Amikor Nagyfiú belépett a kamaszkorba, azt hittem, egyenként tépem ki a hajszálaimat, de közben rájöttem: egy kamasz nem kamasz.
Amióta másfél kamaszt nevelek, már nem tépkedem a hajszálaimat, hullanak azok maguktól is.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondjam, engem teljesen váratlanul ért a kamaszkor. Pedig tudtam, hogy egy nap eljön, készültem is rá rendesen, erősítettem a lelkemet, olvastam éjjel-nappal mindenféle okosságot, aztán bumm! megérkezett és én itt álltam leforrázva. Mert az egy dolog, hogy mit olvas az ember róla, és teljesen más dolog szemtől szembe kerülni vele, megélni teljes valóságában a függetlenedési szándékot minden előzményével és következményével, magáról az útról nem is beszélve.
A családi fotókon tegnap még bájosan mosolygó, az öledben fészkelődő csemetédből egyik napról a másikra előbújik valaki, aki totális ellentéte annak, aki addig volt: a mindenkit – még a szomszéd, folyton morgós bácsit is elbűvölő – mosolyból vicsorgás, a gügyögésből morgás, folyamatos visszabeszélés, esetenkénti ordibálás lesz, a legókockákat kezdetben ügyetlenül egymásra helyező aprócska kezekből az ajtócsapkodást művészi szintre emelő végtagok nőnek… te pedig csak kapkodod a fejed és a folyamat megértésére és befolyásolására tett sikertelen kísérleteid közben egyenként tépkeded a hajszálaidat… vagyis nem, a természet magától is elvégzi a dolgát, akár akarod, akár nem.
Kamaszodó Nagyfiú színrelépésével hirtelen olyan érzésem támadt, mintha egy idegen költözött volna a lakásunkba… és nem csak a számunkra már a feledés jótékony homályába vesző (de a gyerekeink által egyre gyakrabban felderengő), a szülői idegrendszert rendesen igénybe vevő magatartásformák miatt. Néha – mondom néha! -, amikor felbukkan a nappaliban, mert épp akar szeretne valamit, rendre összerezzenek, hogy ki ez a szélesvállú, felém magasodó, pelyhedző bajuszt viselő fiatalember, aki 46-os lábon settenkedik a hátam mögött és amikor véletlenül szemtől szembe kerülünk az egyre mélyülő basszusán előadott kérése okán, akkor már nem lefele, hanem felfele kell néznem.
Egy kamasz nem kamasz
Amíg Nagyfiú egyedül képviselte családunkban a kamasz társadalmat, azt hittem, nem jöhet ennél rosszabb (az mondjuk nem tudom miért nem jutott eszembe, hogy van még másik négy gyerekem is és mindegyik kamasz lesz előbb-utóbb – valahogy elsiklottam e tény felett -, na, néha velem is előfordul, hogy kiesnek dolgok a fejemből…, de hogy pont ez?!). Nos, de…, de ne szaladjunk ennyire előre.
A Nagyfiú által generált első sokk-cunami után sírtam, bőgtem, toporzékoltam dühömben, kétségbeesésemben, tehetetlenségemben ott, ahol senki sem látott. Aztán újra… és újra és újra és már az sem érdekelt, ha széles nézőközönségem akadt. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy milyen jó dolgom volt akkoriban. Ez csak akkor tudatosult bennem, amikor Nagylány is csatlakozott – igaz még csak félgőzzel – a klubhoz és ismét bebizonyosodott, hogy hiába egy család, nincs két egyformán viselkedő kamasz… és egy kamasz nem kamasz.
