Szülői felelősség – a PISA-felmérés margójára

Szülőként rengeteg felelősség nyomja az ember vállát. Nehéz teher, de miért és meddig toljuk még másra a felelősséget olyan ügyekben, amelyekben mi is nyakig benne vagyunk?

Nem szoktam kifakadós posztokat írni, nem az én stílusom, inkább puffogok itthon magamban, osztom az észt Férjnek, de nem akarom megváltani a világot… amúgy is lekéstem már róla. Hogy most mégis megteszem, annak egyetlen oka van: a gyalázatosan rosszul sikerült PISA-felmérés és az azt övező általános felháborodás. Lehet, hogy most megdöbbentőt fogok írni, de engem ez utóbbi az, ami igazán elkeserít, feldühít… pontosabban az, hogy ezt az eredményt egyes egyedül a magyar közoktatás nyakába akarja varrni majdnem mindenki.

Hadd kezdjem az elején! Eddig még soha nem néztem utána tüzetesebben, hogy pontosan hogyan néz ki egy ilyen felmérés, fogalmam se volt milyen kérdések szerepelnek benne. Úgy képzeltem, hogy leginkább egy felvételihez vagy egy érettségi kérdéssorhoz hasonlít. Hát, nem. Egyáltalán nem. Ezt onnan tudom, hogy én is megcsináltam. (Ha te is szeretnéd lemérni a tudásodat, ITT tudod kitölteni.)

Mire jutottam a teszt végén? A feladatok tényleg nem az iskolai órákon tanultakat mérik (nem definíciókat kell visszamondani, nem kell sem összeadni, sem kivonni, sőt még helyesírási feladatsor sincs benne), sokkal inkább arra kíváncsiak a felmérés készítői, mennyire komplex a diákok gondolkodása, mennyire képesek értelmezni egy többszörösen összetett feladatot, szöveget, milyen a szövegértelmezési képességük. És itt álljunk meg egy pillanatra! A hangsúly ugyanis a szövegértésen van! A feladatok egyáltalán nem nehezek, inkább elgondolkodatóak, megoldásukhoz némi tárgyi tudáson kívül leginkább logikára van szükség. Nagyon egyszerűen azt is mondhatnám, hogy a helyes válasz józan paraszti ésszel könnyedén kikövetkeztethető a szövegből és a mellé rendelt képekből, valamint az egyes kérdések alatt található előre megadott válaszokból, ahol ott van a jó megoldás is, igaz, elrejtve másik kettő-három négy rossz megoldás között, de alapvető tárgyi tudás nélkül azért nem sikerülne.

Nem dicsekvésképpen, csak egyszerű ténymegállapításként leírom (mert a mondanivalómhoz tartozónak érzem), hogy a megadott időn belül hibátlanul abszolváltam a feladatot, de mondjuk nem is vagyok 15 éves… helyette egyre inkább konzervatív őskövületnek érzem magamat, mert fontosnak tartom a helyesírást, az olvasást, a stilisztikailag és nyelvtanilag is helyes, szabatos, gyakori szóismétlés nélküli írott és verbális fogalmazás gyakorlását, egyszóval mindazt, ami alapvetően szükséges a jó, értő szövegértéshez (nagyon nem mindegy, hol és milyen írásjelek vannak egy mondatban, a központozásnak nagyon fontos szerepe van a nyelvünkben, a vesszőknek nem random módon kellene felbukkaniuk egy írásban, mert elhelyezkedésükkel akár új értelmet is kaphat az adott szöveg).

A teszt eredményei alapján kimondatott az ítélet: a jelenlegi 15 éves korosztály negyede funkcionális analfabéta, vagyis olvasni úgy ahogy tud, de nem tudja értelmezni az olvasottakat, vagyis hiába olvassa össze a betűket, fogalma sincs, mi áll pontosan a szövegben. De hogy ezért a közoktatás lenne a hibás? Ugyan már! Ez valami vicc? Azt mondjuk, hogy a jelenlegi iskolarendszer csupa felesleges dologgal tömi a gyerekeink fejét… igen, de ez az iskola tanítja meg a szövegértéshez szükséges betűvetést és az olvasást (mert megtanítja, ezt senki nem vonja kétségbe), és hogy a jövőben hogyan fejlesztjük a gyerekünket ezen a téren, rajtunk múlik. Igen, rajtunk, nem az iskolán!

