Hurrá, nyaral(t)unk!

Minden évben eljön a pillanat, amikor megadjuk magunkat a sorsnak és nekivágunk együtt a nagyvilágnak… Hurrá, nyaral(t)unk!

 

Minden évben van tizenegy nap, amikor az oldalsó és alsó szomszédaink végre fellélegezhetnek – szerencsére felettünk nem lakik senki, ott csak a galambok örvendezhetnek, hogy legalább ebben a rövid időszakban nem rémisztgeti halálra őket az öt gyerek a tetősíkablakok hirtelen kinyitásával és hangos “Kukucs!” felkiáltással -, mert fittyet hányva a józan észnek kulcsra zárjuk kívülről a bejárati ajtónkat (és nem, a gyerekeket nem hagyjuk a másik oldalon), majd nyakunkba vesszük a nagyvilágot, hogy eltöltsük kalandos másfél hetet egymás társaságában. Huh…

Ezeket a nyaralásokat sokféleképpen lehet jellemezni: mulatságos, vidám, önfeledt, idegtépő, fárasztó, vagyis olyan nagyon nagycsaládos, de talán akkor járok a legközelebb az igazsághoz, ha azt mondom, hogy ez az idő maga az igazi, nagybetűs KALAND a szervezéstől kezdve a hazaérkezésünk pillanatáig. A blogon már nagyon sokféle aspektusát megmutattam annak, milyen az, amikor útra kelünk heten négy keréken, de vannak olyan vérbeli nagycsaládos események, amelyeket eddig még nem említettem, pedig van belőlük nem is kevés!

Minden lehet, de szállodát, azt nem!

Amíg csak egy, illetve két gyerekünk volt, el se tudtam volna képzelni, hogy ne szállodában töltsük a közös családi vakáció napjait. Egy hotel  bír minden olyan tulajdonsággal, amely számomra fontos volt kisgyerekes, kiscsaládos szülőként: kényelem, kiszolgálás, ellátás, gyerekbarát, szülőkímélő programok és mindez egy helyen. Kell ennél tökéletesebb hely? Ugye, hogy nem?

A szállodai szobák, apartmanok tervezésekor a kivitelezők azonban nem számoltak azzal, hogy idővel családunk számában olyan drasztikus növekedés következik be, amely új utakra sodor bennünket szálláskeresés tekintetében.

A családi üdülésnek ugyebár az lenne a lényege, hogy a fárasztó hétköznapokat magunk mögött hagyjuk, feltöltődjünk energiával: ennek a folyamatnak az egyik (leg)fontos(abb) összetevője a nyugodt, pihentető, éjszakai őrség nélkül való alvás. Ez viszont csak akkor kivitelezhető, ha legalább annyi szobával bír az apartman, hogy mi, szülők és a gyerekek külön tudjunk aludni, de még jobb, ha az aprónépet is legalább két részre tudom bontani, mert kialvatlan csemetékkel és táskás szemű szülőkkel nagyobb az esély a hisztire, mint a kikapcsolódásra.

Bár a hotelek fent felsorolt jellemzői továbbra is rendkívül vonzóak, sajnos a bennük lévő szobák falai nem tágulnak s alakulnak varázsütésre – nem lesz esténként két fürdőszoba az apró, zuhanyzós mosdóból, s nem alakul át a családi apartmannak hirdetett nappali-egy (maximum két) hálószobás lakóegység hirtelen három hálószobás térré, ahol mindenki kényelmesen ki tudja pihenni magát és nem kell őrt ülni a folyamatos – még álmában is – dumagépként működő Négyes mellett, hogy ne zavarja a többieket.

Arról nem is beszélve, hogy öt gyerek már tömeg… hangos tömeg, még akkor is, ha épp – valami rejtélyes okból kifolyólag…, ja, tudom már, mesét néznek a tévében – csendes üzemmódban működnek. Éppen ezért nem érdemes szembemenni a természet törvényeivel és direkt keresni  a többi embertársunkkal  a konfliktusokat, amelyek elkerülhetetlenek egy olyan zárt térben, mint egy szálloda.

 

 

Mi marad? Falusi turizmus kötélidegekkel bíró vendéglátókkal és hívatlan vendégekkel: békákkal, siklókkal, rémisztő bogarakkal, de legalább jut elég hely nekünk és nekik is, a harmadik típusú találkozások pedig a fővárosban rém ritkán előforduló lényekkel újra közel hoznak minket Férjjel, egészen közel (például, amikor visítva ugrom a nyakába a bokorban tekergő sikló látványára). Hurrá!

Kultúrsok(k)

Ha a gyerekekre bíznánk, hogy milyen programokat csináljunk a családi vakáció alatt, akkor konkrétan két lehetőség váltaná egymást nap nap után: strand-kalandpark-strand-kalandpark… helycserés támadás, vagyis a sorminta felcserélése megengedett.

Mi persze azt szeretnénk, ha némi kultúra is ragadna a gyerekeinkre és nem csak a cipőjük talpára tapadt múzeumi belépők képében, ezért néha felmerül bennünk a gondolat: egy-két kultúrprogramot is be kéne csempészni a tizenegy nap alatt,  de aztán felrémlenek bennünk a lehetséges végkimenetelek, így gyorsan el is vetjük még a gondolatot is. Illetve nem teljesen, csak előtte százszor átrágjuk, megfontoljuk és igyekszünk tutira menni.

Ha ugyanis arra vetemedünk, hogy múzeumba vagy valami hasonló, a műveltségüket fokozandó, de édességet nem áruló és nyargalászásra sem alkalmas helyre tegyük be a lábunkat az öt gyerekkel, akkor nagyon fontos, hogy kellő körültekintéssel válasszuk ki a kultúrálódás célpontját – ez mindennek az eredője -, különben nagyon vicces, de annál kellemetlenebb szituációkban találhatjuk magunkat.

