Takarítónőm van és nem szégyellem

Nem szégyellem bevallani – öt gyerek ide, öt gyerek oda – nem bírok egyedül a háztartással és van takarítónőm.

 

Nincs sok luxus az életemben – hacsak az öt gyereket nem tekintjük annak a mai világban -, de amióta beköltöztünk a jelenlegi otthonunkban, egyhez ragaszkodom, ez pedig a takarító(nő). Száz négyzetméter nem sok, ha arról van szó, hogy a gyerekeket konfliktusmentesen helyezzem el a térben, de ha a porcicákat veszem alapul, akkor igenis sok(k). Épp ezért alkalmazok valakit, aki segít az eltűntetésükben. Sokak szerint csak flancolok és különben is, egy édesanyának a háztartás egészével meg kellene birkóznia… egyedül. Miért is?

Az első közös lakásunk egy 25 négyzetméteres, sötét, körfolyosós, penészes zug volt. Bár voltak hibái, de mi nagyon boldogok voltunk vele, mert ugyan kicsi volt és messziről sem tökéletes, de a mienk volt. Egy ekkora lakást fél kézzel is tisztán, illetve rendben tudtam tartani, ráadásul nem volt még egy gyerekünk sem, aki fél perccel azután, hogy felmostam, borotvahabbal bekente volna a konyhapadlót, vagy végigtaperolta volna a csillogóra pucolt ablakokat a nedves, homokos kezével.

Az alapterülete olyan pici és szerencsétlen elrendezésű volt, hogy a porszívóval még megfordulni sem lehetett benne: vagy előre-hátra, vagy jobbra-balra lehetett mozogni…, és hát bútorunk se igazán volt: egy ágy, egy kanapé, egy asztal két székkel, egy szekrény a galéria alatt, illetve a konyhában némi beépített tároló, ergo még a pornak se volt kedve betérni hozzánk, mert nem tudott hol megülni.

A lakás mérete és a háztartási tennivalók egyenes arányban álltak egymással: soha nem okozott gondot, hogy mikor, mit takarítsak, mert egyhuzamban sem tartott két óránál tovább mindennel együtt. Békében éltünk hát: én és a háztartási feladatok…, pedig még mosogatógép se állt a rendelkezésemre és a mosógépet is igen gyakran kellett ki- és bepakolni, mert keskeny és alacsony volt, máskülönben nem fért volna el a fürdőben, így is lapjával közlekedtünk, ha véletlenül egyszerre akartuk használni a mellékhelyiség különböző funcióit.

 

 

Költözünk!

Egyszer azonban eljött az idő, amikor elhagytuk ezt a lakást és albérletbe költöztünk, ami kétszer ekkora volt és egy nagyon forgalmas, kétszer kétsávos útra nézett. Na, itt szállt már a por dögivel, ráadásul hely is volt, ahova befészkelhette magát, szóval a háztartási munkával korábban megbonthatatlannak tűnő kapcsolatomban felhők kezdtek gyülekezni…, mit felhők, viharfelhők zivatarokkal!

Időm nem lett több, dolgozó nő voltam – még mindig gyerek nélkül -, de több lett az otthoni feladat. Mit több? Elárasztottak a porcicák, több sarka volt a bérelt lakásnak, mint ahány négyzetméteren az előző összességében elterült. De nem adtam fel, küzdöttem és takarítottam rendületlenül. Mindenféle praktikát kitaláltam, hogyan lehetne okosan szervezni, hogy munka után is jusson időm/energiám a lakás rendbetételére, mert négy műszakban dolgozó újságíróként elég érdekes időbeosztásom volt…

Lakva ismeri meg egymást az ember: ez a mondat tökéletesen jellemezte az új lakás által megváltozott viszonyt köztem és a háztartási munkák között. Akárhogy is próbáltam, porszívózás közben nem tudtam cikket írni, portörlés közben sem ment az írás, tekintve, hogy a jobb kezemben a portörlő, bal kezemben pedig a bútorfény volt, szemeim előtt pedig a lekésett leadási határidő miatt dühöngő főnököm képe jelent meg.

