Iskolakezdés három felvonásban

Ahogy a gyereknevelésben, úgy az iskolakezdés területén is folyamatosan fejlődöm, ahogy telnek-múlnak az évek.

 

Ha az iskolás gyerekeim számát nézzük, akkor az idei év nem sokban különbözik a tavalyitól: idén is hárman fogják koptatni az iskolapadot, akárcsak egy évvel ezelőtt. Más szempontból viszont igenis nagy változások várhatók szeptember 1-jétől: Nagyfiú gimnazista lesz egy budapesti hatosztályos középiskolában, Legkisebb pedig elmegy oviba, vagyis az egész délelőttöm “szabad” lesz (Úristen! Mit fogok magammal kezdeni?). De ez a poszt most nem erről szól, hanem arról, hogyan változott a hozzáállásom az augusztus közepétől érzékelhető iskolakezdési mizériához, mi változott és mi nem az évek során, amióta elsőszülöttem átlépte az iskola küszöbét.

#1. felvonás: 1. gyerek

Tagadhatnám, de minek, hogy a magyar közoktatást körbelengő nem túl pozitív véleménytenger ellenére engem igenis büszkeséggel töltött el, amikor Nagyfiú először vette a hátára a gondosan kiválasztott iskolatáskát és először fordult rá az iskola felé vezető útra és sétált át a suli kapuján.

Az iskolakezdés sokban hasonlít a gyerekneveléshez. Ahogy egyre több gyereke van az embernek, úgy tudja egyre lazábban kezelni a káoszt a köbön, mert így augusztus vége felé már minden van, de nyugalom, türelem, béke, na, az a legkevésbé. Mindenki ideges: a gyerekek azért, mert érzik a vakáció közelgő végét, én meg azért, mert nem érzem rajtuk az iskolára való ráhangolódást, Férj meg azért, mert körülötte mindenki az. Nagycsaládi – ördögi – kör!

Nagyfiúnál még totál kezdő szülőknek számítottunk, már ami a közoktatást illeti, mert amúgy már volt négy gyerekünk. Amikor az első iskolai beiratkozáskor kézhez kaptam a beszerzendő felszerelések, kreatív kiegészítők listáját, először is szívhédűlést kaptam a két A4-es oldalt beborító apróbetűs felsorolás láttán, másodszor gyorsan átpörgettem fejben, mennyibe is fog ez nekünk fájni úgy nagyjából, és gyorsan kihordtam egy második szívinfarktust is lábon. Ezután hazaballagtam, leültem a gép elé és elkezdtem böngészni a netet, hogy mit, hol, milyet, mennyiért. Végigolvastam végtelenül sok cikket arról, milyen az ideális iskolatáska, miből mennyivel érdemes többet vásárolni, melyek a legtutibb ceruzák, hegyezők, filctollak. Az hagyján, hogy végigolvastam a cikkeket, de még ki is jegyzeteltem, fényképeket töltöttem le, hogy ha a márkanevüket nem tudom megjegyezni, legalább képről be tudjam őket azonosítani majd a papírboltban. Mert akkor még papírboltban vásároltam… és most, hat év után újra ott, mert az online rendelésnek is megvan a rákfenéje, de erről még később.

Soha annyi cucc nem feküdt a konyhaasztalon – még akkor sem, amikor először ment három gyerekem iskolába -, mint amikor Nagyfiúnak vásároltam meg először az előírt tanszereket: előrelátó anya módjára mindenből legalább másfélszer annyit vettem, mint az előirányzott mennyiség, minden eshetőségre felkészülve. (Középső tavaly azokba a maradék füzetekbe írt, amelyeket még Nagyfiúnak vásároltam annak idején… és ne feledkezzünk meg arról, hogy közben ott volt Nagylány is, aki szintén azokba írt… ebből is látszik, hogy nem spóroltam a mennyiséggel, az egyszer biztos, mentségemre szólva tapasztalatlan voltam még akkor.)

 

 

Gyerekkoromra visszaemlékezve, az iskolára való felkészülési időszakban a legtöbb időt a tankönyveim, füzeteim bekötése vitte el. Akkoriban még mindent színes, maradék papírba csomagolt édesanyám, amelynek azért voltak hátrányai, például, hogy hamar tönkrement, ezért idejekorán megfogadtam – ismerve a gyerekeimet és hogy a legutolsó gondolatuk az: óvatosan vágják bele a könyvet a táskájukba, nehogy megsérüljön -, csakis tartósabb anyaggal borítom majd a tanszereket. Így kerültem hat évvel ezelőtt közelebbi ismeretségbe az öntapadós füzet- és könyvborítóval, amelyet tapasztaltabb szülők ajánlottak… csak azt felejtették el elmondani, hogyan kell alkalmazni szakszerűen (talán, mert ez egy élethosszig tartó tanulási folyamat?!), hogy nagyrészt a könyvet borítsa és ne az alkaromat… meg az asztalt… meg a gyereket és ne szedje le a festéket a falról, amihez dühömben hozzávágtam az első tíz perc után.

