Tömegpusztító betegség: ágynak dől a nagycsalád

Egy egyszerű betegség is lehet tömegpusztító, főleg ha nagycsaládról van szó, mert ugye mi tömegben létezünk és a pusztítás is teljesen helyénvaló, ha egy vírustámadás családunkra kifejtett hatását nézzük.

Hadd kezdjem a pozitívumokkal! A két kezemen meg tudom számolni, hányszor voltak komolyan betegek a gyerekeink. Kórházsúlyos állapot soha nem volt, legalábbis olyan nem, hogy néhány óránál tovább is bent tartottak volna minket. Ez persze nem jelenti azt, hogy mi minden betegséget megúszunk, sőt!

Ahogy azt a bevezetésben is írtam, ha nálunk felüti valami nyavalya a fejét, akkor az egyhamar nem hagyja el szerény otthonunkat, tekintve családunk kiterjedt létszámát. Nálunk a tömeges járvány szó használata teljesen adekvát, még akkor is, ha csak mi betegedtünk meg az egész környékünkön;  az orvosunk is így szokta aposztrofálni a helyzetet, miután megtudja, hányan is dőltünk ágynak az épp aktuális betegség hatására.

Nyilván mindenki örül, ha keveset betegek a gyerekei, de nekem ez különösen nagy öröm, mert bár nem vagyok egy para-mami, de ha bármelyik gyerekemmel az orvosi rendelő felé közelítek, rendre kiszalad az erő belőlem, s úrrá lesz rajtam a rettegés. A legszebb iskolapéldája ennek a pániknak, hogy a kötelező védőoltások beadásának időpontjára mindig odarendeltem valakit a rendelőbe, hogy a segítségemre legyen. Nem, nem azért, hogy ketten fogjuk le a gyereket a szuri idejére és nem is azért, hogy felmosson, mert elájultam, hanem azért, mert én bekísérni se voltam képes a gyerekeimet a dokihoz, nemhogy végignézni, ahogy beléjük szúrja a tűt. Lehet, hogy ezért, lehet, hogy másért, de soha egyik gyerekem se sírt egyetlen ilyen alkalomkor sem… lehet, hogy annyira ledöbbentette őket az anyjuk gyávasága, hogy még a fájdalomkiáltás is beléjük szorult. Azóta persze röhögnek rajta és fel is került az ezt-az-unokáinknak-is-elmeséljük-majd élményket, eseteket összesítő lista élére.

Beteg a nagycsalád

Egyszer régebben felkértek egy cikk megírására, hogy mondjam el, milyen praktikákat alkalmazok a gyerekeimnél a betegségek megelőzésére. Hosszan és nagyon erősen törtem a fejemet, hogyan is írjam le ezer karakterben azt az öt szót, hogy sok sport+C- és D-vitamin. Őszintén be kell vallanom, én tényleg nem alkalmazok semmi hókusz-pókuszt, nincsenek immunerősítők, kombinált vitaminok, helyette van heti két-három, a kötelező sulis tornaórákon kívüli sportfoglalkozás télen-nyáron és az őszi/téli időszakban kúraszerűen adott C- és D-vitamin. Ennyi. Kevés? Lehet. De nálunk működik…, meg persze van, amikor nem és akkor én padlót fogok, a többiek meg ágynak dőlnek.

A mostani orvosunk egy fiatal, lelkes édesanya, aki – mivel maga is kisgyerekeket nevel – pontosan tudja, mely tanácsokkal lehet kikergetni egy nagycsaládos édesanyát a világból, ha betegségről van szó, így hát aztán nem is ismételgeti őket, csak a recept mellé halkan odasúgja: a többit úgyis tudja. A két fő kedvencem az ágynyugalom és a többiektől való elszigetelés. Van, aki ezt komolyan megvalósíthatónak gondolja egy, tíz év alatti és körüli gyerekeket felvonultató ötgyerekes háztartásban? Az ágynyugalom még csak-csak, mert ha tényleg olyan rosszul van a delikvens, akkor amúgy is csak fekszik egész nap, bár soha nem az ágyában, helyette bármilyen más vízszintes felület megteszi, de az ágy?! Az szentségtörés lenne. Ezzel máris adtunk egyet a tömeges járvány lehetséges kialakulásának.

Tovább növeli a rizikófaktort a többiektől való elkülönítésre való törekvés teljes kudarca. Az én gyerekeim még betegség idején sem azok a szobanövény típusúak, hogy megmaradnának egy helyben, inkább két vízszintes fekvés közötti időben lebontják a lakást. Hiába kérem őket, hogy korlátozzák a minimálisra az egymással való érintkezést, lehetőség szerint maradjanak a szobájukban, mindig ilyenkor akarják bebizonyítani, hogy az ember társas lény, a magány pedig öl és különben is a testvériség erőt ad… meg vírusokat.

Így aztán, ha hozzánk valami bekerül, az végigmegy mindenkin… egyszer… kétszer – az élet egy nagy körfogás, tartja a mondás, de hogy a betegség is az, azt csak nagycsaládos édesanyaként tapasztaltam meg -, vagy ha olyan szerencsém van, hogy csak a fél család robban le, akkor tuti, hogy egy hét múlva a másik felét egy másik betegség taglózza le, hogy a maradék gyógyszereket véletlenül se tudjuk felhasználni és esély legyen arra, hogy ez a nyavalya megfertőzze az első csapatot is.

Bár nem tudom megakadályozni, hogy a gyerekeim ne szedjenek össze ilyen-olyan vírusokat, betegségeket és a fertőzések továbbadásának sem igazán tudok gátat szabni, ráadásul egy-egy hosszan tartó betegség rendesen megtépáz mind lelkileg, mind fizikailag, nálunk még ezekben az igazán nagy kihívást, gondos odafigyelést, türelmet igénylő esetekben is akad vicces helyzet.

Emlékszem például egy esetre, amikor kihívtam az orvosunkat Nagylányhoz, mert már harminchat órája nem akart se enni, se inni és erős volt a gyanúm, hogy közel áll a kiszáradáshoz. A többiek nem voltak ilyen rossz állapotban, egyik-másik a vécével kötött közelebbi ismeretséget, de messze voltak a dehidratációtól, Középső meg szimplán belázasodott, nem nagyon, csak épphogy. A doki megérkezett és miután megvizsgálta és ellátta Nagylányt, megkérdezte, hogy vannak a többiek?! Épp vázoltam neki a családi kórképet, amikor Középső hatalmas üvöltés közepette szélsebesen elrobogott mellette a plüss tomahawk-ját suhogtatva, hogy utolérje az öccsét.

– Neki van láza? – kérdezte a doktornő.

– Igen – válaszoltam.

– És így rohangál? – csodálkozott rá.

– Igen, épp fizikai kísérletet végez, hogy láz esetében is működik-e az ellenszél elmélet, vagyis sikerül-e lehűtenie önmagát a nemszeretem ízű lázcsillapító bevétele nélkül – válaszoltam, de akkor már egyikünk sem bírta visszatartani a röhögését.

Betegség ide, betegség oda, vírusok jönnek, vírusok mennek, úgy tűnik, a nagycsaládos humorforrás elpusztíthatatlan.