A csomagolás nagycsaládos művészete

Amióta nagycsaládos édesanya vagyok, sok tevékenységet mesteri fokon űzök, de a személyes kedvencem a csomagolás.

 

Csomagolok én mindent: uzsonnát, iskolatáskát, edzéscuccot, táborba készülő gyermeknek hátizsákot, ottalvós buliba induló lánykának nesszeszert, pár napra vagy pár hétre való felszerelést stb.

Mondhatnám úgy is, hogy a csomagolás gyakorlatilag kitölti az életemet, ahogy az elpakolásra váró dolgok a rendelkezésükre álló helyet és még egy kicsivel többet. A fenti kép akár készülhetett volna a mi nappalinkban is, de nem. És nem azért, mert nincs ilyen szép nappalink, hanem azért, mert nincs bőröndünk. Illetve, miket is beszélek, vannak bőröndjeik, de soha nem használjuk őket rendeltetésszerűen, vagyis nem azokkal utazunk, azok csak úgy vannak, emléknek, hogy még pontosabban fogalmazzak: arra kellenek, hogy emlékeztessenek, mibe nem szabad csomagolni, ha nagyon nagycsaládos vagy és nincs buszod vagy kamionod a családi üdülések lebonyolításához.

A kezdetek

Amikor még csak mi ketten voltunk, Férj és én, vagyis akkor még csak barát és barátnő státuszban, nos, akkor is utaztunk már (vagyis még inkább, mert öt gyerekkel most mindig jó alaposan meggondoljuk, hogy tényleg útra keljünk-e) és nemcsak a szomszéd városba, hanem messzi vidékekre, határokon túlra, például régészeti ásatásokra önkéntes munkaerőnek – és bár akkor a gyerekvállalás, mint olyan még elméletben sem került szóba közöttünk és nem tudtuk, hogy a bőrönd és a gyerekes család semmilyen szinten nem összeegyeztethető fogalom -, már akkor sem bőröndbe csomagoltunk.

Klasszul is néztünk volna ki, ahogy begördültünk volna a gurulós kis útipakkunkkal a csupa por, római kerámiákkal teletűzdelt ásatási területre vagy az őskori mamutcsontokat felvonultató hideg és csúszós barlangba. Így maradt a túrazsák a hátunkon, ami több szempontból is jobb választásnak bizonyult a merev falú kézi poggyásznál:

• kisebb-nagyobb erőbehatásra bármilyen kis helyhez nagyon jól tud idomulni, ahova muszáj beszorítanod egy túlzsúfolt közlekedési eszközön
• kiváló pihenőhely, ha épp lekésed a csatlakozást (tutira nem fázol fel és nem szakad be a teteje alattad)
• önvédelmi eszköznek sem utolsó: két fordulással szimplán a földre küldöd a támadót, aki legközelebb kétszer is meggondolja, kikezd-e csővázas hátizsákos turistával
• a bőrönddel ellentétben a tested mindkét oldala egyszerre fárad el a cipekedésben
• nehezebb ellopni, ha a csomag a hátadon van, mintha a kezedben (vagy a tolvaj kénytelen téged is magával vinni, bár ritkán vállalnak be plusz 50-80 kg túlsúlyt és kilónyi büdös zoknit némi készpénz reményében…)

A folytatás

Aztán megszületett Nagyfiú és mi, mint felelősségteljes, normálisnak látszani igyekvő szülőpár, jelzésértékű lépésként – levetkőzve és a hátunk mögött hagyva életünk kalandos szakaszát – megvettük családos életünk első bőröndjét és azon nyomban szembesültünk azzal, hogy a bőröndök konszolidált alakja köszönőviszonyban sincs a gyerekjátékok/babafelszerelések idétlenebbnél idétlenebb formáival és hogy a becsomagolásra váró dolgok, ruhák, akármik összeségükben mindig csak egy kicsit nagyobb kiterjedésűek, mint a rendelkezésre álló úti poggyász befogadó képessége…. És ha azt hiszed, hogy ezen segít, ha vásárolsz egy újabb darabot, nos, el kell keserítselek, a különbség örökkévaló a csomagolásra váró cuccok javára. Örökkévaló…, mondom ö-rök-ké-va-ló.

De mi ezt akkor még nem tudtuk, így hát a gyerekeink számának növekedésével folyamatosan növeltük a bőröndjeink számát is – ami így visszatekintve tök felesleges volt, mert a korábban tett megállapításaink mit sem változtak, sőt, mintha még inkább felerősödtek volna, én meg nem vagyok az a kreatív ember, aki vintage virágcserepet fabrikál kiszuperált utazótáskákból -, mert nem akartuk elengedni azt a hiú ábrándképet, hogy mi is, mint a többi, világ szemében normális szülő (bár öt gyerekkel miért is gondoltam azt, hogy mi is ezt a népréteget gyarapítjuk, máig nem értem…), igenis képesek vagyunk megbirkózni a feladattal és elegáns, konszolidált módon utaztatni a családunkat és a holmijainkat: katonás rendbe csomagolt bőröndökben, bármilyen közlekedési eszközön, úti céltól és családi létszámtól függetlenül. Nos, nem…