A mindenre kiterjedő gondoskodásomat az évnyitó sem úszhatta meg. Már egy héttel a nagy nap előtt összeválogattam az egész család ünnepi ruhatárát, felvarrtam a hiányzó gombokat, kihipóztam a nagycsaládosság feltűnő jeleit a ruhadarabokból, majd külön kis polcon őriztem mindent, hogy kéznél legyenek, ha eljön az idő. A vekkert már három nappal korábban beállítottam öt perces időkülönbségekkel, biztos, ami biztos alapon. A fényképzőgépeket (!) is jó előre előkészítettem jól látható helyre, ötször ellenőriztem, hogy jók-e még bennük az elemek, még pótelemekről is gondoskodtam, majd a gyomoridegtől teljesen kikészülve hajtottam álomra a fejemet augusztus 31-én, hogy aztán egy pillanatra se csukjam le a szememet egész éjjel…

Aztán persze minden olyan nagycsaládosan alakult: csak az utolsó utáni vekkercsörgésre sikerült felébredni, a nagy kapkodásban Nagyfiú lenutellázta Férj ünnepi ingét, a “bébiszitterek” késve érkeztek, így az utolsó utáni pillanatban estünk be a suliba és a nagy tömeg miatt nem láttunk semmit, de legalább a fényképezőgép elemei lemerültek, mert véletlenül bekapcsolodótt a gép a táskámban (a másikat meg persze otthonhagytuk),  a pótelemek – ahogy az ilyenkor kell – elkavarodtak a táskám mélyén, így csak szemetes, telefonos képet sikerült lőni Nagyfiú hátáról, amint épp kiballagott az elsősök fogadására feldíszített helyszínről…, de örök emlék maradt ez a nap, az tuti!

#2. felvonás: 2. gyerek

Nagylány iskolai bevonulása idején csak a láncaimat veszítettem, a büszkeségem megmaradt. A tanszerlista ugyanaz volt, de már nem ért akkora sokkhatásként, jó előre felkészítettem magamat rá (szívroham helyett egy-két hűűűű meg háááá hagyta csak el a számat… maradjunk e nyomdafestéket tűrő változatnál), amiben az is segített, hogy – nagy meglepetésemre – pár dolog épen maradt Nagyfiúról és ennyivel máris rövidebbnek tűnt a végeláthatatlan felsorolás. Bár akadt azért néhány homokszem a gépezetben: például nagyalakú betűkészlet helyett kicsi szerepelt a listán, a változatosság kedvéért mindkét végén faragott, vastag postairón helyett egyvégű, vékonyat írt elő a tanerő stb. A korábbi rendkívül lelkiismeretes magatartással ellentétben igyekeztem e helyzetben is igazodni a sok gyerekünk mellett már rutinszerűen alkalmazott életszemléletemhez (gyerekek vs. elvek, vagy egyik vagy másik, de a végén csak egy maradhat): így miközben bepakoltam az előző évről maradt készletet, nagyvonalúan kétszer is megvontam a vállamat és azzal biztattam magamat, hogy a nem megfelelő tanfelszerelésért kapott beírásokat egy-két fagyival simán tudom majd kompenzálni és amúgy is mindent magamra vállalok… na, meg egy-két fekete pont ide vagy oda nem nagyon ront a nagycsaládos renomémon.

Újdonságként az addigi papírboltos kínlódások helyett Nagylány iskolakezdésére kipróbáltam az online beszerzést. Néztem a listát, pipálgattam a kiválasztott bolt termékei között az előírt darabokat, aztán belefutottam az első hiányba, majd a másodikba… Ezeket tehát máshol kell beszerezni – oké, nem gond, végül is nem olyan hosszú ez a lista. Mikor a végére jutottam mindennek, elküldtem a megrendelést. Megkaptam a visszaigazolást, boldogan vonultam le a színről, lám, milyen pöpecül megcsináltam ezt is analóg édesanya létemre. Két nap múlva ért az első hidegzuhany, amikor jött a levél, hogy sajnos ezt meg azt mégsem tudják küldeni, illetve a fiamnak választott ollóból csak rózsaszín van, de azért az is jó lesz, ugye? A második hidegzuhanyt akkor kaptam a nyakamba, amikor egy másik emailben arról tájékoztattak, hogy az összeg csökkenése miatt már nem tudnak ingyen házhozszállítást biztosítani, és bár jónéhány tétel lekerült a listáról a hiányok miatt, a végén a plusz szállítási költséggel együtt mégis magasabb összeg szerepelt a számlán kevesebb cuccért. Tökre megérte… ja, és még a boltba is elmehettem.

