Javában zajlanak az iskolaérettségi vizsgálatok, ilyenkor sokakban felmerül: szükséges rossz vagy tényleg hasznos egy fél napot eltölteni a gyerekkel a pedagógiai szakszolgálatok épületeiben?

Fél év múlva újra bevesszük a közoktatás kapuját, szeptemberben ugyanis Négyes is átlépi az iskola küszöbét. Már egy évvel korábban is megtehette volna, hiszen 2010. januári születésű, így bőven elmúlt hat éves a 2016-os őszi tanévkezdéskor.
De nem ment. Pedig az óvoda küldte volna, de a helyi logopédus bogarat ültetett a fülembe azzal, hogy szerinte beszédészlelési zavara van a gyereknek. Mi mondjuk semmit nem tapasztaltunk ebből, nem is vagyunk szakemberek, nekünk olyan normális, kicsit szeleburdi, olykor-olykor nagyon kicsit idegesítő gyereknek tűnt Négyes: nagyon akaratos, félelmetes fantáziával van megáldva, nyugton ülni nem nagyon tud, állandó jár a keze-lába, na meg a szája.
A logopédus véleménye és a saját tapasztalataink alapján végül úgy döntöttem, szembemegyek az óvoda jellemzésével és inkább kérvényezem neki az iskolaérettségi vizsgálatot, abból nagy baj nem lehet, legfeljebb feleslegesen töltünk el négy-öt órát a pedagógiai szakszolgálaton, na, meg az óvoda vezetője orrol meg ránk egy kicsit. De talán nem lesz hiábavaló ez az idő, csak megtudunk ezt-azt a gyerekünkről, azon túl, amiket eddig is tudtunk. Többen hülyének ostobának néztek, mondván, felesleges időpocsékolás ez az egész vizsgálatfolyam, csak egy szükséges rossz, ahova a szülők csak kényszerből viszik el a gyereket, mert ki ismerné jobban a csemetét, mint a saját szüleik és különben is… Szerintem meg nem.
A három iskolás gyerekemből kettővel végigcsináltuk már ezt a vizsgálatot és igen érdekes tapasztalatokkal lettem gazdagabb. Az iskolaérettségi vizsgálat – ha hozzáértő, lelkes, elkötelezett, a gyerekek érdekeit szem előtt tartó szakemberek végzik, mint például a mi esetünkben – nem egyszerűen arról szól, hogy kimondja: mehet-e a gyerek iskolába vagy jobb, ha marad még egy évet óvodában, hanem ennél sokkal többet ad(hat).
Egy vizsgálat és ami mögötte van
Négyessel két kört futottunk az iskolaérettségi vizsgálaton, egyszer tavaly, amikor a törvény értelmében iskolába kellett volna mennie, egyszer pedig most, amikor kontrollra mentünk. A mostani helyzetben nem volt kérdés, megy-e iskolába – tekintettel az életkorára -, a vizsgálat célja sokkal inkább az volt, hogy lássák, mennyit fejlődött az előírt foglalkozások határása. Mert igen, az iskolaérettségi vizsgálatnak pont az a lényege, hogy ha “baj” van, a gyerek fejlődése valamiben elmarad attól a szinttől, amivel biztonsággal beveheti az iskolát, akkor ott fejlesztést javasoljon.
Nem mondom, hogy könnyű szembesülni azzal, nem tökéletes a gyerekünk, mikor nekünk az, hogy tanulási nehézségek várhatók nála, a beilleszkedése sem lesz zökkenőmentes, napi pár repülő boszorkány vagy szomorú arc is befigyel(het) majd az üzenőjében, de igazából nem történhet jobb annál, minthogy kiderül és időben megfelelő segítséget kap.
Persze, amikor szemben ültem a pszichológussal és hallgattam a véleményét (BTM-besorolás, ami kvázi a megbélyegzéssel egyenlő a külvilág szemében, mert nem a tehetséget látják elrejtve ebben a betűszóban az emberek, hanem a problémát), akkor kicsordult a könnyem, úgy éreztem, én rontottam el valamit, megint szaranya vagyok, nem foglalkoztam vele eleget, csecsemőkorában nem tettem elé időben a csörgőt, hogy utána nyúljon vagy mittudomén… De most itt vagyunk és a legtöbb, amit tehetek érte, hogy végigülöm ezt a pár órát és kiderítjük, hogyan tudjuk még jobban megtámogatni, hogy majd az iskolapadban ne legyenek már problémái, hogy már a beiratkozáskor jelezni tudjuk: nehézségei lesznek a tanulásban, mert… mert ő sem százas, mint a legnagyobb bátyja és az anyja. Igen, ő is deviáns… deviáns a kockára faragott közoktatás útvesztőjében, de hála az iskolaérettségi vizsgálatnak és az ez alapján kiírt komplex IQ-tesztnek, amely pontosan megmutatja majd, hol szorul segítségre, különleges bánásmódra, hol kaphat könnyítést, felmentést, könnyebbé tehetjük számára az utat.

