5 tévhit a nagycsaládosságról

Miért is lenne így? Csak azért, mert sok testvére van egy gyereknek, még nem biztos, hogy ez inspirálóan hat rá, hogy a saját fejlődési ütemével szembe menve, a testvéreit utánozva nyűgözze le a környezetét a tudásával.

Még csak gügyög? Még nem ül bilire? De hát annyi testvér van körülötte, biztosan valami baja van, elvégre ott a sok jó példa előtte, miért nem utánozza őket?! Ó, hányszor hallottam már ezeket a mondatokat! A válaszom mindig rövid volt és tömör: csak. Hosszabban? Azért, mert ő nem a bátyja, nem a nővére, hanem egy önálló lény, aki a saját ütemében fejlődik, ahogy minden más – egészséges – gyerek a világon.

Ehhez a magabiztossághoz azért kellett az öt gyerek tapasztalata, pláne, hogy Nagyfiú már másfél évesen olyan tisztán és érthetően beszélt – ráadásul hatalmas szókincse is volt -, hogy mindenki a csodájára járt. Mindezt úgy, hogy nem volt gyerekpélda előtte, csak felnőttekkel volt körülvéve és mégis… Vagy talán pont azért?

Ilyen indítás után persze rögtön megijedtem, amikor Nagylány kétévesen még alig beszélt pár szót, és azt is úgy, hogy fogalmunk se volt, mit mond. Viszont az megnyugtatott, hogy korábban kezdett el járni, mint a bátyja. Azt gondoltam, hogy így jut is, marad is.

És ekkor jött Középső. Hatalmas babának született és végtelenül lustának. Volt már két izgő-mozgó, fecsegő tipegőm és vártam, hogy a jó példa majd meghozza a várt hatást. Nos, arra várhattam… Középsőt semmi nem zökkentette ki buddhai nyugalmából, hét hónaposan hetente egyszer megfordult, hogy a paramamit elaltassa bennem, de másra nem volt hajlandó. Végül 16 hónaposan tanult meg járni, viszont ő lett a legkorábban szobatiszta a három gyerek közül – itt már elvesztettem a fonalat… és többet elő se került.

Négyesnél és Legkisebbnél már nem érdekelt érdemben, hogy melyikük mikor sajátítja el a járásra, a beszédre, a szobatisztaságra való képességet, elengedtem az elvárásokat, a testvéri példákon alapuló mintaszerű fejlődést.

#2 Három gyerek után az se tűnne fel, ha tíz lenne…

Dehogynem… csak az tűnne fel igazán.

Nekem ugyebár “csak” öt gyerekem van, de minden újabb gyerekünk születése kisebb-nagyobb mértékben, rövidebb-hosszabb időre, de mégiscsak megrengette az addig kialakult családi életünket

Tény, hogy nem exponenciálisan növekednek a nehézségek a gyerekek számának gyarapodásával, de hogy megbomlik az egyensúly az Erőben (vagyis bennünk, szülőkben), az tuti. Nagylány egyszer nagyon frappánsan fogalmazta meg, milyen is, amikor újabb kistestvér érkezik a családba: pont olyan, mint amikor egy újabb plüssállatot kapsz ajándékba a meglévők mellé és annyira aranyos, hogy muszáj valahogy helyet szorítani neki is az ágyon, ahol amúgy már egy fél négyzetcentiméternyi szabad terület sincsen.

Mindemellett minden addig kialakult szokás új dimenzióba kerül: újra kell osztani a helyeket az ebédlőasztal körül, át kell szervezni az autósüléseket (bizonyos létszám fölött már egy új asztal, sőt egy új autó is befigyel), a reggeli készülődés is újratervezést igényel, mert a legifjabb családtag mindig akkor alussza legőszintébben az igazak álmát, amikor a többiek épp kelnének és neked nincs szíved őt is felverni, ezért jó anya módjára vagy már este kikészítetted a többi gyerek ruháját, vagy ha nem, akkor most laposkúszásban darabonként csempészed ki a ruhaneműket az alvó csecsemő mellől és így fordulhat elő, hogy aznap kétszínű zokniban és térdnadrágban indul a jobb sorsra érdemes és a csecsemővel egy szobában alvó gyereked az enyhén szemetelő őszi esőben suliba.

#3 A nagycsaládos szülő a logisztika királya

Na, ez nem tévhit, vagyis nem a szó szoros értelmében, mert tényleg király vagyok a magam logisztikai szemétdombján, csak ez nem egy velem született adottságnak köszönhető, hanem a konyha falán lógó, papírfecnikkel borított mágnestáblának – amely inkább tűnik a káosz megtestesülésének, mint egy jól átlátható rendszernek -, valamint az Excel-táblázok megalkotójának, na, és persze az évek alatt szerzett sok-sok tapasztalatnak… és kudarcnak, amikor minden erőfeszítésem ellenére valaki mégsem ért oda, ahova kellett volna, vagy odaért, de a végén meg ott is maradt, mert nem mentünk érte… senki, pedig legalább három embernek ki volt adva a feladat biztos, ami biztos alapon.

Ha az életem logisztikától átitatott szeletét filmvászonra álmodnám, leginkább így tudnám elképzelni…

A mesterfokozat megszerzése azért még várat magára, amíg képes leszek relatíve rövid idő alatt (és itt nem fél órára gondolok) hat emberre rárimánkodnom a cipőjét – úgy, hogy közben senki nem veszi le a már felküzdött darabot – vagy beterelni őket az autónkba…, de a remény hal meg utoljára.

#4 A megnövekedett zaj megszokható

Egy frászt! A zajt nem lehet megszokni, legfeljebb elszökni előle, de akkor meg ki marad a gyerekekkel? De most komolyan… van úgy, hogy én is hozzáteszem a magamét a családi zajforráshoz, magyarul túlüvöltöm a gyerekeket és igazából ilyenkor tudatosul csak bennem, mekkora hangzavarban is éljük az életünket nap mint nap, mert elég gyorsan berekedek… elég hosszú időre.

Vannak tevékenységek (mit vannak! szerintem minden valamire való dolgot csak csendben lehet csinálni eredményesen, ergó a megnövekedett alapzajban elért eredmények duplán számítanak), amelyekhez csend kell(ene), rövid, de átható csend. Ilyen például a telefonálás… őszintén szólva öt gyerek mellett két opció létezik a kivitelezésre: vagy két zárt ajtó mögött kezdeményezek bárminemű beszélgetést és megkockáztatom, hogy a szoros nyomkövetést még mindig lelkesen gyakorló Legkisebb akár erőnek erejével, s a nagyobbak hathatós segítségével próbálja meg a köztünk lévő távolságot a lehető legminimálisabbra csökkenteni vagy bevállalom, hogy a vonal túlsó végén hallgatózó Férj egész környezete értesül a mondanivalómról, mert az öt gyerek alapzaját csak emelt hangú beszéddel (=kiabálás) tudom kompenzálni… az ajtófeltépésen ügyködő csemeték által keltett zajról nem is beszélve.

Ehhez pedig egész egyszerűen nem lehet hozzászokni, legfeljebb elviselni…, de azt is nehezen.

#5 A nagycsaládosoknak több türelmük van a gyerekekhez, mint a többi embernek

Ezt a mondást – amelyet nyilvánvalóan nem kell részletesen megmagyaráznom – személy szerint soha nem értettem…, mert inkább kevesebb van… egy idő után biztosan.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!