kellően értékelt láthatatlan munkának az értéke globális szinten 1995-ben 11 ezer milliárd dollár volt. A yorki egyetem felmérése kimutatta, hogy ezek a tevékenységek, amelyeknek a becsült értéke az európai uniós GDP legalább egyharmadának felel meg, jelentős mértékben hozzájárulnak a gazdaság fenntartásához, a munkaerő megújulásához, a jövendő generációk felneveléséhez, erősítik a generációk közötti összefogást, és bizonyos tekintetben tehermentesítik az állami intézményrendszert is.
Az Európai Unió célkitűzése, hogy a köz javáért – a szó klasszikus értelmében vett munkaerőpiacon kívül – végzett fizetetlen munka is bekerüljön a statisztikákba, a társadalom ismerje el ezeknek a tevékenységeknek erkölcsi és anyagi értékét, a tagországokban ne tekintsék az érintett rétegeket inaktívnak, számolják fel a láthatatlan munkásokat érintő hátrányos megkülönbözetést, és fejezzék ki megbecsülésüket azok iránt, akik csendben, nem látványosan végzik a feladataikat a családban és egyéb társadalmi közösségekben.
Így legyen!