Egyedül vasalás közben tudtam dolgozni, mert akkor legalább nem volt háttérzaj és így a diktafont tudtam használni, ha a kezeimet nem is. De Férjnek és nekem összesen nem volt annyi vasalni való ruhánk, hogy az erre a tevékenységre szánt idő elég lett volna két-három terjedelmesebb cikk előkészítéséhez, pedig járt a szám, mint a motolla. A főnököm pedig még mindig dühös volt…

Egyszer, egy rosszabb napomon, amikor vesztésre álltam a porcicákkal szemben, nem átállottam azt mondani Férjnek: ha valamikor is lesz gyerekünk és elköltözünk egy még ennél is nagyobb lakásba, akkor csak úgy megyek vele, ha lesz mosogatógépem és takarítónőm. Bólintott…

 

 

Pár hónapon belül meglett a 100 négyzetméter és egy ficánka a hasamban… jöhetett (volna) a takarítónő a mosogatógéppel. De most meg már én nem akartam, mert meg akartam felelni: megbirkózom én ezzel egyedül is. Csináltam is szorgalmasan, amíg meg nem született a kérdést eldöntő orvosi diagnózis: veszélyeztetett terhes lettem Nagyfiúval, fájdalmaim voltak, feküdnöm kellett. Így került hozzánk az első segítségünk… és azóta vagy egy tucat. Mert a jót megszokni könnyű és minél több gyerekem lett, annál inkább éreztem: segítségre van szükségem a háztartásban, hogy a lurkókra is jusson időm és még így is azt érzem néha, hogy kevés időt tudok velük lenni.

Ez persze nem jelenti azt, hogy én nem rakok rendet, nem porszívózok, nem mosok fel, ha kell, márpedig öt gyerek mellett mindig kell. De egyszer a héten sor kerül egy nagyobb lélegzetvételű romeltakarításra is, amikor mindenre egyszerre sor kerül és nem csak tűzoltás szintjén. És nekem ilyenkor jut fél óra, hogy kiélvezzem a puccparádéba vágott lakást, esetleg képeket készítsek róla, hogy Férjnek is meg tudjam mutatni: látod, ez is a mi lakásunk… aztán megjönnek a gyerekek!

Takarítónőt keresek!

Jó takarítónőt találni nem egyszerű, sőt…! Neked van egy elképzelésed, hogyan és mit kéne csinálni és neki is… és ez a kettő a legritkább esetben egyezik. Hirdetéseket adtam fel a megfelelő személy kiválasztására, persze voltak elvárásaim, de azért nem olyan sok: ne dohányozzon, az általam megjelölt időpontban jöjjön (heti egyszer, délelőtt), vasalást, mosogatást nem kértem, csak tisztaságot.

– Jó napot! A hirdetésre jelentkezem.

– Jó napot! Csütörtök délelőtt kéne jönni 8 és 13 óra között.

– Áh, az nem fog menni, csak hétfőn és délután tudok menni.

– De hát a hirdetésben is leírtam ezt…

– Igen, de azért próbálkozni lehet, nem?

– ???

Voltak személyes kedvenceim, például az, aki az összes edényemet végigsúrolta, de semmi mást nem csinált (hiába mondtam, hogy nem szeretném, ha mosogatna, a válasz az volt: ő ebben profi, a többi háztartási munkát pedig ki nem állhatja), vagy az, aki utcai cipőben takarított a lakásban és a körbeporszívózást szó szerint értette, vagyis k-ö-r-b-e porszívózta a bútorokat a körvonaluk mentén… Volt olyan, aki az első alkalommal közölte, hogy ő reggelire kávét és croissant-t kér, a következő alkalomra – számára – készítendő meleg ebédet pedig majd a takarítás végén egyeztetjük. Olyan is akadt, aki még a személyes bemutatkozása előtt szerette volna megkapni az egész havi fizetését előre, átutalással.

– És gyerekek vannak?

– Igen, ahogy az a hirdetésben is szerepelt, kisgyerekes család vagyunk.

– Ez most komoly? Hát én ilyen helyre tuti nem megyek, akkora kosz lehet ott, hogy nincs ember, aki azt kitakarítja! Hívjon inkább valami fertőtlenítő szakembert!

– …

A legdurvább tapasztalat az volt, hogy a közvetítő cégek által küldött takarítók voltak a legtrehányabbak – a szekrény mögött, ágy alatt porszívózást hírből sem ismerték, a fapadló ápolása pedig komoly kihívást jelentett számukra. Amikor ezt szóvá tettem a cégvezetőknél, annyit mondtak: a 82 éves Marika néni nem szokott panaszkodni…, oh, értem…, de látni sem szokott már.

A lényeg a lényeg, hogy van takarítónőm és nem luxusból, mert megtehetem (komoly családi költségvetési restrikciók nyomán kerül minden hónapban kigazdálkodásra ez az összeg), hanem mert szükségem van rá és ezt nem szégyellem bevallani.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!