Kamaszt nevelni nem könnyű, de a (kis)kamasz lányok világa mindent visz. De én nem hagyom a lányom!
Azt hittem, hogy Nagyfiú kamaszságánál nincs lejjebb, nem lehet rosszabb. De hogy is gondolhattam ezt?
Igazából Nagyfiúhoz már hozzászoktam és egyre jobban kezelem, néha már röhögni is tudunk együtt és van, amikor megcsinálja, amit kérek, olyat is, ami nekem fontos és nem kér cserébe semmit. Szóval, jól megvagyunk, kivéve, amikor rekedtre ordítom magamat és persze akkor is övé az utolsó szó. Szóval, azt hittem, leértünk a gödör aljára. Pedig nem. Van még lejjebb. Elmesélem. (Talán ez lesz az első alkalom, hogy nem kertelek, mézes-mázos sem leszek, odamondok mindazoknak, akik nem képesek felfogni, mit ártanak azzal másoknak, amire nevelik a gyereküket – ebben a nagyon elfogadó világban: intoleranciára, kirekesztésre, megbélyegzésre, ítélkezésre. Gratulálok! Vegyétek végre észre magatokat!)
Kedd, este kilenc. Ülök a földön, az ágy mellett és hallgatom, ahogy Nagylány némán zokog a párnájába bújva, a takaró alatt. Közeledni próbálok, nem hagyja. Egyedül akar lenni a bánatával, a kirekesztettségével, azzal, hogy nem érti, miért nevezi néhány, a környezetében lévő lány lúzernek… nem csak őt, néhány másik (kis)lányt is.
Pedig, ha tudná, hogy mennyire pontosan tudom, mit érez… De amit nem tettem meg akkor magamért, megteszem most a lányomért.
A történet főszereplői kiskamaszok, tizenegy-tizenkét éves lányok. Nem könnyű velük, tudom én, Nagylány is az őrületbe tud kergetni a hangulatváltozásaival, a beszólogatásaival (Szerinted? Na, nem mondod?!), néha lila a fejem a dühtől és egyszerűen nem értem, hova tűnt az én kedves, okos, bájos, cserfes, szeretnivaló kis tündérem és mikor változott át egy duzzogó méregzsákká. De azt is tudom, hogy igazából nem változott meg, olyan, mint volt, csak hát a hormonok… dolgoznak rendesen mindkét oldalon.
– Mi történt?
– Semmi. Hagyjál!
– Elmondod?
– Nem!
– Kitalálom. Csúfoltak.
– Igen.
– Mivel?
– Hogy csúnya a bőröm. És nem sminkelem magam. És szeplős vagyok.
És még vagy tizenöt percen át sorolta el-elcsukló hangon a magukat megmondóembernek, trendszetternek tartó kislányok gonoszabbnál gonoszabb gyerekesebbnél gyerekesebb odamondogatásait:
“Stílustalan vagy, mert ugyanolyan pólód van, mint Z-nek.” (Nahát! Komolyan? Nem mondod! És még vagy tizenötezer másik gyereknek, akiknek a szülei szintén fast fashion boltban veszik a pólót a lányuknak, mert nekik is tetszik, ja, és mert ezt lehet kapni és mert nem hajlandóak három hónapra nyolcezer forintos ruhát venni a csemetének, mert úgyis kinövi és inkább másra költik a pénzüket.)
“Kopizol (sic!), mert ugyanolyan színűre van festve a szobád fala, mint az enyém.” (Nemár! Komolyan?! Úristen! Elő az ecsettel, kedves felebarátaim, akinek a szobája lilára, fehérre, kékre, zöldre, narancsra stb. van festve, unalmasok vagytok és kopiztok!)
De tudjátok mit? Hiába minden erőfeszítésetek! Az ő élete rendezett. Nem vetíti ki a problémáit másokra, nem ily módon próbálja leplezni, hogy magányos, hogy elveszettnek érzi magát a világban, hogy szeretné, ha szeretnék.
A bántó szavaitoktól az én lányom nem lesz csúnya. Nem lesz buta. Nem lesz lúzer.
A szavaitok nem változtatnak rajta semmit, még csak nem is fognak rajta, csak erősebbé teszik, mert én ott állok mögötte és nem hagyom. Mert ő külső megerősítések és smink nélkül is szép, hamvas, ahogy az természetes ebben a korban… ellentétben veletek, akiknek már tizenegy évesen a vakolat kell.
