Hogyan dugjunk ágyba öt gyereket két kézzel? Amíg nem próbáltam, azt hittem, nincs lehetetlen feladat… már tudom, hogy van.
Szerinted melyik a legzűrösebb időszaka nagycsaládos napjainknak? Miért? Van nem zűrös is?! Bingo! A fürdetés és fektetés időszaka!
Tény és való, hogy nagycsaládos mindennapjainkban elég kevés a csendesnek (sic!) mondható időszak, zűrösből, zajosból annál több van, de az esti szertartás időszaka (vacsora végétől addig, amíg az utolsó gyerekre is rá nem csukom a gyerekszoba ajtaját és be nem kulcsolom, a kulcsot meg jó messzire eldobom, nehogy öt perc múlva feltűnjön valami halaszthatalan dolog miatt a nappaliban) mindent visz, még akkor is, ha Nagyfiú délután négykor közli velem, hogy másnapra Szent Márton kisplasztikát kell bevinni a suliba és ő ehhez alapanyagnak az egyetlen fa vágódeszkámat gondolta felhasználni… igen, a fürdetés+fektetés kombó még ezt is überelni tudja.
Amíg nem voltak nagyobbacska gyerekeim, illetve kamaszaim, azt hittem, nincs rosszabb, mint egy csecsemőt megtanítani aludni, kialakítani egy olyan rendszert, amely mind a babának, mind nekünk, szülőknek megfelel, vagy legalábbis biztosítja a túlélést mindannyiunk számára. De van! Egy kamaszt – megmosakodva(!) – ágyba parancsolni este, majd reggel kivakarni onnan úgy, hogy közben van még néhány másik gyereked is, akik nagyon tanulékonyak és utánzásban verhetetlenek, ha az érdekeik úgy kívánják (és itt úgy kívánják)… na, az az igazi művészet.
Este van, este van…
Biztos vagyok benne, hogy van egy olyan kérdés, amivel minden gyerekes szülőt megtaláltak már – legalább – egyszer az életben… “Na, és Kicsibaba átalussza már az éjszakát?” A szerencsésebb szülők órákig tudnak áradozni az ő kis tündérkéjükről, hogy milyen rendes, mennyit tud egyfolytában aludni, reggel is csak halkan jelzi, hogy ébredne már, a kevésbé szerencséseket pedig jobb, ha nem kérdezzük.
Őszintén bevallom, nekem nagyon nagy mázlim volt a csemetéimmel csecsemő- és kisdedkorukban (bezzeg most! ez biztos valamit bosszú, hogy ne érezzem azért magam annyira jól): ettek és aludtak… a fennmaradó időben meg, mint hurrikán pusztítottak a lakásunkban, de ez ebben a témakörben most nem releváns és amúgy is, 3-4 éves korig az alvás és az evés alakulása a legfőbb kritériuma annak, hogy szerencsének érzi-e magát egy édesanya vagy inkább elásná magát.
Nálunk éveken át az összes gyerekágy egy közös térben volt, aminek voltak előnyei, de legalább annyi hátránya is. Előnyként éltem meg, hogy két szemmel és egy orral is át tudtam látni/érezni az egész teret, pontosan tudtam látvány és szagminta alapján, hogy ki hol tart a lefekvéshez vezető esti készülődésben és ha kellett, időben közbe tudtam lépni felgyorsítván a folyamatot. Amíg még nem értük el a maximális létszámot és egyikük feje búbja se magasodott a derekam fölé, addig mindent csomagban oldottam meg: egyszerre lehetett vetkőztetni, fürdetni őket, a pizsamába öltöztetés is könnyebben ment (azt meg, hogy néha Középsőre adtam a lila színben pompázó pónis hálóinget, hibaszázalékon belüli ténykedésnek nyilvánítottam és átöltöztetés helyett egy jégeralsóval egészítettem ki), valamint akkor még úgy tűnt, hogy hallgatnak rám. De aztán eljött a nap, amikor végleg leáldozott a szerencsecsillagom.
Legkisebb és a kamaszkor színre lépésével ugyanis győzött a praktikum és jött – az amúgy már régóta esedékes – lakásátalakítás, ami egyet jelentett az egy tömegben való mozgatás lehetőségének megszűnésével (persze ehhez az is hozzájárult, hogy időközben megsokasodtak és térbeli kiterjedésük is átlépett egy határt és akárhogy szuszakolnám már őket, akkor sem férnének bele egyszerre a kádba… és akkor a nemi különbségekről még nem is beszéltem, amely egy idő után indokolttá is tette a szétválasztást).
