Hányszor mondjam még?

Hányszor mondjam, hányszor mondjam, hányszor mondjam még?

 

Őszintén bevallom, hogy a gyerekeim nevelése tartogat néhány – előfordul, hogy néha többet is – olyan pillanatot a számomra, amikor úgy érzem: elég volt a kis angyalokból, oly messzire futnék, amilyen messze csak tudnék, a tehetetlenségemnél már csak a csemetéim viselkedése miatt érzett dühöm nagyobb. Ilyenkor nagyon nehéz kedvesnek, szelídnek, megértőnek maradni. Elfogy a türelmem és hirtelen sárkánnyá, dühös, féktelen, haragos személlyé avanzsálok, akinek egynél több – rút – feje is lehet akár, amiből tüzet tud okádni.

Alapjáraton, vagyis normál édesanya üzemmódomban a sárkány és jómagam a jellemünket tekintve éles ellentétben állunk egymással, mégis vannak pillanatok, amikor a lelkünk összefonódik, egymásba gabalyodik (minél kevesebbszer, annál jobb), s eggyé válva nem kis vihart okozunk a családi állóvízben (mert nálunk csak az van!), majd az égiháború elmúltával az élet szépen, csendesen visszatér a normális kerékvágásba.

A házisárkány színre lép

Mitől tudok kiborulni annyira, hogy felébred a lelkem legmélyebb bugyraiban őrzött házisárkány és nemcsak, hogy felébred, hanem ki is tör onnan, hogy kárt okozzon? Mert sajnos kárt okoz, ez tagadhatatlan. Beletapos a megbonthatatlannak hitt szülő-gyerek kapcsolatba, a kamasz Nagyfiúval nehezen kialakított, borotvaélen egyensúlyozó, kényes viszonyba.

Én nap mint nap megküzdök azért, hogy a bennem lakozó tűzokádó a lehető legszelídebb formáját hozza, ha úgy alakul, de persze még jobb, ha a színét sem látjuk. Be kell vallanom, nem mindig sikerül…

– Nagyfiú, légyszíves vidd le a szemetet és most az egyszer ne a kuka mellé tedd, hanem bele! – hangzik a perceken belül vulkánkitörést okozó mondat. A kérés teljesen ártatlan és egyszerű, de az a lavina, ami utána következik, mindenkit ledózerol.

– Miért mindig nekem kell levinni, miért engem dolgoztattok állandóan? Mi vagyok én, közmunkás? – zúdul ránk Nagyfiú haragja.

– Ez egyszerűen kizsákmányolás, gyerekmunka, hagyjatok már békén! – kiabálja egyre hangosabban.

 

Nem fér a fejembe, hogy miért nem lehet egy ilyen hétköznapi kérést csak úgy, magától értetődően megcsinálni, miért vált ki ilyen reakciókat. A legnagyobb baj az, hogy például szolgál a kisebbeknek: Nagyfiú egyszerűen nem érti, hogy ő a példakép, ő az, akire a testvérei felnéznek, aki után mennek. Nagyfiú kiabálása, ellenkezése, reakciója előhívja belőlem az agresszort: háromszor elmondom neki higgadtan, de negyedikre már kiabálok. Igen, kiabálok, hangosan és mindkettőnket elkapja, beszippantja a harag örvénye… a veszekedés alaposan megrángat, meggyötör és a végén kiköp, mint egy kupac rongyot. Sírok, kiborulok, nem értem, és hiába higgadok le, akkor se értem, miért ismétlődik meg a jelenet naponta, kétnaponta, hetente, havonta?

Már épp sikerül eltemetni magamban a házi tűzokádót, amikor Középső visítása üti meg a fülemet.

– Add már vissza a versenyautómat, azt én kaptam a szülinapomra!

– Nem is, mert az az én névnapi ajándékom volt! – replikázik Négyes.

 

Igazából mindegy is, mert a vita tárgyát képező járműből két teljesen egyforma darab van, pontosan az ilyen helyzetek kivédésére. De ők már legalább tíz perce huzakodnak az egyiken egyre hangosabban, ahelyett, hogy valamelyikük megkeresné a másik példányt és békében düzzsögnének egymás mellett. Próbálom elterelni a figyelmüket, felajánlok helyette másik játékot először az egyiknek, azután a másiknak, de semmi nem használ.

Negyed óráig bírom, utána a házisárkány úgy dönt, hogy itt a vége, mindkét gyerek mehet a fürdőszobába a “gondolkodó sámlira” agyalni a történteken. Csak akkor jöhetnek ki, ha békésségben tudnak lenni egymással. Az első öt percben még hallom, ahogy szidják egymást, lökdösődnek, egy-két csúnya szó is elhangzik (ezeket eleresztem a fülem mellett), majd eleinte csak halkan, aztán egyre hangosabban röhögcsélnek, nyílik az ajtó és már rohannak is Négyes szobájába, hogy belevessék magukat a játékba.

Nagylány ritkán teszi próbára a türelmemet, de neki is sikerült már felpiszkálni néhányszor a rosszabbik énemet.

– Edd meg gyorsan a reggelit, moss fogat, aztán irány az előszoba!

– Minek?

– Szerda van, tudod, iskolába kell menni?!

– Utálom az iskolát, nem megyek sehova!

És tényleg nem megy, nem csinál semmit, ráborul az ebédlőasztalra, ellenáll a végletekig. Egy jó édesanya kicsit hagyná, hogy duzzogjon, simogatná, puszilgatná, cirógatná, segítene neki megenni a reggelit, megmosná a fogát, türelmesen végigkísérné a reggeli hisztijén (ha az idő nem sürgetne és nem topognak másik három – szintén hisztis – gyerek körülöttem, szerencsére Legkisebb még durmol ilyenkor, talán még meg is hatna a nyomorúsága, de az adott körülményeket figyelembe véve, erre nincs esélye).

Sárkánnyal a sarkamban én erre képtelen vagyok: felszólítom, van 5 másodperce, hogy összekapja magát, fogat mosson és kabátban, cipőben, táskával a hátán az előszobában várjon rám. Látja, hogy nem viccelek, ezért nagy durcásan – mintha csak kegyet gyakorolna – megcsinálja. Gyerekes bosszúból kivágtat puszi nélkül az előszobából, mintha már indulna, de az ajtón keresztül hallom, ahogy nyeli a könnyeit. Kinyitom az ajtót – a sárkány már rég levonult – megölelem, ő bocsánatot kér, az ég újra kék, indulhat a nap.

Nos, így élünk mi, én és a sárkányom egymás mellett egy testben, de nem egy lélekként.