(Miközben ezeket a sorokat írom, a fülembe cseng egy nemrégiben elkapott utcai beszélgetés, amelyben az egyik szülő épp arról panaszkodik a másiknak, mennyire felháborító, hogy az iskolákat arra kényszerítik, fogadják be a tanulási nehézséggel küzdő gyerekeket, pedig ez mennyire visszaveti a “normális” képességekkel rendelkező társaikat, mert nem lehet tőlük haladni, különleges figyelmet igényelnek…, mert deviánsak… Igen, azok, ahogy két gyerekem is az és tényleg nem könnyű velük, de nem azért viselkednek így, mert buták, vagy mert így akarnak viselkedni, hanem mert másképp működik az agyuk… és ezt gyerekkorban megélni nagyon nehéz, felnőttként se könnyű elfogadni, de kicsiként még nehezebb.)
Kevésbé szerencsés helyzetben azonban tényleg csak a papírt adják ki a gyerekről (és a szülő ennyivel meg is elégszik…, mert nem tudja, hogy másképp is lehetne), ahogy Nagyfiúról annak idején egy másik intézményben. Meg is lett a következménye, 6 éven át mindig az események után mentünk és nem értettük, miért nem olyan, mint a többi, miért nem tud szépen legalább minimálisan olvashatóan, helyesen írni, miért nem tud barátokat szerezni. Aztán, amikor már nem bírtuk tovább, kérvényeztük a felmérését és azóta kerekebb a világ, el tudtunk engedni bizonyos dolgokat, amelyekről már tudjuk, hogy soha nem lesz rájuk képes, mert más, mint a többiek. Kiderült, hogy pontosan milyen tanulási nehézsége van, hogyan kezelhető, milyen trükkökkel tud segíteni önmagán és kapott két csodálatos fejlesztőt, tehetséggondozót, akik segítenek neki szárnyra kapni, mert a potenciál benne van… meg még annál is több, de erre egy hosszadalmas, fárasztó – akár időpocsékolásnak is tekinthető – vizsgálat nélkül soha nem jöttünk volna rá.
Négyes és Nagyfiú mellett Középső is részt vett ilyen vizsgálaton, bár nála más okokból került sor a felmérésre, mert abban én és az óvoda is egyetértettünk, hogy nem fogja hat évesen megkezdeni az iskolát.
Középső minden tekintetben különleges fiúcska volt: sokára dőlt csak el, hogy jobb vagy balkezes lesz-e (jobb kezes, de bal lábbal focizik), bár ő lett legkorábban szobatiszta az összes gyerekünk közül, még középső csoportos korában is heti rendszerességgel bepisilt (szerencsére nagyon türelmes óvónéniket kaptunk mellé, akik jól tűrték a megpróbáltatásokat), az extra nagycsoportban töltött éve volt az első, amikor nem fordult vele elő ilyesmi. Középső gyerek és ezzel el is mondtam mindent a testvéreihez fűződő viszonyáról. Kevés önbizalma volt, mindig a nagyokhoz mérte magát és nem becsülte meg azokat a tulajdonságait, amelyekben más, mint a többiek… , mert ő inkább hasonlítani szeretett volna, mint különbözni. Az iskolaérettségi vizsgálaton jól kiütköztek ezek az ellentmondások és minden késlekedés nélkül meg is kaptuk a segítséget egyéni és csoportos terápia formájában. Az eredmény minden várakozást felülmúlt.
Közben persze azt is megtanultam, hogy bár nagyon lényeges a kezek megfelelő finommotorikus mozgása, a szövegértés, a helyes, tiszta, érthető beszéd, de legalább ilyen fontosak az olyan hétköznapi cselekedetek önálló végzése, mint az öltözködés, vagy például a mosdóban végzett tevékenységek hiba nélküli kivitelezése (vécépapírhasználat!), ami sok kellemetlenségtől – csúfolódástól – kímélheti meg a gyerekünket.
Én úgy érzem, jól döntöttem, amikor kértem a gyerekeim iskolaérettségi vizsgálatát, mert a hivatalos papíron túl nagyon sokat kaptunk és minden a gyerekeink érdekét szolgálta/szolgálja.
Ez a posztot az I. kerületi Pedagógiai Szakszolgálat munkatársainak ajánlom, akik nélkül most nem tartanánk ott, ahol. Köszönöm.
Kedves Barbara!
Nagyon örültem a cikkednek!
Mostanában éppen az iskolaérettség foglalkoztat. A legnagyobb kisfiam készül szeptemberben iskolába, 6,5 évesen.
Minden nap elbizonytalanodom, hogy fogja-e bírni azt a tempót.
Én annyit dilemmázom a helyi iskola (ahol mindenkit ismer) és egy jó nevű, de elég nehéz suli között (ahonnan bárhová továbbmehetnek a gyerekek, 1000 lehetőség van az iskolában, nagyon jó és erős tanítók vannak, szuper a nyelvoktatás, a matek, de nincs lazsálás…)
Neked már biztos van tapasztalatod, hogy mennyire számít ez!