A négy, zárható ajtóval rendelkező gyerekszoba mindannyiunk számára új távlatokat nyitott az esti szertartást illetően: bár meglepő módon néha előfordul, hogy az általam kitűzött időpontra az összes delikvens már pizsamában villog, de ez sajnos, csak annyit bizonyít, hogy legalább átöltözni nem voltak lusták, de attól még büdösek lehetnek… (Ráadásul a szennyesruhák után is külön felfedezőtúrát kell szerveznem, mert a nagy, közös gyűjtőpont a tér felszabdalásával megszűnt, így mindenki a saját szobájában rejtegeti a rejtegetnivalót és vagy időben előkerül minden ruha vagy három hét után, feladva a bűzt árasztó darab utáni kutatást, gázálarcért állunk sorba a forgalmazónál.)
Nos, mindezeket figyelembe véve, ciki, nem ciki, nálunk az esti szertartás már délután ötkor megkezdődik Középső, Négyes és Legkisebb kádba parancsolásával. Az én olvasatomban tizenöt perc elég is lenne, hogy mindhárom fiatalember tiszta legyen a fejétől a talpáig és ebben akkor már a törölközés is benne van, ha nem pont ekkor kellene hirtelen – természetesen ádámkosztümben – még száz legókockát egymásra rakni, máskülönben szublimálnak, vagy gyorsan kiszínezni újabb nyolc baglyot, mert fürdés közben elkopik az ujja az alkotónak… így viszont megvan ez a folyamat vagy egy óra is.
Na, ehhez képest a kamaszok tisztálkodása maga… a rémálom: vagy fél perc alatt végeznek, vagyis nem fürdenek, csak úgy tesznek, vagy kimaxolják az időt és fejenként másfél óráig áztatják magukat a vízben. Igazából nem tudom eldönteni, melyik rosszabb: az izzadságszag miatti, télvíz idején kivitelezett kényszerű szellőztetés nyomán megnövekedett gázszámla vagy a csordultig töltött kád következményeként jelentkező tetemes vízdíj kifizetése (bár ez utóbbit szerencsére csak kéthavonta látom, de az is elég egy agyvérzéshez).
Ha sikerrel veszem ezt az akadályt és röpke két-három óra alatt, valamint egy maroknyi ősz hajszál kíséretében sikerül öt tiszta gyereket produkálnom, akkor – a vacsora közbeiktatása és a fogmosás után – rögtön át is térhetünk a következő fejezetre…
Irány az ágy!
Ahogy közeledik a lefekvés ideje, a hétköznapokban olykor unatkozó, fantáziátlannak tűnő gyerekeimből csak úgy ömlenek a jobbnál jobb ötletek, amelyeket feltétlenül ki kell próbálni, meg kell csinálni, sőt még a békés együttjátszás is felmerül opcióként, amely amúgy szinte soha. Néha elfog a vágy, hogy engedjek a kísértésnek és kipróbáljam, valóban képesek lennének-e megvalósítani a felmerült ötleteket…, aztán inkább előveszem az aktuális mesekönyvet és megpróbálom magamra vonni a figyelmüket. A tuti siker érdekében a hagyományos válogatások mellett a legújabb generációs, relaxációs mesekönyvek közül is igyekszem választani egyet, hátha szerencsém lesz és rövid időn belül bekopogtat az álommanó… és tényleg! működnek, az olvasás végére egyrészt teljesen berekedem a szereplők utasítás szerinti hiteles megformálása miatt, másrészt nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy nyitva tudjam tartani a szemem (ha már az ébren alvás nem megy) és a gyerekek is mintha elcsendesednének… lehet, hogy csak azért, mert így lábujjhegyen el tudnak osonni mellőlem és folytatni az őrült párnacsatát az emeleti folyosón.
Ahogy a fürdetés, úgy a fektetés időtartama is kitolódott, amióta (fél)kamaszaim vannak. Úgy másfél évvel ezelőtt tűnt először röhejesnek, hogy a lassan felénk tornyosuló Nagyfiút – a többiekhez hasonlóan – este nyolckor ágyba parancsoljuk. Aztán Nagylánynál is hasonló tünetek jelentkeztek, na, nem magasságilag, hanem korosztályos szempontból. Köszönhetően annak, hogy most már két etapban állok az ágyak mellett és másfél órás időeltéréssel próbálok minden igyekezetemmel sikertelenül gátat szabni az éhes vagyok-szomjas vagyok-pisilnem kell-kérek még egy puszit ördögi körnek, most már egészen biztos vagyok abban, hogy mindegy hány gyereke van az embernek, a csemeték ágyba varázsolása – Tom Cruise ide vagy oda – a Mission Impossible egyik minősített esete.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!