Mire gondolok? Próbáltál már egy másfél éves, könyvmániás gyereket elvonszolni egy régi, ősnyomatokat is tartalmazó könyvtárban a kiállított példányok közeléből anélkül, hogy megengedted volna neki, hogy hozzájuk érjen, beléjük lapozzon és összenyálazza őket?! Nem? Életed élményét hagytad ki. Persze eközben a többiek sem tétlenkednek: a faltól falig guruló létráknál nincs viccesebb dolog, legfeljebb az, ha két testvér a létrákon áll, kettő pedig alatta és lovagi játékra készülnek egymás ellen. Na… Ennyit a félresikerült kulturális programokról, amikor még azt hittem, hogy a gyerekeim tudnak viselkedni.

E mélyreható élmény után a döntéshozatali mechanizmus során mostanában előnyt élveznek azok a helyszínek, amelyeknek van kertje, interaktív részlege és/vagy kellő humorérzékkel megáldott teremőrei vagy egész egyszerűen a szabad ég alatt helyezkednek el és külső szemlélődés által is teljesítik az általunk minimálisan elvárt kultúraközvetítői normát.

Ússzunk az árral!

Összerántani egy hét személyre szabott, kellően élménydús vakációt, igazi kreatív agymunka. De hogy még ezt is lehet fokozni, azt csak akkor tudtam meg, amikor kitaláltuk, hogy kipróbáljuk a strandot, mint olyat öt gyerekkel a puttonyunkban. Az első, a családunk teljes állományát felvonultató alkalom után megfogadtam, hogy soha többet… és lőn! azóta kihagyhatatlan tartozéka minden nagycsaládos nyaralásunknak. Szülő tervez, gyerek végez…

Családunkban alapfeltétel, hogy minden gyerekünk megtanuljon úszni, mert jó sport, a víz pedig veszélyes közeg tud lenni, jobb hát az óvatosság. Az úszni tanulás viszont együtt jár azzal, hogy a gyerekek megszeretik a vizet, nem kicsit, nagyon. Onnantól kezdve pedig nincs megállás, az úti célok kiválasztásánál nagyon fontos szempont lesz, hogy helyben vagy nagyon közel, de legyen legalább egy, úszásra, pancsolásra alkalmas medence.

A vizes kalandok még alaposabb felkészülést igényelnek a részünkről, mintha csak kirándulni mennénk az erdőbe… mondjuk az is elég kalandos öt gyerekkel, de legalább tömeg nincs és víz is maximum palackban, kis mennyiségben. Na, de egy strandon, ott minden más! Hatalmas tömeg, nagy mennyiségű víz medencékbe elosztva, és persze a helyszín legizgalmasabb vonzerői, a csúszdák nem a bokáig érő vízben végződnek vagy ha igen, arra már Legkisebb fél feneke sem fér fel, a többiekéről nem is beszélve.

Mindeközben mi, szülők, azonban továbbra is megmaradtunk a gyereknevelés szempontjából igen elmaradottnak tekinthető két lábbal és két kézzel rendelkező emberi formánknál és nem változunk polippá, ami sokkal praktikusabb létforma lenne, ha gyerekekkel bárminemű fürdő meglátogatásán gondolkodunk.

Már az intézmény – legyen az zárt vagy nyitott – megközelítése sem egyszerű, mert a gyerekek bezzeg ilyenkor a fénysebességnél is gyorsabban képesek átöltözni és útnak indulni, én meg a szokásosnál is lassabban vagyok képes összepakolni, hacsak nem akarunk ugyanannyi cumóval levánszorogni a medence partjára, mint amennyivel otthonról eljöttünk. Mert persze minden kell: játék (soha nem gondoltam volna, hogy a felfújható játékok leeresztett állapotban kétszer akkora helyett képesek elfoglalni, mint amekkorára a leírás szerint a valóságban fel lehet fújni őket), váltóruha, törölköző, papucs és fürdőköntös, inni- és ennivaló vagy egy nagyon dagadt pénztárca (ez utóbbi több okból sem kivitelezhető: egyrészt őrizni kell és öt gyerek mellett egy szülő kiesése az aktív támogatói csapatból felér egy istencsapással, másrészt nálunk ez nem létező fogalom).

 

 

A medence melletti történések leginkább azokra a számítógépes játékokra emlékeztetnek, amikor a delikvens kiinduló pozícióban középen áll és a képernyő tetejéről szépen lassan – aztán egyre gyorsabban – különféle tárgyak kezdenek potyogni, a cél pedig az, hogy minél többet begyűjtsön belőlük…, de természetesen az a legjobb, ha az összeset elkapja. Vannak köztük nagyobb értékűek is és néha muszáj választania, hogy melyiket hagyja “veszni” egy értékesebb találatért.

A biztonságos uszodahasználat gyerekekbe szugerálása után (enélkül egy lépést sem tehetnek a medencék irányába) megkezdődik a fent vázolt virtuális játék életbe való átültetése, amiben mi, szülők, ugyan soha nem győzhetünk, de minden egyes alkalommal egy kicsit tovább juthatunk a pályán és ha jól dolgoztunk, akkor extra ajándékként megkapjuk, hogy “Csúcs volt ez a nap, ősök!”.

A családi nyaralások közötti egy év pontosan elég arra, hogy csak a szépre emlékezzünk és tizenkét hónap elteltével újra hatalmába kerítsen a kalandvágy, amelynek köszönhetőn aztán újra új élmények színesítik az amúgy “szürke” hétköznapjainkat.