Nagycsaládos családtervezés: az ideálok nyomában

Az “ideális” gyerekszám

Kislány koromban egyszer azt mondtam édesanyámnak, hogy ha felnövök, nekem három fiam lesz. A jóslat részben bejött, csak a létszámba és az összetételbe csúszott egy kis hiba. De az odáig vezető út nem volt egyszerű, az ötszörös boldogságot sok könny és szomorúság, fájdalom és aggodalom is kísérte.

Huszonnégy évesen mentem férjhez, ami akkor, a múlt század (!) végén még nem számított olyan korainak. Nem akartunk rögtön gyereket, szerettünk volna egy kicsit kettesben is létezni Férjjel. Egy egyszobás, sötét garzonban laktunk, sokat dolgoztunk, éltük a fiatal házasok életét. Aztán egy nap minden megváltozott, terhes lettem az első gyerekünkkel. De az öröm nem tartott sokáig: néhány hét múlva iszonyú fájdalmakkal az éjszaka közepén mentő vitt be az egyik pesti kórházba. Csak pár órát töltöttem bent és igen hamar kiderült, hogy elvesztettem a babánkat: az ügyeletes orvos adott gyógyszert, majd hazaküldött. Pár napig tartott, amíg összeszedtem magam testileg – lelkileg kicsit hosszabb volt a gyógyulás -, de bíztam a jövőben.

Eltelt egy év… még mindig bíztam, eltelt kettő, de nem adtam fel, eltelt három… és sírtam. Az elvesztett baba után sehogy sem akart jönni a következő. Közben – egy barátnőm javaslatára – lecseréltem az orvosomat, mert lassan közeledett a 30. születésnapom és az addigi orvosom igazából a bíztatáson kívül semmi mást nem tett értem. Nagyfiú végül számtalan kivizsgálás, hónapokon át tartó kellemetlen injekciókúra, egy újabb korán elhalt terhesség után született meg a maga teljes tökéletességében.

Én egykeként nőttem fel, mindig szerettem volna testvért, de édesanyámnak nem lehetett több gyereke. Férjnek három testvére van. Tudtam, hogy legalább két gyereket szeretnék, illetve néha-néha eszembe jutott az a régi jelenet, amikor is édesanyámmal beszéltem a jövőmről és a három fiamról. Nagyfiú születése után néhány hónappal megemlítettük az orvosomnak, hogy ha lehet szeretnénk még egy gyereket. Ő lett Nagylány. Rá már csak másfél évet kellett várni, de nála is számtalan kezelésen estem át – és egy újabb vetélésen -, míg végül a karjainkba vehettük. Soha, egy pillanatig nem éreztem csalódást, hogy általa hiba csúszott a sormintába, de be kell vallanom, néha még ma is rácsodálkozom, hogy ő LÁNY, egyszerűen nem tudom megszokni…. én tipikus fiús édesanya vagyok, a világhoz való hozzáállásom, a habitusom, mindenem. Nagyszerű lány, okos, szép (persze hogy!), de elő-előfordul, hogy rácsodálkozom: miért áll a tükör előtt és igazgatja a haját perceken át, mit szeret a csillogó-villogó ékszereken és miért vihog állandóan?!

Boldogok voltunk a két gyerekünkkel, de egy idő után mégiscsak felmerült bennünk, hogy ha szeretnénk esetleg egy harmadik lurkót, akkor annak most van itt az ideje, nem várhatunk tovább. Ismét elmentünk az orvosunkhoz és megkérdeztük, van-e esélyünk még egy babára. Az igenlő válasz után úgy döntöttük, hogy egy évet adunk magunknak, ha addig összejön az utód, akkor hurrá, ha nem, akkor nem próbálkozunk tovább. Középső két hónap kezelés után már úton is volt az ikertestvérével együtt, akit sajnos korán elveszítettünk. De ő maradni akart, küzdött és végül megérkezett épen és egészségesen.

.

.

Öten voltunk már a családban… az olyan szép kerek szám. A lakásunk is pont megfelelt két felnőtt és három gyerek igényeinek. Nem terveztünk több gyereket és amúgy is papírom volt róla, hogy nekem igazából nem is lehet gyerekem. Középső 9 hónapos volt, még szoptattam, amikor újra furcsán kezdtem érezni magam. Még nem fogytam vissza a versenysúlyomra, tehát nem tűnt fel, hogy nem férek bele a korábbi ruháimba, hiszen addig sem tudtam hordani őket. De mégis olyan más volt minden: az ízek, az illatok és a világ. Kiderült, hogy újra babát várok… csak úgy, spontán. Azonnal tárcsáztam az orvosom, aki csak annyit mondott: csodák pedig léteznek. Így született meg Négyes.

Középső születésekor sem voltam már igazán fiatal (36 éves), Négyes pedig másfél év korkülönbséggel érkezett. Úgy gondoltam, hogy többet már biztosan nem fogok szülni, negyvenhez közeledve kizártnak tartottam. Ennek megfelelően döntöttünk a védekezésről is, minden ment a maga útján. De ez égiek másképp döntöttek… egy szép őszi napon felhívtam Férjet és azt mondtam neki: vegyünk egy nagyobb lakást, MOST! Pánikba estünk, mert nem terveztük, hogy újra szülők leszünk, egyszerűen nem számítottunk rá.

Az utolsó terhesség nagyon megviselt. Volt már négy gyerekem, nem tudtam, hogy tényleg akarom-e a babát, hogy alakul a jövő. És ekkor még egy sokk ért: az ilyenkor elvégzett teszt szerint nagy volt az esélye, hogy Down-szindrómás a magzat. Megfordult velem a világ, el sem tudtam képzelni, hogy beteg legyen a baba. (Igen, még nevet se adtam neki, nem becéztem, próbáltam függetleníteni magam az egész helyzettől, mert azt hittem, hogy így kevésbé visel majd meg egy esetleges rossz hír…) Konzultáltunk az orvosunkkal, aki azt javasolta, hogy végeztessünk magzatvíz vizsgálatot. A 14. héten jártunk, az állami intézmény a 19. hétre adott volna időpontot.

Én nem bírtam addig várni, ezért felkerestünk egy magánklinikát, ahol a pénteki bejelentkezés után hétfőn már fogadtak is. Tekintettel arra, hogy elég korai terhességről volt szó, nem a magzatvízből vettek mintát, hanem méhlepény vizsgálatot végeztek. Férj nem tudott elkísérni, egy barátnőm volt velem: végigbőgtem a vizsgálatot és az utána előírt pihenő időt is. Négy napot kellett várni az eredményre, tíz évet öregedtem ez alatt az idő alatt, mindenkinek pattanásig feszültek az idegei. Amikor csütörtökön megszólalt a telefonom, majdnem elejtettem… Végül minden szerencsésen alakult, a vizsgálat szerint a kicsi egészséges volt. Néhány hónappal később pedig megérkezett egészségesen Legkisebb, aki maga az AJÁNDÉK… nekem, nekünk, mindenkinek és talán nem is lenne az életünk kerek nélküle, bár ezt akkor ott, a vizsgálati asztalon még nem tudhattam.

Az “ideális” korkülönbség

Soha nem terveztük tudatosan a gyerekeink közötti korkülönbséget, tekintettel arra, hogy az első három esetében vajmi kevés ráhatásunk volt az eseményekre, ők ugyebár gyógyszeres beavatkozás révén fogantak.