Nem mások ellenében, másokkal szemben határozza meg önmagát, mert egyéniség. Nem tökéletes, de egyéniség. Sokat hibázik, néha ő is gonosz(kodik) másokkal, de kis segítséggel képes elfogadni a másságot és nem csak szóban. És bár ő igazodni szeretne, én örülök, hogy kilóg a sorból. És remélem, egyszer ő is eljut erre a szintre…, amikor ti még mindig csak igazodni akartok majd.
A beszélgetés alatt egyetlen kérdés zakatolt végig a fejemben: Milyen szülői háttér van az ilyen gyerekek mögött? És ki felelős mindezért?
Te ismered a gyerekedet?
És a mondást? Akinek nem inge…
Drága Vagy! Teljesen érzem, amit mondasz, vagyis írsz!
A tapasztalataim azt mutatják, hogy egy Valaki tud mást megváltoztatni, Isten.
Nálunk is állandó téma, sok síráson vagyunk túl a 15 éves lányommal, de most úgy tűnik meghallgattatott az imám.
Ha megengeded ajánlok egy könyvet, sok nyelven megjelent: Az imádkozó szülő hatalma.
Én nagyon szeretem, sok sikerem volt általa.
Minden jót Nektek!
J
Kedves Judit!
Köszönöm, hogy írtál és ennyire egyet gondolunk erről a témáról.
A könyvet nem ismerem, de köszönöm az ajánlást, megnézem.
Remélem, minden a legjobban alakul a lányoddal, kívánom neki őszintén a legjobbakat.
Üdv: Barbara
Mennyire átérzem ezt a helyzetet! A kisfiam még talán semmilyen kamasz korban nincs, hisz csak 7 éves múlt. De nap mint nap ezzel küzdünk. Ő egy 7 hónapos korában elkapott vírusfertőzés következtében bélösszecsúszásba majdnem belehalt. Hála az égnek felgyógyult, de nem nyomok nélkül, ugyanis teljesen szőrtelenné vált. Se haj, se szemöldök, se szempilla. Elsős az iskolában. Folyamatos gúnnyolódás, csúfolás, zaklatás és kirekesztés. Nem érti, hogy a többi gyerek miért nem tekinti pont olyan természetesnek, ahogyan ő…mert mi erre tanítjuk. Nem a külső alapján megítélni másokat. Ő nem “más”, hanem picit különlegesebb a többi gyereknél, mert szerintem alapjáraton mind különleges. Sok átsírt és átbeszélgetett éjszaka van mögöttünk és még előttünk. De nem engedem hogy beálljon a “sorba”. Sok-sok türelmet nektek!
Kedves Zsuzsi!
Ilyenkor mindig elszégyellem magamat, hogy milyen apróságok miatt tudok háborogni, pedig nektek mennyivel nehezebb lehet. Fantasztikus szülők vagytok és a fiatok is nagyon különleges ember lehet, a köztetek lévő kötelék pedig minden tiszteletet megérdemel. Szívből kívánom, hogy mihamarabb eljöjjön az a pillanat, amikor elfogadják a fiatok különlegességét és nem lesz része több bántásban. Nagyon drukkolok és szorítok nektek, értetek.
Nagyon köszönöm, hogy megosztottad a történeteteket velem, minden jót kívánok nektek a jövőre nézve.
Üdv: Barbara
Mi is hasonló cipőben járunk. Az én nagylányomnak is van egy stílusa. Kicsit problémás. Nem igazán tudja az érzelmeit kezelni, éppen ezért erős ingadozásai vannak. Elsős kora óta küzdünk ezzel, és a helyzet nem változott. Egyre rosszabb. Most ott tartottunk, hogy szaktanári figyelmeztetést kapott verekedésért, mert hatodikos fiúk(!) nekimentek, ő meg nem hagyta magát! Én először kiakadtam, aztán tök büszke voltam, hogy megcsapta a fiúkat. (Ezt nem mondtam neki.) De elbeszélgettem a fiúval, aki bántotta őt. Ennek ellenére sok a küzdelem vele és benne. Figyelemzavaros, és az ingadozásai a sinus-cosinus tételhez hasonlóak. Még mindig piszkálják, amitől kisebbségi érzései vannak, ráadásul nehezen tanul, és kevés a sikerélménye is. Minden ellenére én is nehezen élem meg a kamaszodás jeleit.
Barbarám, mint tudod nekem (bánatomra) nincs leánygyermekem, van viszont 3 lányunokám, 17, 9, 7 évesek. Voltunk már mi is hasonló helyzetben nagyon nehéz ilyenkor okosnak lenni. Irásod nagyon megérintett. Ölellek