Másfél kamaszon túlról nézve, akár boldog békeidőnek (sic!) is nevezhetném, amikor még csak Nagyfiú táncolt az idegeimen. Fél tonna papírzsebkendő elhasználása után kezdtem magam újra komfortosan érezni, úgy gondoltam, egész ügyesen lavírozok már a kamaszság kiszámíthatatlan folyóján. Kezdtem belakni a teret és egyre ügyesebben kezeltem Nagyfiút, akiről kiderült, hogy egészen egyszerű eset… egyszerűen bunkó. Most biztosan nagyot néztél, kedves Olvasó, hogy ilyet írok az én drága elsőszülöttemről, nyilvánosan ócsárolom és becsmérlem. Pedig dehogy! Épp dicsérem! Egyszerűen hálás vagyok neki, hogy a tőszavakban, tőmondatokban megfogalmazott válogatott gorombaságai mögött nem kell más értelmet keresnem, nem kell a “sorok között olvasnom”, miközben épp azt közli velem emelt hangon (=ordibálja): mi vagyunk “a világ legönzőbb szülői, mert soha, semmit nem engedünk meg”, vagy még inkább, hogy nálunk “rosszabb felmenőket el se lehetne képzelni”, mert ezek pont annyit jelentenek, amennyit és pont annyit nyomnak a latba a szülői képességeimet illetően, hogy elég rájuk megrántanom a vállamat és visszadugnom a fülembe a fülhallgatót, amelyben végtelenítve a kedvenc zeneszámaim szólnak a kamaszkori zajártalmom ellen és még éjszaka is nyugodtan alszom tőlük.
Természetesen fogalmazhatnék finom(abb)an is és mondhatnám azt, hogy csak bántóan őszinte és tűpontosan világít rá a hibáimra, csillogóan fényesre suvickolt tükröt tartva elém és bár valószínűleg mélyrehatóan megváltozni már nem fogok és nem is tudok, de neki köszönhetően legalább nem tetszelgek a hibátlan felnőtt szerepében. De jó nekem! Amúgy meg igen hamar rájöttem, hogy ha nevén nevezem a dolgokat és nem áltatom magam csillámporos rózsaszín ködfelhővel, akkor sokkal egyszerűbben, könnyebben tudom kezelni a legszürrealisztikusabbnak tűnő helyzeteket is, mint például Nagyfiú viselkedését. Ha bunkó, hát bunkó, egy ilyen attitűddel aránylag könnyű együtt élni… mondom ezt most, néhány hónapnyi önmarcangolás és éjszakai lelkizés után.
Mert mi az ábra? Kiabál, csapkod, utálkozik, tiszteletlen, jön belőle minden, ami a csövön kifér, de minden hátsó szándék nélkül teszi ezt, nem vár a csodára, hogy az anyja – alias én – egyszer csak megfejti, mit is akar, leegyszerűsítve közli a frankót, majd egy, az egész lépcsőházban hallható ajtócsapkodással ráerősítve a mondanivalójára simán továbblép, mintha mi sem történt volna. (Ma már szinte fel se tűnik az átmenet, hogy egy tüdőt próbáló ordibálás után milyen kedélyesen tudunk csevegni arról, milyen süteményt készítsünk másnapra az otthon fellelhető alapanyagokból… együtt).
Bezzeg, Nagylány! Konkrétan a falra mászom, amikor épp visszautasítom valamelyik agyament kérését vagy épp határkijelölésben vagyok, na, és akkor szembetalálom magam egy arccal, amelyen a szemek haragtól sötétlenek, a száj alig észrevehetően lefelé biggyed a két, láthatólag egymásnak ellentmondó álláspont felett érzett szomorúság miatt, és ezzel egyidőben e két érzékszervet keretbe foglaló arc jobb és baloldalán enyhe pír jelenik meg, mintha a tulajdonosa kicsit szégyellné magát a viselkedése miatt. Na, most akkor mi van? Melyikre reagáljak? És hogyan? És ha reagálok, akkor az jó lesz, vagy inkább dugjam vissza a fülembe a fülhallgatót és tegyek úgy, mintha semmit se vettem volna észre? Bárcsak inkább ő is tőmondatokban beszélne! Inkább vágna hozzám néhány gorombaságot, mint ez! Komolyan, el se hiszem, hogy ezt én mondom… pedig de!
