Veszélyesek-e a szuperhősök? A világra? Az attól függ, melyik oldalon állnak. És a gyerekeimre?
Világéletemben határozott elveim voltak, amelyekhez akkor is ragaszkodtam, ha mások szemében ezek túl konzervatívnak vagy szigorúnak tűntek… Nem volt ez másképp a gyerekneveléshez kapcsolódó gondolataimmal sem. Aztán megszülettek a gyerekeim és az elveim, elvárásaim – hogy is mondjam – kissé megváltoztak, szebben fogalmazva: alkalmazkodtak a körülményekhez. Minél több gyerekem lett, annál inkább alkalmazkodtak.
Az egyik, nagyon is határozott elvem az volt, hogy amilyen sokáig csak lehet, távol tartom a gyerekeimet a tévétől és a különböző csihi-puhi (rajz)filmektől. Különösen ellenszenvesek voltak az emberfeletti képességekkel rendelkező, a világot folyton megmentő – és közben mindent porig romboló – szuperhősök. Úgy véltem, hogy ezek a lények részben túlságosan agresszívak (egy gyerek számára is), másrészt a történetek a jóság mellett túl sok gonoszságot is felvonultatnak. Nem is volt gond ezzel az állásponttal, mert Férj is (részben) egyet értett vele, Nagyfiút pedig egyáltalán nem érdekelték ezek a fantázialovagok, sőt Nagylányt sem kötötték le, hisz ő mégiscsak lánynak született.
Aztán úgy alakult, hogy egyszer-egyszer mégiscsak szembejöttek velem ezek a szuperhősök egy-egy farsang, zsúr kapcsán, amelyek e téma köré szerveződtek. Nagylány továbbra sem mutatott érdeklődést az irányukba, de Nagyfiúban már felébredt a vágy egy-egy Superman/Batman figura birtoklására. Ellenálltam és nem vettem neki, amit ő zokon vett, de mivel a rajongása csak felszínes volt, ezért hamar meg is feledkezett róla.
Közben telt-múlt az idő és egyre több ilyen film jelent meg a mozikban és egyre nehezebb volt kivonni magunkat a hatásuk alól. Egyrészt, mert volt egy-két tényleg jól sikerült darab, ami még nekem is tetszett, másrészt én hiába nem engedtem a gyerekeimnek, hogy ilyesmit nézzenek, a környezetük filmnézési szokásaira ez vajmi kevés befolyással bírt. Középső és Négyes óvodába kerülésével viszont elkezdtek dömpingszerűen érkezni a különböző kérések, igények a legkülönfélébb szuperhősök beszerzésére. (Nagyfiú és Nagylány továbbra sem vett ebben részt, addigra már kinőttek belőle, illetve soha nem nőttek bele igazán.)
Én pedig még mindig ellenálltam. De Négyes olyan megkérdőjelezhetetlenül kitartott az álláspontja mellett (mint vezérhangya a bolyban), hogy repedések kezdtek mutatkozni szívem bástyafalán. Amikor egyik évben a tartalék csokikészlete felének felajánlásával rávette Nagylányt, hogy segítsen neki levelet írni az Angyalnak egy plüss Pókember beszerzése érdekében, tényleg meghatódtam. Ezzel a lépésével Négyes rákényszerített, hogy végiggondoljam: vajon tényleg ártalmasok-e a szuperhősök a leszármazottaimra nézve, vagy vannak-e olyan okosak (naná!) az én gyerekeim, hogy helyén tudják kezelni a dolgot.
A végiggondolásban nagy segítségemre volt Férj is, aki szerint sok esetben épp én szoktam hangsúlyozni, hogy a gyerekek nem “hülyék”, csak gyerekek. Majd csak úgy mellékesen hozzátette: ha ez így van, ebben a kérdéskörben miért degradálom őket?Ezek után arra jutottam, hogy bár nekem továbbra sem szimpatikus ez a világ, de ha alaposan átbeszélem Négyessel a dolgot (vagyis, hogy ezek a történetek mesék, nem léteznek természetfeletti képességekkel bíró emberek, ha valakit megdobunk kővel, az bizony fáj, és ha nem értünk egyet valakivel, akkor eltérő véleményünk kifejezésének nem az a legbiztosabb módja, ha körbetekerjük pókhálóval), akkor nincs abban semmi rossz, ha kap egy-egy ilyen témájú játékot, plüssfigurát. Ezzel ismét bebizonyosodott számomra, hogy a gyerekek képesek a világ dolgait megérteni, ha az ő szintjükön beszélünk róluk. Nem kell mindenhol veszedelmet látni, a szülői példamutatás erősebb és hatékonyabb a külső ingereknél, még ha ezt néha nehéz is elhinni.
Így osztozok most a lakásunkon egy plüss Pókemberrel, egy szuperhősös párnával és ágyneművel, na meg egy-két pókemberes legóval, és bizton állítom, soha nem voltam még nagyobb biztonságban.