 

 

Egy idő után be kellett látnom, nekünk ez nem megy, pedig Isten bizony mindent kipróbáltunk, még egy kocsit is vettünk, a kocsira pedig bálnát (értsd: zárható tetőcsomagtartó) béreltünk, hátha ez megoldja a csomagolási gondjainkat. Itt már rég túl voltunk a bőrönd, nem bőrönd kérdéskörön, mert a bálnába sok mindent be lehet rakni, de bőröndöt, na, azt pont nem érdemes, de a nylon zacskó tökéletesen megfelel a célnak, mert még full degeszre tömve is akárhogy lehet gyűrni, hajlítani, tömöríteni, hogy a legideálisabb alakzatott vegye fel a teljesen formátlan és merev babakocsi mellett.

Sőt, időközben rendkívüli gyakorlatra tettem szert a kanapéra hordott, az utazáshoz feltétetlenül szükségesnek titulált cuccok szelektálása terén is (ez  gyakorlatlan, egy-két gyerekes ifjú szülő koromban annyira nem volt rám jellemző, legszívesebben az egész házat magammal vittem volna, sőt egyszer még azt is kifejtettem Férjnek,miért felétlenül szükséges a lyukas kiskádat magunkkal vinni: rengeteg cucc elfér benne, vétek lenne otthon hagyni… simán érthető, nem?), tehát még a mennyiségre sem lehetett panasz. De mégsem ment… valami mindig kimaradt, aztán, ha azt bepréseltük, akkor valami más nem fért be, ha pedig végre annak is találtunk helyett az egyik ficakban, akkor rá kellett döbbennünk, hogy most meg mi maradtunk ki, vagy legalább egy-két gyerek. Lehet, hogy ez a Sors keze volt, ennyi gyerekkel ne is induljunk útnak? Á, mindegy is, mert mindeközben…

A számunkra tökéletes megoldás

Mikor már leszámoltam minden illúziómmal és átadtam magam a kétségbeesésnek, hogy mi csak úgy tudunk útnak indulni, ha a kocsink úgy néz ki, mint egy ócskásé, itt ez lóg ki, ott az, a gyerekek egymás hegyén-hátán, az úti cél eléréséig hangosan imádkozunk fél óránként, nehogy elhagyjuk a bálnát útközben, Férj pedig csak előre lát ki az autóból, így aztán reszkethet mindenki, aki hátulról vagy oldalról közelít meg minket, na, akkor ért a felismerés, hogy ez így nem mehet tovább.

A zsigereimben éreztem, hogy számunkra csupán egyetlen lehetséges út kínálkozik a problémánk megoldására, ha a csomagjaink és mi külön utazunk. Az ám, de hogyan? Két autó nem fért bele a költségvetésünkben, ráadásul sofőrt is bérelhettünk volna hozzá, mert én nem vezetek (tudom, nagy hiányosság, de ez van), de akkor már nem hagytam magam és végül rájöttem, hogy a fentebb vázolt konszolidált utazás és köztünk a hiányzó láncszem a futárszolgálat. Tudod, azok a cégek, amelyek adott címről felvesznek csomagokat  és egy nap alatt eljuttatják egy másikra. Ha azt vesszük, az utazás során pontosan ez történik: egy adott címről egy másik címre költözük átmenetileg és azt szeretnénk, ha a cuccainkkal is ez történne.

 

 

A recept? Végy két darab nagyméretű (a legjobb a 100x50x50 cm-es kartondoboz lenne, ha lehetne kapni, de nem lehet, szóval marad a 80x40x40 vagy a 70x50x50 cm-es) kartondobozt, dobálj bele minden cuccot, amire szükségetek lesz és néhány olyat is, amire tuti nem (gyerek mellett ezt nem úszhatod meg), ragaszd körbe jó alaposan, rendelj – időben! – online futárt, nyomd a kezébe a fejenként 30-40 kilós csomagokat és csukd be mögötte az ajtót! Másnap kényelmesen helyezkedj el az autódban (jó, a gyerekek kicsit bezavarhatnak, de ez semmi a korábbi idegeskedéshez képest a csomagok miatt), a család egy napi váltás ruháját tartalmazó kézitáskát dobd a csomagtartóba és irány az úti cél! A megérkezéseteket követő napon pedig kipihenten várhatod a futárt, aki királyi szállítóként utánatok fuvarozta a csomagjaitokat. Visszafelé tégy ugyanígy… (Ha az ára miatt aggódsz, megsúgom, hogy bálnát bérelni egy 10 éjszakás családi nyaralásra nagyságrendileg drágább, mint egy oda-vissza szállítás futászolgálattal, ráadásul a tetőcsomagtartó eltulajdonításától sem kell tartani.)

Mi ez, ha nem a tökéletes nagycsaládos megoldás? Újra és újra rá kell döbbennem, hogy a sok gyerek olyan képességet hív belőlem elő, amelyekre soha nem derült volna fény, ha nincs ennyi gyerekünk. Tökre megéri…