Ó, és ez messze nem a legrosszabb! Itt vannak például a hirtelen hangulatváltozások, amelyek Nagyfiúnál nem játszanak, mert ő folyamatosan utál, de Nagylány nem, ő legalább néha szeret…, ha akar valamit… Nagyfiú akkor sem, vagyis valahol mélyen biztosan, de ez egyelőre nem jön át. De az abszolút győztes Nagylánynál a csendes (szülő)gyilkos nézés. Vagyis, amikor mosolyog rám vagy Férjre, nem szól semmit, de közben villámokat szór a szeme és jobb, ha nem tudjuk, miket gondol közben. Vagyis jobb lenne mindenkinek, ha nem tudnánk, de megtudjuk, ha akarjuk, ha nem, mert gyilkos nézés ide, gyilkos nézés oda, egy idő után nem bírja magában tartani a mondanivalóját, és akkor jobb, ha fedezékbe vonulunk… jó hosszú időre.
A fentieket olvasva számodra is egyértelműen kitűnhet: egy kamasz nem kamasz, kettővel már rezeg a léc, de mivel van még három gyerekem és az anyaságom tizenhárom éve alatt a tűrőképességem határaiban jelentős mértékű változások következtek be, így kíváncsi várom, vajon képes vagyok-e a világegyetemhez hasonlóan a végtelenbe tágulni… vagy nem, és akkor jaj nekem! Röpke két év és mindenre fény derül…
Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz vagy a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Érdekes, én is voltam kamasz, sőt, öcsém és húgom is. Mégsem volt nálunk se vicsorgás, se kiabálás, ajtócsapkodás meg pláne nem. Jó, én olyan voltam, mint a kaktusz, de egyébként nem voltak olyan “hatalmas” kilengéseim, amikről a könyvek szoktak írni. Se testvéreimnek. Nem is értünk rá, hiszen tele voltunk tanulnivalóval, edzéssel, le voltunk foglalva és nem volt időnk bunkónak és ellenségesnek lenni. És szerintem sok múlik azon, hogy kamaszkor előtt a szülő hogy neveli a gyerekét. Minket jól neveltek, nem voltunk elkapatva, mégis mindent megkaptunk, amire szükségünk volt. Anyuék foglalkoztak velünk, sokat játszottak velünk, mindig volt esti mese, sok kirándulás, nyáron strand, télen hóemberépítés, stb. Szóval, mi teljesen ellentmondtunk annak, milyen egy kamasz. Jó, néha vitatkoztunk anyuval, de hát ezt gyerekként is csináltuk. Viszont nem volt ilyen fenyegetőzés, meg hasonlók, amikről olvasok az “okos” könyvekben. Ennyi.
Kedves Androsama!
Köszönöm, hogy benéztél hozzám.
Én sem voltam ilyen, de a világ sem volt ilyen. A gyerekeim jólneveltek, sok programjuk van, a kamaszoknak heti három-négy külön edzése, minden este van mese, nem is egy, nem sokat tévéznek, kordában van tartva a kütyüzés is, de a világ már más és erről nem lehet nem tudomást venni. Iszonyat sok inger éri őket, letagadni, hogy a külső környezet nem nyom ma latba semmit, egyszerű botorság.
Ráadásul a legnagyobb fiúnk nem egyszerű eset, nagyon magas IQ-val áldotta vagy verte meg a sors (kinek melyik?!), nehezen illeszkedik. Most bekerült egy tehetséggondozó programba, reméljük, segít neki sok kérdésre választ kapnia ott magával és a világhoz való viszonyulásával kapcsolatosan és találkoznia hasonszőrű emberekkel.
