Nagycsalád az autópiacon

Mi alapján válogat egy nagycsalád az autópiacon? Szín, forma, márka? Dehogy! Térfogat, köbméter alapján…

 

Sokan elképzelni se tudják családos életüket autó nélkül. Vannak persze olyanok is, akiknek ehhez család sem kell… Nos, mi egészen három gyerekig jól megvoltunk kocsi nélkül. Persze volt gurulós járgány már akkor is a családban, például bicikli, meg babakocsi és az elmaradhatatlan banyatank, de autó… az nem volt. Őszintén szólva nem nagyon éreztük a hiányát, a heti bevásárlást is simán elintéztem a két kezemben plusz a babakocsi aljának igénybevételével, ha úgy adódott, hogy Férj nem tudta hozzátenni a magáét… mármint a két kezét. Nyaralni meg kölcsönautóval jártunk, néha meg vonatoztunk.

(Mondjuk ez utóbbit nagyon néha, mert az emlékeimben kutatva az rémlik, hogy vonatos utazást jó, ha háromszor bevállaltunk tizenkét év alatt. Azért ez jelent valamit… Az első két út nem is igazán mérvadó, mert akkor még csak egy gyerekünk volt, mi, szülők pedig kétszer annyian voltunk, mint Nagyfiú és így sikerült minden gond nélkül megtenni az oda-vissza utat Budapest és Bécs között. A csomagjaink száma még Nagyfiúval együtt sem haladta meg a kezeink számát, így simán vettük az akadályokat: felváltva tudtuk a gyereket szórakoztatni és közben fél szemünkkel a csomagokat őrizni. A harmadik út már kalandosabb volt, mert ez már akkor történt, amikor ötgyerekes édesanya voltam és ráadásul egyedül vágtam neki az útnak a három kisebb gyerekkel. Könnyítésként csak 32 kilométert utaztunk a fiúkkal és még átszállni se kellett sehol, sőt még csomagunk se volt. Ennek ellenére, itt már leizzadtam rendesen, mert ha ketten jobbra mentek, akkor a harmadik, a még éppen csak totyogni tudó Legkisebb tuti balra indult el a zötykölödő járművön, én meg ott álltam középen és azon morfondíroztam, hogy melyik a kisebbik rossz: ha a két nagy(obb) önállósítja magát és versengve nyomogatják a leszállást jelző gombot, ezzel kisebb őrületbe kergetve az utazóközönséget, vagy ha Legkisebb bukfencezik egy nagyot és az út hátralévő részében a bibijét kell ápolni, na, meg a lelkét és valahogy elérni, hogy ne bömböljön még 25 kilométeren keresztül. Itt szeretném megköszönni az utastársaknak az együttérző pillantásokat és a drukkolást, hogy – az ő érdekükben is – jól döntsek. E fenti tapasztalatok után végül úgy döntöttünk, hogy a vonatos utazást meghagyjuk az extrém sportok kedvelőinek… és maradunk a kölcsönautónál.)

Na, de vissza a főcsapáshoz! Nagyfiú és Nagylány után megérkezett Középső is a családunkba és az életünk fenekestül felfordult. Mivel – autó híján – rengeteget gyalogoltam a gyerekekkel, gyakran cseréltünk babakocsit, mert ezeket a járgányokat nem az örökkévalóságnak tervezik és nem is arra, hogy két éven át napi átlag 5-6 órát tologassanak benne (hegyre föl és völgybe le, mert ugyebár Budán lakunk, ami nem egy alföld jellegű táj) egy örökmozgó, egyre nagyobb súllyal megáldott gyereket. De akkor meg minek?

 

 

 

Az új felálláshoz leginkább passzoló ideális babakocsiért folytatott hosszas keresgélés után kénytelen-kelleten tudomásul vettem, hogy nem, nem gyártanak akkora babakocsit, aminek a rakodóterébe beférnek a hirtelen nagycsaláddá – majd tizennyolc hónappal később, Négyes megszületésével még hirtelenebbül nagyon nagycsaláddá – vált életközösségünk heti élelmezését biztosító alapanyagok, hozzávalók…, illetve létezik, csak úgy hívják, hogy személygépkocsi.

A bevásárlás kivitelezhetetlensége azonban csak az egyik oka volt az autópiacra való betörésünknek, a másik döntő érv az volt, hogy már nem tudtunk a rokonok közül senkitől kölcsönkérni a családi nyaralásokhoz/a vidéken élő nagyszülőkhöz való kiruccanásokhoz akkora autó, amelybe mindannyian befértünk volna a csomagjainkkal együtt. (Így utólag visszagondolva az autóvásárlás legalább olyan minőségi változást hozott nagycsaládos életünkbe, mint amikor a lakásfelújításunk során az addigi egylégterű gyerekbirodalomból négy kis, zárható ajtóval bíró szobát varázsoltunk.)

Heten négy keréken

Tehát vettünk egy kocsit, de akkor még nem tudtuk, hogy ezzel mit is szabadítunk magunkra. De kezdjük az elején!

