Hányszor mondjam még?

Hányszor mondjam, hányszor mondjam, hányszor mondjam még?

hányszor mondjam még

 

Őszintén bevallom, hogy a gyerekeim nevelése tartogat néhány – előfordul, hogy néha többet is – olyan pillanatot a számomra, amikor úgy érzem: elég volt a kis angyalokból, oly messzire futnék, amilyen messze csak tudnék, a tehetetlenségemnél már csak a csemetéim viselkedése miatt érzett dühöm nagyobb. Ilyenkor nagyon nehéz kedvesnek, szelídnek, megértőnek maradni. Elfogy a türelmem és hirtelen sárkánnyá, dühös, féktelen, haragos személlyé avanzsálok, akinek egynél több – rút – feje is lehet akár, amiből tüzet tud okádni.

Alapjáraton, vagyis normál édesanya üzemmódomban a sárkány és jómagam a jellemünket tekintve éles ellentétben állunk egymással, mégis vannak pillanatok, amikor a lelkünk összefonódik, egymásba gabalyodik (minél kevesebbszer, annál jobb), s eggyé válva nem kis vihart okozunk a családi állóvízben (mert nálunk csak az van!), majd az égiháború elmúltával az élet szépen, csendesen visszatér a normális kerékvágásba.

A házisárkány színre lép

Mitől tudok kiborulni annyira, hogy felébred a lelkem legmélyebb bugyraiban őrzött házisárkány és nemcsak, hogy felébred, hanem ki is tör onnan, hogy kárt okozzon? Mert sajnos kárt okoz, ez tagadhatatlan. Beletapos a megbonthatatlannak hitt szülő-gyerek kapcsolatba, a kamasz Nagyfiúval nehezen kialakított, borotvaélen egyensúlyozó, kényes viszonyba.

Én nap mint nap megküzdök azért, hogy a bennem lakozó tűzokádó a lehető legszelídebb formáját hozza, ha úgy alakul, de persze még jobb, ha a színét sem látjuk. Be kell vallanom, nem mindig sikerül…

– Nagyfiú, légyszíves vidd le a szemetet és most az egyszer ne a kuka mellé tedd, hanem bele! – hangzik a perceken belül vulkánkitörést okozó mondat. A kérés teljesen ártatlan és egyszerű, de az a lavina, ami utána következik, mindenkit ledózerol.

– Miért mindig nekem kell levinni, miért engem dolgoztattok állandóan? Mi vagyok én, közmunkás? – zúdul ránk Nagyfiú haragja.

– Ez egyszerűen kizsákmányolás, gyerekmunka, hagyjatok már békén! – kiabálja egyre hangosabban.

hányszor mondjam még

 

Nem fér a fejembe, hogy miért nem lehet egy ilyen hétköznapi kérést csak úgy, magától értetődően megcsinálni, miért vált ki ilyen reakciókat. A legnagyobb baj az, hogy például szolgál a kisebbeknek: Nagyfiú egyszerűen nem érti, hogy ő a példakép, ő az, akire a testvérei felnéznek, aki után mennek. Nagyfiú kiabálása, ellenkezése, reakciója előhívja belőlem az agresszort: háromszor elmondom neki higgadtan, de negyedikre már kiabálok. Igen, kiabálok, hangosan és mindkettőnket elkapja, beszippantja a harag örvénye… a veszekedés alaposan megrángat, meggyötör és a végén kiköp, mint egy kupac rongyot. Sírok, kiborulok, nem értem, és hiába higgadok le, akkor se értem, miért ismétlődik meg a jelenet naponta, kétnaponta, hetente, havonta?

Már épp sikerül eltemetni magamban a házi tűzokádót, amikor Középső visítása üti meg a fülemet.

– Add már vissza a versenyautómat, azt én kaptam a szülinapomra!

– Nem is, mert az az én névnapi ajándékom volt! – replikázik Négyes.

hányszor mondjam még

 

Igazából mindegy is, mert a vita tárgyát képező járműből két teljesen egyforma darab van, pontosan az ilyen helyzetek kivédésére. De ők már legalább tíz perce huzakodnak az egyiken egyre hangosabban, ahelyett, hogy valamelyikük megkeresné a másik példányt és békében düzzsögnének egymás mellett. Próbálom elterelni a figyelmüket, felajánlok helyette másik játékot először az egyiknek, azután a másiknak, de semmi nem használ.

Negyed óráig bírom, utána a házisárkány úgy dönt, hogy itt a vége, mindkét gyerek mehet a fürdőszobába a “gondolkodó sámlira” agyalni a történteken. Csak akkor jöhetnek ki, ha békésségben tudnak lenni egymással. Az első öt percben még hallom, ahogy szidják egymást, lökdösődnek, egy-két csúnya szó is elhangzik (ezeket eleresztem a fülem mellett), majd eleinte csak halkan, aztán egyre hangosabban röhögcsélnek, nyílik az ajtó és már rohannak is Négyes szobájába, hogy belevessék magukat a játékba.