Minden kamasz más és szerintem ezzel nincs is semmi baj, vannak kevésbé lázadó típusúak és vannak akik jobban kilengenek, de szerencsére nem tart “annyira” sokáig.
Üdv: Barbara
Amikor a Legnagyobb a mutatóujjával bökködött felém és minden mondata úgy kezdődött, hogy “és Te is jól tudod.., csak úgy csinálsz, mintha nem értenéd.”, akkor arra gondoltam, hogy volt 12 évem megszeretni…. elég lesz-e a kamaszkor végéig. AMi nála még érettségiző korában is.tartott. …Volt az életünkben egy pont, amikor a kicsit későn érő gyerekemnek szerveztem egy állásinterjút (ezen állítólag brillírozott), majd vettem neki egy repülőjegyet odafelé (külföldi állás volt) ,…. Visszafelé nem…. Ott aztán összekapta magát és azóta boldog. Mi is 🙂 Ezt akkor írtam, amikor elment (ek). 🙁
http://nokapultnal.blog.hu/2015/11/20/csak_vendeg_a_haznal
Szia!
Nagyon köszönöm, hogy benéztél a blogomra és megosztottad a saját élményedet. Örülök, hogy más is átélt hasonló szituációkat és így nem vagyok egyedül az érzéssel.
Az írásod nagyon találó és félek is ettől a pillanattól, de tudom, hogy úgyis eljön és ez az élet rendje.
Üdv: Barbara
Jaj! Most legalább értem hogy miért hullott annyit a hajam! De ez után azt hiszem kezdek készíttetni egy parókát! 😂😂😂
Az enyémek még csak kis kamaszok, de feszegetik a határokat rendesen. Csatlakozok az előttem szólóhoz én sem voltam ilyen. És igen az én gyerekeim is járnak különórára zene, tánc, sport ki-ki az egyénisége szerint de közben fáradtak csupa nagybetűvel. Van nyugodt család (bele kékülök néha de van) de van egy ( a mi időnkben még gondolatban sem létező) társadalmi elvárás. Igen elvárás, hogy milyen legyen a gyerek aminek ő aztán vagy megpróbál megfelelni vagy ő lesz a MÁS! Az én dolgom lenne tartani benne a lelket hogy igen fiam ilyen a felnőttek világa igen ha egyszer majd benne akarsz élni akkor alkalmazkodni kell. Igen ám de akkor hazajön a kényelmes puha fészekbe és leengedné! a gőzt. DE itt is vannak szabályok, házimunka, egymáshoz való viszonyulás és akkor jön az atomrobbanás!!!
Egyszer olvastam Vekerdy Tamás válaszát egy anyukának aki arra panaszkodott, hogy a máshol illendően és jólnevelten viselkedő kiskamasz otthon kivetőzik magából. Erre azt a választ kapta asszonyom örüljön hogy a gyerek otthon hisztizik mert olyan a családi légkör, akkor bízik önben annyira hogy ezt otthon meg meri tenni!
Nehéz időkben ez ad erőt!😁😜
Szia Krisztina!
Köszönöm, hogy benéztél hozzám és megosztottad velem a gondolataidat. Nagyon jó olvasni, hogy nem vagyok egyedül az érzéssel.
Vekerdynek igaza van és én a szívem mélyén örülök, hogy itthon csinálják a fesztivált, de néha azért szeretnék a másik oldalon is állni, csak öt perc testcsere… ez az én nagy álmom. De majd ha tényleg felnőnek, akkor majd látni fogom az eredményt és talán büszke lehetek. Addig csak kibírom… 🙂 vagy végső esetben ott a paróka.
Üdv: Barbara
Kedves Barbara!
Szívemből szóltál! Nálunk a 9 éves nagyfiú kezdi, és tényleg simán ki lehet csalogatni egy közös főzőcskével a sünifészekből… még. A lánykám még csak 7éves, de a vádló tekintet már megy, ezt már kipipálhatom. És igen!!! Elkezdődtek nála is a te soha…mi soha…velem soha…nekem soha… kezdetű (az ő szemszögéből igaznak vélt, az enyémből természetesen mindent megteszek, hogy helyt álljak) vádló szösszenetek….
