Ritkák azok az alkalmak, amikor megmutatom magamat a világnak és nem a billentyűzet mögé bújva ontom magamból a szavakat.
Ritkák bizony, mert alaptermészetemnél fogva nem vagyok egy magamutogató ember – bár ez tökéletesen némileg ellentmond annak, hogy blogot írok -, esetlenül mozgok idegen társaságban (főleg, ha még valamiféle hivatalos színezete is van a dolognak), magamról beszélni, magamat eladni pedig kész rémálom a számomra. Mindezeket egybevetve ennél jobb kiindulási alapot nem is találhattam volna blogger létemhez…, de öt gyerekhez képest ez semmiség és amúgy is… innen szép nyerni!
Közel két és fél év blogolással a hátam mögött mára már megtanultam, hogy bár alapjában véve láthatatlanul teszem a dolgomat, ez a tevékenység maga a nagybetűs kitárulkozás, még ha csak szavakon keresztül is, hiszen a felületemen megjelenő posztokat olvasva bárki beléphet az életembe, a hétköznapjaimba, beleshet a kulisszák mögé, láthatja a sikereimet, a kudarcaimat, a szenvedéseimet, a tépelődéseimet, a lecsupaszított valóságomat, persze csak azokat, amelyekről merek írni…, de azok, akik a sorok között is képesek olvasni, nos, ők sokkal mélyebbre is láthatnak…
A blogolás számomra sokban hasonlít az anyaságra. Alapjában véve mindkettő magányos út, mindkettőben magának kell felfedeznie az embernek, mit bír, meddig tud adni anélkül, hogy abba ő maga bele ne rokkana. Ezen kívül a jelenlegi életem két alappillérének számító “létformája” még abban is nagyon hasonlít egymásra, hogy segítő kéz nélkül egyik se menne… legalábbis nekem. Bár az utat mindenkinek magának kell bejárnia, magának kell önmagára szabnia a kereteket, amelyeken belül biztonsággal tud mozogni és élni, a csapatjáték, a társaság legalább olyan fontos eleme mindkettőnek.
Ahhoz, hogy az ember időről időre meg tudjon újulni, hogy inspirálódni, fejlődni tudjon akár az anyaság, akár a blogolás területén, kell egy közösség, amely kitágítja a horizontot, amely felemelhet, vagy éppenséggel emlékeztethet arra, hogy mit miért nem csinálok (egy fél nap például a játszótéren mindig eszembe juttatja, miért is járunk ritkán ilyen helyre… és nem, nem a többi gyerek miatt, hanem egyszerűen azért, mert kevesebb a kezem, a szemem, a lábam, mint a gyerekem… további magyarázat talán nem is szükséges).
De hol talál magának az ember közösséget? Például létrehoz egyet…, vagy vár, hátha valaki beveszi a sajátjába. Én nem vagyok az az innovatív típus, aki néhány huszárvágással képes összerántani különböző témákban mozgó és jártas embereket, ráadásul az ilyen művelethez elengedhetetlenül szükséges kreatív energiaszint(em) is a béka feneke alatt csücsül egy idő óta a gyerekeimmel töltött közös alkotóórák hatására, ezért én inkább az utóbbit választottam és vártam… a csodára, ami el is jött a Happy Family közösség formájában.
“A Happy Family-t azért hoztuk létre, mert hiszünk abban, hogy a család intézménye értékes és fontos, nem divatjamúlt! A boldog család fogalma nem csupán illúzió a mai rohanó világban sem. Természetesen ehhez szükség van időre és energiabefektetésre, de legfőképp a szív és a személyiség teljes odaadására.”
Happy Family közösség
Ezzel a szlogennel aránylag egyszerűen tudtam azonosulni, mert én is éppen így gondolom, még ha néha a való életben nem is tudom teljesen mértékben megvalósítani (nálunk azért előfordul, hogy a boldog család illúzió marad csupán egy-egy szülőnyúzó hétvége után), de legalább próbálkozom. Az is valami, nem?
Szóval, teljesült a vágyam és egy közösség tagja lettem, mint blogger. Szintet ugrottam, már nem csak én fantáziáltam magamról néztem úgy magamra, mint blogger, hanem más is. Hurrá! Itt azonban nem állt meg a történet, mert nemcsak egy érzést kaptam, ami nekem nagyon fontos volt és sokat jelentett, hanem lehetőségeket is: megjelenésre, worskshopokon, bloggertalálkozókon való részvételre, ami tovább erősítette az érzést, hogy van helyem a blogírók társadalmában.
Legutóbb például november 11-én léptem ki a billentyűzet mögül, hogy megmutassam magamat a világnak: ez vagyok én, a Mom With Five szerzője. A Villa Bagatellben rendezett találkozón sokan rámcsodálkoztak: nem ilyennek képzeltek egy ötgyerekes édesanyát (őszintén szólva, néha magam is elcsodálkozom önmagamon: például ha egyedül utazom a buszon, egész emberszerű formám van, ami nem mindig mondható el rólam, ha az összes leszármazottam velem van…, pedig kinézetre nem változom… talán a szemem és a szememben az őrület… az lehet az ok).
.
Egységben az erő!
A Happy Family közösség központi mozgatórugója a család, ahogy az enyém is. Minden partnerük, minden programjuk, tevékenységük, kezdeményezésük ehhez kapcsolódik és partnereik is ebben a szellemben tevékenykednek. Egyik állandó együttműködő ügyfelük, a Danubius Hotels Group például nemcsak gyerek- és családbarát szolgáltatásairól híres, hanem, hogy egy könyvsorozatot is megjelentettett Felhőhegyi Balázs tollából a szállodalánc kabalafiguráinak főszereplésével. A gyerekeim által nagy becsben tartott első kötetből megismert négy kissárkány, a mindig éhes Drazsé, a tapasztalt Dany, az okos Tiko és a szeszélyes kis Yoyo a második részben Bükfürdő után a balatonfüredi szállodát veszi célba, hogy ott mutassák meg varázslatos képességeiket, bátorságukat és lovagi erényeiket.
A család bár nagyon felemelő élmény, de néha nagyon fárasztó is tud lenni, s ezt a Happy Family közösségben is jól tudják, a szervezők a bloggerlétet megkönnyítő szakmai rész – amelyben Bedi Viktor, az 123RF fotóügynökség ügyvezetője tartott előadást a bloggerség egyik legingoványosabbnak mondott területéről, a jogtiszta és lopott képek használatáról (“…attól, mert egy kép béna, még nem ellopható…” – zene volt füleimnek, hogy legalább egy értékelhető erénye van az általam előállított fényképeknek… ellophatatlanok) – előtt és után karácsonyra hangoló diy workshoppal és sminktanácsadással is készültek a részt vevő bloggereknek. Nekem nem is jöhetett volna jobbkor egy ilyen alkalom, egyrészt, mert full béna vagyok három dimenziójú – a téma kvázi mindegy – dísztárgyak megalkotásában, másrészt kicsit javíthattam a renomémon, amelyet nemrégiben néhány otthoni csináld magad ötlet nem egészen tökéletes, egészen pontosan konyhabútorszaggató kivitelezése enyhén szólva is megtépázott… a gyerekeknek meg nem kell tudni, hogy két profi virágkötő volt a segítségemre.
Társat kerestem és találtam, közben pedig felkerültem a térképre, még ha egyelőre csak lábjegyzet is vagyok rajta, de a lehetőségek immár adottak, a megvalósításuk pedig csak rajtam múlik, hogy happy blogger lehessek.