Ha valakit hibáztatni akarunk a PISA-felmérés eredménye miatt, akkor kezdjük magunkon a sort. Miért? Mert mi vagyunk a példák, a példamutatók, a sorvezetők. Mi szülők, felnőttek, akik magunk is folyamatosan a könnyebb ellenállás felé hajlunk: ha egy cikk hosszabb, már bele se kezdünk, rövidített összefoglalókat olvasunk, inkább hallgatjuk és nézzük a híreket, minthogy időt szánnánk az elolvasásukra, értelmezésükre, továbbgondolásukra. Akkor mégis mit várunk a fiataljainktól? Háborgunk a kötelező olvasmányok listáján, megvesszük a gyerekünknek az Egri csillagok könnyített változatát, esetleg hangoskönyv formájában tesszük elé Jókai klasszikusát, a Kőszívű ember fiait. És ez a jobbik eset… van, hogy egyáltalán el se olvassák, mert nehéz, régies, időigényes értelmezni a szöveget. (Apró kitérőként megjegyzem, ha felnőnek ezek a gyerekek, egy sikeres állásinterjú  után az aláírandó szerződést sem hangoskönyvként fogják az orruk alá dugni, hanem el kell majd olvasniuk és értelmezni kell tudni az írott – néhány helyen kifejezetten csűrcsavarosnak tűnő jogi – szöveget, az apróbetűs részt is, különben nagyon pórul járhatnak.) Az! De könyörgöm! Az ember szókincse, szövegértelmezési képessége csak azáltal fejlődik, ha olvas, sokat, sokfélét, mindenfélét, de mindenképpen igényes, helyesen fogalmazott, összetett(ebb) szöveget (igen, eleinte nehéz, de idővel bele lehet jönni, rá lehet érezni az ízére… csak rá kell szánni az időt), amelyben a helyesírási és stilisztikai hibák száma lehetőség szerint a nullához vagy majdnem a nullához közelít. Persze ehhez az is kellene, hogy akik a másik oldalon állnak, vagyis írnak, ők is olvassanak, sokat, sokfélét, mert e két tevékenység szorosan összefügg egymással, táplálják, segítik egymást és nem utolsó sorban azért, mert az ő tevékenységük hat a most 15 évesekre meg a még fiatalabbakra, akik egyszer szintén írnak majd PISA-felmérést.

Az igényesség elvesztéséért nem tehetjük felelőssé az iskolát. Tőmondatokon, gagyi tartalmakon felnövekvő generációtól ne várjunk eredményes PISA-tesztet.

A világhálón ma bárki “papírra” vetheti a gondolatait, de vajon ez tényleg jó? Az internetet elárasztó silány minőségű szövegek, gagyi fogalmazványok az értő olvasás, a komplex látásmód, a szövegértés ellen hatnak, pont az ellen, amelyre a PISA-felmérésen kíváncsiak. Elvárásaink vannak a fiataljaink szemben, miközben mi magunk lökdössük őket a szakadék szélére. Azt várjuk, hogy az iskola levegye a vállunkról a szülőségünkkel együtt járó oktatási felelősséget. Mivel a jelenlegi magyar iskolarendszer, amelynek többszörösen is megkérdőjelezhető a színvonala, nem képes a gyerekeink kezébe adni a komplex látásmódot, akkor a változás bekövetkezéséig rajtunk áll, hogy ezt megtegyük, elvégre a saját gyerekeinkről van szó, vagy ha nekünk is oda kell tenni magunkat, akkor azért annyira nem fontosak? Vagy igen? Akkor meg miért nem csináljuk?

Ha az iskola, az oktatás gyenge, természetesen fel kell emelni a szavunkat ellene, s meg kell találni a kiutat, de addig is a legfontosabb feladatunk, hogy erősek legyünk és kellő időráfordítással, odafigyeléssel és példamutatással megteremtsük a lehetőséget a gyerekeink számára, hogy ne váljanak funcionális analfabétákká.

Most. Rajtunk. Múlik.