Krisztina hozzászólásában olvasott Vekerdy idézetet én is ismerem, azóta már megvádoltak ezzel (még az oviban), amikor a fiam meglátott és annyira a földhöz verte magát, hogy felrepedt a szája. Jött a dadus néni, és kérdezte, hogy “mit csinált veled anya?” (épp akkor érkeztem)… akkor már ismertem ezt a véleményét a Tanárúrnak, így magasból…nem érdekelt a dolod, inkább örültem neki, dicséretnek vettem, hogy a gyerekem nekem hisztizik….
Amit pedig te írsz Barbara, tényleg néha a füldugó lehet a megoldás, nálunk is bejön, és elég kb 5 perc, plusz egy másik hangnemben hozzászólni a fiamhoz, és máris egy másik gyerekkel beszélget az ember. Bezzeg a lányom még duzzog, neki kell, hogy odamenjek vígasztalni, őt egyszerűen nem tudom kezelni, mert ilyen összecsapásokkor (amikor magamat is és az egész világot utálom) amit a legkevésbé szeretnék tenni, az a bújás…de neki az kell, hát ez van.
Örülök, hogy vannak nekem! És minden egyes közösen megoldott nyertes-nyertes konfliktusért hálás vagyok.
Köszönöm, hogy leírhattam!
Szia Ági!
Nagyon örülök, hogy benéztél a blogomra, de annak még inkább, hogy elmesélted a saját történetedet.
Mostanában sokkal előbb kezdődik a kamaszkor, mint a mi korunkban és nem egy-két kihívást rejteget. Ráadásul minden gyerek más, másképp kell hozzá szólni, más nyugtatja meg. Ennek megfelelni nem könnyű és ettől igazi kihívás az anyaság. Néha úgy érzem, mintha öt anyja lenne az öt gyerekemnek, mert mindegyik más “arculatomat” kívánja. De ez is a kihívás része. És a végén ott lesz a megérdemelt jutalom,, hogy felnőve jó emberek lesznek.
(Nagyon szeretem Vekerdy tanár urat, de még jobban szeretném, ha az emberek nem csak lájkolnák és osztogatnák a bejegyzéseit, hanem el is hinnék és követnék is és tényleg megértenék.)
Szép napot.
Barbara
Kedves Barbara!Nagyon tetszett az írásod.Nekem két fiam van 15 év különbséggel születtek.A pici 2,5 éves vele éljük a pici gyerekek vidám pörgős mindennapjait.😊De a nagyfiam pár nap múlva 17 és azt kell hogy mondjam fáj szinte fizikai fájdalmat érzek ha ránézek hiszen el kell engednem….De annyira nehéz!Persze nálunk is vannak ajtócsapkodások viták stb..De mégis most megállítanám az időt…Egy kicsit csak…Hiszen mindjárt felnőtt lesz!Belegondolok és csodálkozom olyan gyorsan elrepült az a17 év!Annyira szeretem hogy elmondani sem tudom…Köszönöm hogy leírhattam.
Kedves Katalin!
Köszönöm, hogy benéztél hozzám a blogra és nagyon örülök, hogy elmesélted te hogyan éled meg a kamaszkort a nagyobbik fiaddal.
Én is épp a minap gondoltam bele, hogy Nagyfiú pár hónap múlva 15 éves lesz és nem a mostani, de a következő választásokon már szavazókorú lesz. Ez egészen elképesztő érzés. Közben meg a mindennapokon, amikor belemerülök a kamaszságába, néha nagyon messzire futnék. De valószínűleg ez mindenkivel így van.
Remélem, máskor is benézel hozzám és találsz kedvedre való olvasmányt.
Üdv: Barbara