 

 

A könyvek, füzetek bekötése terén csak annyi változás volt, hogy az átlagsebességem ugyan kicsit nőtt a korábbi tapasztalatoknak hála, viszont a mennyiség megnövekedett, hiszen már két iskoláskorú gyerekem volt, s új elemként bekerült a repertoárba, hogy a legnagyobb melegben is csak hosszú ujjú felsőben voltam hajlandó nekikezdeni, így védekezve az igen kellemetlen, de szinte kikerülhetetlen szőrtelenítés ellen, amely minden esetben együtt jár(t) e nagyszerű tevékenységgel.

Ó, az évnyitót majd elfelejtettem… és nem csak írni róla! Pedig nem igaz, hogy nem készültünk Nagylány első évnyitójára, de itt már az előkészületek is olyan nagycsaládosok voltak, nem csak a kivitelezés. Ami nem volt: időre beállított óra, (ebből kifolyólag) kellő időben ébredés, kikészített ünneplő ruhák, felvigyázó, reggeli. Ami volt: négy éhes, következésképpen morcos gyerek, két, a fali naptáron öles betűkkel pöffeszkedő szeptember feliratot értetlenül bámuló szülő. Hogy hogyan jutottunk el végül az évnyitóra, arra nem emlékszem pontosan, de szemetes, telefonos kép most is készült Nagylány feje búbjáról Nagyfiú telefonjával, mert legalább nála volt. Hurrá!

3. felvonás: 3. gyerek

Augusztus? Hawaii! Idegeskedés? Legfeljebb amiatt, hogy nem kaptam hat egymás mellé szóló jegyet a moziba a hátsó sorba, középre. Tanszerlista? Az micsoda? Ja, hogy te abból vásárolsz? Engem már nem hoznak zavarba holmi iskolai listák, a kezemet a rutin és az emlékezet vezérli. Álmomban is tudom, hova kell nyúlni az írószerboltban a legjobb, legtartósabb ceruzákért, melyik a legjobb radír, hol a legolcsóbb a színes papír és egyébként is, hol érdemes vásárolni – szigorúan egymagamban -, mert a netes vásárlás már a múlté, és különben is van nekem négy három erős fiam… mi másért járatnám őket edzésre, mint hogy felcipeljék augusztus végén az iskolafelszereléssel fullra tömött banyatankot az ötödik emeletre.

Füzetbekötés? Viccelsz? A megoldás a kezemben van és nem azért, mert az elmúlt évek alatt akkora gyakorlatra tettem volna szert, hanem mert pontosan tudom, melyik polcról kell levenni azokat a füzeteket a nagyoknak, amelyeket nem kell bekötni, mert a külső borításuk jól bírja a strapát még akkor is, ha kamaszok kezei közé kerülnek, alsóba meg alig kell pár darab, azt fél óra alatt simán elintézem… a rutinnak köszönhetően. Ja, hogy ott vannak még a könyvek is és most már három gyerekre való mennyiséget kell bekötni? Őszintén? Ezen még kicsit dolgoznom kell…, de tutira erre is van megoldás, csak meg kell találni.

Szeptember 1. Gyerekek ünneplőben sorakoznak az előszobában, én kicsit kócosan, félkómásan, pizsamában osztogatom a puszikat, adogatom a hátukra a hátizsákokat. Középső elejtett megjegyzése – “Ugye, oda fogtok érni időben?” – kicsit szürrealisztikusan hangzik e lassított felvételnek tűnő pillanatban, így aztán odébb is hessegetem az agyam hátsó zugából érkező figyelmeztetést: valamit elfelejtettünk. Gyerekek ajtón kívül, épp az ovist készítem össze Férjnek, hogy útnak indítsam őket is, amikor hirtelen villámcsapásként ér a felismerés, de hát Középső ma ment először iskolába! Hogy miért nem vettem észre? A táskája nem új, Nagyfiúról örökölte, a látványa ergo megszokott, csak az nem tűnt fel, hogy a hát, amelyre felügyeskedtem, nem a szokásos, ráadásul a két naggyal az oldalán olyan magabiztosan penderült ki az ajtón, mintha évek óta így csinálná.

Újratervezés! Férj kockás inge egész ünneplősnek tűnik, ha csak félcsaládilag képviseltetjük magunkat, akkor is biztosan tudunk lőni egy szemetes, telefonos képet legifjabb iskolásunkról. És igen! Ő az első gyerekünk, akiről szembekép készült élete első évnyitóján, mert épp akkor hagyta el a terepet, amikor Férj kifulladva befutott Négyessel a nyomában az iskolába és nem is találkozhattak volna jobbkor: Középső arcán átszellemült mosoly, hogy tényleg nem felejtettük el, Férjén is, hogy végre lesz egy kép, amelyet nem kell szégyenkezve mutogatnunk a rokonoknak, hogy mi csak ilyenre vagyunk képesek, Négyes… nos, ő meg annak örült, hogy egy őrült hajsza után végre utolérte az apját.

Azt mondják a fejlődés soha nem áll meg… kíváncsian várom hát a folytatást a további két gyerekünkkel!