Már a választás sem volt egyszerű, pedig akkor még csak elméleti síkon mozogtunk, fizikai valóságban még egy szem gépjárművet sem közelítettünk meg. Adott volt ugye – akkor még csak – öt személy és három gyerekülés… és itt kezdődtek a problémák. Valahogy az autógyártók nem tudják elképzelni, hogy léteznek olyan emberek a földön, akik azt veszik a fejükbe, hogy egyszerre, igen, egyszerre három gyerekülést akarnak egymás mellé helyezni egy autó belső terében és mindezt ráadásul egy időben szeretnék véghez vinni… és nem akarnak buszt venni, mert sem megfelelő méretű tárolóhely, sem kellő mennyiségű pénz nem áll a rendelkezésükre. És mi pont ilyen emberek vagyunk… vesztünkre.

Őszintén szólva elég hülyén festettünk, amikor a kiszemelt használt gépjármű tulajdonosánál felbukkantunk a gyerekülésekkel megpakolva, hogy ugyan már, engedje belepróbálni az üléseket az autójába. Ennél már csak akkor festettük idétlenebbül, amikor a nem kevés energiával becentizett és ennek következtében beszorult üléseket próbáltuk meg kirángatni a kocsiból anélkül, hogy maradandó károkat okozzunk benne, hiszen ezek után biztosak voltunk benne: nem ezt az autót szánták nekünk az égiek. És még vagy másfél tucatnyit sem…

Közben jött az újratervezés és stratégiát váltottunk: lemondtunk az ötszemélyes autókról és az úgynevezett családi autók között kezdtünk keresgélni. Az autógyártók hozzáállása a világhoz azonban ennél a fajtánál sem változott, a három gyerekülés egy időben és egy sorban való elhelyezése továbbra is kihívást jelentett… és akkor még hol voltunk az öt üléstől? (Mondjuk akkor még mi sem sejtettük, hogy valaha ennyi gyerekünk lesz, csak a kényelmi szempontok vezérelték az újratervezést, illetve az, hogy milyen jó lesz, ha egy-két nagyszülőt is magunkkal tudunk majd vinni az autóban a családi nyaralásra, és végre jut egy kis időnk egymásra is, miközben a nagyszülők vigyáznak a csemetékre. Ha-ha-ha… ennyit a képzelet és a valóság viszonyáról. Még hogy nagyszülőt a kocsiba?! A csomagjaink se férnek be az öt gyerek mellé…)

Az új családtag

Végre döntöttünk és megérkezett az új családtag egy Fiat Doblo személyében és vele együtt olyan pillanatok is, amelyekről korábban azt sem tudtuk, hogy léteznek.

 

 

Messze van még?

Nagyon boldogok voltunk az új szerzeménnyel, mert autóval bevásárolni, utazni lényegesen kényelmesebb, könnyebb, pihentetőbb, mint bárhogy másképp. Ja, ahogy azt az egyszeri nagycsaládos szülőpár gondolja! E fennkölt jellemzők leginkább akkor igazak, ha csak ketten ülünk benne, mert ha a gyerekek is ott vannak, akkor a csendes, az elsuhanó tájra rácsodálkozós pillanatok vagy a bevásárlólistára koncentrálás helyett mi, szülők az indulás utáni ötödik perctől állandóan erősödő nyomásnak vagyunk kitéve az út hosszúságát, unalmát folyamatosan felemlegető gyerekseregnek köszönhetően.

Azóta minden egyes alkalommal, mielőtt beülnénk a kocsiba, szertartásos keretek között megfogadjuk: akkor is türelmesek maradunk, amikor már huszadszorra hangzik el fél óra alatt a kérdés, hogy “Mikor érünk már oda?” vagy “Messze van még?”. Nos, eddig nem sikerült ezt a fogadalmunkat maradéktalanul betartani, pedig mindig nagyon igyekeztünk, helyette viszont annál gyakrabban fordul meg a fejünkben, hogy legközelebb az összeset otthon hagyjuk vagy még inkább nem megyünk sehova… se kocsival, se anélkül, a bevásárlást pedig online intézzük.

Öveket becsatolni!

Mindenki tudja, hogy gyerekes utazás nincs autósülés nélkül. Nem vagyok egy para-mami, de az autós ülések mindig a frászt tudják hozni rám azzal a sok be- és kidugóval, saját és nem saját övvel, állítható és dönthető ezzel-azzal. Mind közül a legbonyolultabb szerintem a kisbabáknak tervezett ülés.

 

 

A biztonsági öv bekötése saját magamon profin megy, még a nagyobb gyerekek ülésével is megküzdök, végül is csak egy csatot kell bedugni a számára kijelölt helyre, de ez a keresztbe át, hátul rögzít, végül oldalt becsúsztat a helyére varázslat mindig is meghaladta a képességeimet…, igen, még Legkisebbnél is (de nála legalább ráfoghattam a túl nagy korkülönbségre és arra, hogy kijöttem már a gyakorlatból, az elsőnél meg a tapasztalatlanságomra, de a többieknél?).