Te milyen iskolába írattad a gyerekeidet? Mindegyiket a személyiségéhez illőbe? Vagy a legközelebbibe? Vagy valami erős “verseny-iskolába”?
5 gyereknél ez biztos nem egyszerű döntés.
Köszi előre is ☺
Gréta
Kedves Gréta!
Először is köszönöm, hogy ellátogattál a blogomra és ilyen nagy horderejű kérdésben kikéred a véleményemet.
Szeretném elmondani, hogy nem szeretnék tanácsot adni, elmondhatom, hogy én mi alapján döntöttem, de ez a mi élethelyzetünkre, a mi gyerekeinkre igaz, minden más esetben egyáltalán nem biztos, hogy működőképes.
Nálunk az öt gyerek léte nagyon sok mindent befolyásol, pl. a logisztikát. Képtelenség egyszerre több helyen lenni, ezért az óvoda és iskola kiválasztásakor is döntő szempont volt a közelség, hogy egy idő után egyedül is el tudjanak majd menni a sulisok (az ovis nyilván nem). Mindig elmentünk megnézni a nyílt órákat és próbáltunk tanárt választani, mert mindenki szerint ez a legfontosabb. Az első két gyerekünknél Férj választott tanítót, olyat, akit én soha, semmilyen körülmények között nem választottam volna. A gyerekeim imádták, mi meg megmaradtunk a kölcsönös üdvözlés szintjén. Bármennyire is próbálsz jót tenni, figyelembe venni a gyerekeid igényeit, habitusát, a végén mégis neki kell együtt dolgozni, együttműködni a tanárral és a gyerek nem te. Ezért ez a tanács bár nagyon népszerű és jónak tűnik, tévutakra vihet. Előfordulhat, hogy a gyerek nem fogja szeretni a kinézett tanárt és te nem érted miért.
8 év iskolai tapasztalat után én úgy vagyok vele, hogy a gyerekeimet gyereknek szeretném látni és nem egy tanuló robotnak. Épp ezért nálunk szóba se jöttek a versenyistállók, még gimnáziumi szinten sem. Alsó tagozatban meg pláne nem. Én a lassú tanulás híve vagyok, azt se bánom, ha elsőben nem tanul meg még a gyerek szépen írni, sem olvasni. Amúgy nem is elvárás még a közoktatás szerint sem. De vannak sulik, ahol már októberben folyóírással írnak a kis elsősök. Minek? Nem marad le semmiről, ha nem.
Mi éppen ezért egy áltagos ált. iskolát választottunk – mindegyik oda jár -, amely közel van hozzánk, a tanárok összetétele vegyes, de alsóban nem tudnék olyat mondani, aki nagyon rossz lenne. (Felsőben már más a helyzet, de ott is vannak lehetőségek más irányba fordulni.)
Lehet, hogy találhatnánk jobbat, de így van idejük gyereknek lenni, kényelmesen haza tudnak jönni, nem szakadnak meg a tanulásban, de van egy biztos alapjuk.
Remélem, tudtam segíteni. De a döntés a tied.
Nézz be hozzám máskor is, hátha találsz kedvedre való írást.
Üdv: Barbara
Köszönöm a válaszodat!
Olyan nehéz ebben okosnak lenni. Mindenki a legjobbat szeretné a gyerekeinek, de ki tudja, mi a legjobb?!
Én is nagyon hajlom a helyi iskola felé – nehezen tudnám összeszedni őket a bölcsiből, oviból, suliból, ha messze vannak egymástól.
Igazad van, hogy az a legfontosabb, hogy gyerekek legyenek, és jól érezzék magukat!
Én kicsit attól félek (mint szerintem sok más szülő is), nehogy később hátrányból induljon azért, mert nem olyan erős általánosba járt.
Mi egyébként faluban lakunk, itt egy iskola van – tehát válogatni nem tudunk. A közeli városban van rengeteg, jobbnál jobbak.
Bár ki tudja mi a jobb? Lehet sokkal jobb, ha az ovis barátaival kezdi a sulit, és itt egy kicsit otthon érzi magát, felszabadultabb, nem olyan kemény a tempó.
Még van majdnem 2 hónapunk eldönteni, addig még rágódom rajta kicsit ☺
Szia Gréta!
Valóban nem könnyű. Szerintem nincs hátrányból indulás. Én ebben nem hiszek. Nekem nem tetszik ez a versenyszellem, ami most uralkodik a közoktatásban, illetve a szülők között. Mintha a szülők nem a képességek szerint választanának a gyereküknek iskolát, hanem maguknak, hogy a saját álmaikat váltsák valóra. Persze, hogy készíteni kell a gyereket a jövőre, de ha állandóan ezt csináljuk, akkor mikor élünk a mának, mikor éli a saját korosztályának megfelelő életet?
Én mindig erre gondolok, amikor választás előtt állok.
Drukkolok, hogy sikerüljön megtalálni a nektek legjobb megoldást.
Nézz be hozzám máskor is, ha van kedved.
Üdv: Barbara