Sokak szerint a gyerekeim száma alapján simán adhatnék gyereknevelési tanácsokat. Lehet, de én mégsem teszem.
Na, de mi az oka ennek a kategorikus elutasításnak? Pontosan az, amiért mások szerint kellene: van öt gyerekem és minél inkább elmerülök a gyereknevelés bugyraiban, annál inkább tudatosul bennem, hogy mennyi mindent nem tudok még és valljuk be őszintén, folyamatosan érnek meglepetések… igen, még mindig és szerintem ez nem is fog változni.
Az egyik korábbi posztom kapcsán, amelyben arról írtam, hogyan változtak meg a korábban igencsak határozott és nem éppen rugalmasnak mondható gyereknevelési elveim a csemetéim megszületésével, sok privát levelet kaptam, hogy miért nem írok top10, top5, topakárhány gyereknevelési tanácsot adó, tuti tippeket tartalmazó bejegyzéseket más édesanyáknak, akik még csak most vágnak bele ebbe a végeláthatatlannak tűnő folyamatban, amit szülőségnek hívnak.
Mit tagadjam? Kicsit büszkévé tettek ezek a levelek, hogy vannak olyanok, akik kompetensnek éreznek engem arra, hogy megmondjam a frankót. (Nagyon halkan megjegyzem, hogy nem vagyok az… mármint kompetens, lsd. lejjebb.)
De sajnálatos módon – vagy éppen egyesek örömére – ezek a megkeresések sem győztek meg arról, hogy mostantól nekem tanácsokat kellene osztogatnom: az öt gyerek által biztosított életélménnyel a hátam mögött ugyanis már tudom, nem létezik olyan, hogy általános tanács, amely mindenkinek, minden helyzetben beválik. Mire idáig eljutottam, sok mindenen keresztül mentem… például sok kéretlen javaslaton, tuti tippen.
A másik fő oka a hallgatásomnak, hogy nem vagyok ősanya-típus, akinek a zsigereiben van a gyereknevelés összes apró trükkje, inkább a folyamatosan tanuló édesanyák csapatát erősítem, akiknek minden nap tudnak újat mutatni a gyerekei… és én jó tanuló módjára, igyekszem felzárkózni az eseményekhez… néha sikerül, néha meg nem.
Az évek során arra is rájöttem, hogy minden anyaság egyedi és megismételhetetlen. Ez nem egy szakma, amelynek ha elsajátítod a fogásait, akkor szinte semmi dolgod nem lesz a soron következő munkadarabok elkészítésénél, mert a kialakult rutin és a felhalmozott tapasztalat átsegít mindenen. Az én anyaságomnak csak egy része rutin, a többi színtiszta rögtönzés. Természetesen szükségem van a gyakorlottságra, mert anélkül nem tudnék a víz felett maradni, de ez nem old meg mindent, egyszerűen csak biztonságos támpontot ad. Néha pedig épp ez a gyakorlat az, amelyből kiindulva rádöbbenek, hogy az épp problémával küzdő gyerekemnél más útra kell lépnem, esetleg addig soha nem alkalmazott/az elveimmel szembehelyezkedő módszerekhez kell nyúlnom.
Férj szerint olyan vagyok, mint egy kaméleon. Figyelek és alkalmazkodom a környezetemhez. Azt hiszem igaza van…, az anyaság lényege a rugalmasság és az alkalmazkodásra való képesség erősítése.
Bárki, bármit mond, az anyaság egy olyan magányos út, amin bár soha nem vagy egyedül (a szüleid és a férjed/párod mindig ott állnak mögötted soha nem szűnő támaszként… vagy nem, de az egy nagyon más élethelyzet, és én csak arról tudok értekezni, amit megélek), mégis mindenkinek magának kell bejárnia és felfedeznie, mit vár el magától és mit bír belőle teljesíteni. A külvilágnak való megfelelés egy olyan plusz teher, amire nekem nincs szükségem…, szóval nem is hajtok már rá. De ezt mind magamnak kellett megtapasztalnom, ahogy azt is, hogyan fogadjam a tanácsokat, ha jönnek, mit kezdjek velük, hogyan reagáljak rájuk.
Ha vannak is ilyen jellegű kérések/megkeresések, én továbbra sem fogok előrukkolni egy e-könyvvel csupa hasznos gyereknevelési tanáccsal – a tapasztalataimat szívesen megosztom bárkivel, aki kíváncsi rá, de felelősséget nem vállalok értük, mert ezek csak egy megélt, adott helyzetből kerültek levonásra és csak arra érvényesek – mert csak egy anya vagyok a sok közül, akit az élet – valami általam nem ismert szeszélyből kifolyólag – öt gyerekkel áldott meg. Se több, se kevesebb és ennyi nekem pont elég. Nagyon nagycsaládosnak lenni nem kiváltság, pláne nem előjogokkal megkoronázott kiváltság (“Majd én megmondom a tutit, mindenki engem hallgasson!”), hanem egy állapot, amelyet kaptam, mert valaki úgy vélte, tutira megbirkózom vele… Innen üzenem a főszervezőnek, hogy – tanácsokkal vagy anélkül – kisebb-nagyobb döccenőkkel, de rajta vagyok az ügyön.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!