Hánykolódunk

Az új családtag érkezésével döbbentünk rá arra is, hogy van a gyerekeink között legalább egy, aki tengeribetegségben szenved. Mivel korábban soha nem volt kocsink, ezért eszünkbe se jutott, hogy az első próbaút előtt óvintézkedéseket tegyünk, hiszen semmi nem indolkolta ezt: bennünk azért volt már pár – autóval megtett – kilométer, a gyerekek meg úgysem értették volna, hogy mit akarunk tőlük, hiszen korábban még soha nem próbálták a hosszabb távú utazás ezen formáját attól az egy-két kivételes esettől eltekintve, amikor kölcsönautóba ültünk, de úgy tűnik, ez annyira ritka eseménynek számított, hogy a tengeribetegségnek nem volt ideje felszínre törni, vagy csak a saját autó megérkezésével érett meg rá az idő… és Nagylány.

Bár, ha jobban belegondolok, azért voltak intő jelek, amelyek indokolhatták volna az óvatosságot, de legalább egy papírzacskó bekészítését: Férj csak akkor nincs rosszul az autóban, ha ő vezet, minden egyéb esetben jobb, ha van segédeszköz a keze ügyében.

Így indultunk hát el, az új autó és mi, az első bevetésre. Nem tartott sokáig a felhőtlen örömünk, hogy mi kényelemben, a gyerekek pedig kellő távolságra ülnek egymástól és kvázi béke honol az utazás alatt. Nagylány röpke fél óra után bebizonyította, hogy a gyerekes autós utazásnak nem az a legrosszabb része, hogy öt percenként valaki megkérdezi: mikor érünk már oda, hanem az, hogy Férj nem tud elég gyorsan fékezni és kivágódni – a többi autóstárs veszélyeztetése nélkül – a belső sávból a padkára, így akadályozván meg, hogy az eddig rejtett tulajdonságként felbukkanó tengeribetegség ne az autónkban mutassa meg igazi arcát.

Így az első, céltalannak indult próbautunk célállomása végül egy autómosó lett és a kocsink is átesett a nagycsaládos tűzkeresztségen, igen rövid idő alatt sikerült valóban családira szabni és megszabadítani az újdonság varázsától.

Mióta kiderült, hogy Nagylány tengeribeteg a legkisebb kanyartól is, és egy kacskaringósabb útszakasz valóságos kihívás az egész családnak (mi attól félünk, mikor jön nyakunkba az áldás, ő meg attól retteg, hogy az egész utazás csupán egyetlen nagy kanyarból áll), még a szomszédos bevásárlóközpontba is csak bukkális tablettával felszerelkezve indulunk el, mert minden egyes alkalommal a kocsimosóban kikötni se nem menő, se nem kifizetődő.

Helyosztó

Nem, nem valamiféle sportág helyosztó mérkőzéseiről van szó, sokkal inkább arról, hogyan helyezzünk el hét embert hét ülésen?! Mi ebben az olyan bonyolult? Mindenki leül egy helyre, aztán indulhatunk. Ó, persze! A gond csak az, hogy minimum ketten ugyanarra  a helyre szeretnének leülni, de még inkább hárman és persze mindegyik ragaszkodik a saját vélt vagy valós igazához.

Nálunk három biztos pont van az autóban, amelyek nem vesznek részt az időként – a körülmények változásával – felülvizsgált helyosztóban: a vezetőülés, az anyósülés és Nagylány helye a második sor közepén (vagy ha erről megfeledkezünk, akkor mehetünk a mosóba… lsd. fent).

Az első akadály az volt, hogy meggyőzzük Négyest, miért nem jó, ha Férj is részt vesz a rotációban, mert szerinte vezetni mindenki tud és tök igazságtalan, hogy pont a legjobb, legkényelmesebb, panorámás kilátást biztosító szék esik ki a felosztásból. Érdekes módon az én ülésem nem hozta ennyire lázba, mert mint mondta: az csak olyan másodrendű, még kormány sincs előtte. Na, kösz.

Tehát maradt négy gyerek és négy ülés… és az indokok…

– a hátsó sorból nem lehet kilátni (csak előre, oldalra, hátra…)

– a hátsó sorban már nincs levegő, mert az elől ülők már mind beszippantották (nyitható oldalsó ablakok, légkondi…)

– a középső sorban nem lehet hallani a zenét, mert csak elől és hátul van hangszóró (sehol sem lehet hallani a zenét, mert akkor az alapzaj, ha meg felhangosítjuk annyira, hogy halljuk, simán lemeszel a rendőr a közúti forgalom zavarásáért)

– mindig a hátsó sor kap utoljára sütiosztáskor (de kapsz és ez a lényeg, nem?)

– a középső sorból nem lehet kilátni hátrafelé, mert útban vannak az autósülések fejtámlái (igen, Férjnek is pont ez a baja, csak nála ez tényleg fontos szempont)

Így aztán marad a hatalmi szó és a középkori vetésforgó mintájára kialakított ültetési rend, hogy mindenkivel legalább egyszer előforduljon: nem lát ki a hátsó ablakon, miközben elmajszolja az utoljára kapott szendvicsét.

Hja, kérem, egy nagycsalád autóban is nagycsalád.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!