Nagylány ritkán teszi próbára a türelmemet, de neki is sikerült már felpiszkálni néhányszor a rosszabbik énemet.

– Edd meg gyorsan a reggelit, moss fogat, aztán irány az előszoba!

– Minek?

– Szerda van, tudod, iskolába kell menni?!

– Utálom az iskolát, nem megyek sehova!

És tényleg nem megy, nem csinál semmit, ráborul az ebédlőasztalra, ellenáll a végletekig. Egy jó édesanya kicsit hagyná, hogy duzzogjon, simogatná, puszilgatná, cirógatná, segítene neki megenni a reggelit, megmosná a fogát, türelmesen végigkísérné a reggeli hisztijén (ha az idő nem sürgetne és nem topognak másik három – szintén hisztis – gyerek körülöttem, szerencsére Legkisebb még durmol ilyenkor, talán még meg is hatna a nyomorúsága, de az adott körülményeket figyelembe véve, erre nincs esélye).

Sárkánnyal a sarkamban én erre képtelen vagyok: felszólítom, van 5 másodperce, hogy összekapja magát, fogat mosson és kabátban, cipőben, táskával a hátán az előszobában várjon rám. Látja, hogy nem viccelek, ezért nagy durcásan – mintha csak kegyet gyakorolna – megcsinálja. Gyerekes bosszúból kivágtat puszi nélkül az előszobából, mintha már indulna, de az ajtón keresztül hallom, ahogy nyeli a könnyeit. Kinyitom az ajtót – a sárkány már rég levonult – megölelem, ő bocsánatot kér, az ég újra kék, indulhat a nap.

Nos, így élünk mi, én és a sárkányom egymás mellett egy testben, de nem egy lélekként.

13 thoughts on “Hányszor mondjam még?

  1. Szia,
    Nekem ez most nagyon jókor jött így a nyári szünet vége felé, mert a türelmem már a végét járja😂 Nàlunk nagylány kiskamasz most de ezt az érzelmi hullámvasútazàst nehezen viselem. Az egyik perceb tündér bogyó a következőben meg ördög ( ez a nyomdafestéket tűrő változat) 😂😂

    1. Szia Timi!
      Ó, ne is beszéljünk a nyár végéről. Őrület a köbön, már a gyerekek is totál kész vannak, engem az iskolakezdés borít ki, szóval köbre emelt káosz, a türelem meg a mínusz tizediken lakik. Ebből sehogy nem lehet jól kijönni… 🙂
      De akkor sem adjuk fel, ugye?
      Barbara

    1. Szia Panni!
      Ez az élet. Mindig várunk valamire, aztán rájövünk, jobb, ha hagyjuk, hogy történjenek a dolgok. Azért halkan megsúgom: már én is várom a sulikezdést… kicsit káosz van…, na, jó, nem kicsit. 🙂
      Szép napot: Barbara

  2. Sziasztok!

    Annyira az elevenem/ünkre tapintottál Barbara 🙂 Jó látni, hogy nemcsak én vagyok egy házisárkány, hanem egész csapatokban létezünk 😀
    Egy-egy ilyen helyzetben elfog a bűntudat, hogy most sem sikerült megvalósítani a magammal szembeni TÜRELEM-re vonatkozó elképzelésemet/elvárásomat.
    Emese

    4 csemete, 1-14 között

    1. Kedves Emese!
      Persze, hogy nem vagy egyedül. Mindenki ezt hiszi magáról, aztán kiderül, hogy igen sokan járunk hasonló cipőben.
      Bűntudatom nekem is van, de önmagamat nem tudom megtagadni és ahogy azt egy másik olvasóm megfogalmazta: csak magamat adom, nincs alakoskodás, ezzel is példát mutatok a gyerekeimnek, hogy a feszültséget nem elrejteni kell, hanem megélni és ha látják a fejlődést, akkor azt is megtanulják, hogy ebben is lehet fejlődni, de a negatív érzelmeket is meg kell élni.
      Üdv a klubban!
      Örülök, hogy betértél hozzám, remélem, máskor is jössz.
      Üdv: Barbara

    1. Szia Zsuzsi!
      Szerintem ez teljesen természetes alapállapot. Nyilván nem cél, hogy azok legyünk, de letagadni sem kell. Ha egyenes, őszintén éljük az életünket anyaként is, a gyerekeink elfogadóbbá válnak azok iránt a helyzetek iránt is, amikor nem a legkedvesebb arcunkat mutatjuk, látják, hogy ilyen is van, nem csak a vidámság.
      Üdv: Barbara

  3. Szia Barbi

    Most vissza olvasva is erőt merítek belőle, mert ami mostanában itthon megy az teljesen felemészt! Folyamatosan nyignak valamin, ha van sapka ha nincs sapka tipikus esete!
    Mégegyszer nagyon szépen köszönöm!❤❤

    1. Szia Timi!
      Örülök, hogy ha egy kicsit, de hozzájárulhatok a lelked megnyugvásához.
      Nálunk is állandóan megy az őrület, néha tényleg megfogalmazódik bennem: irány Narnia!
      Barbara

Hozzászólás