Soha nem gondoltam volna, hogy túl a 40. életévemen újraértelmezem majd a “Tanulni soha nem késő!” mondás igazságtartalmát.
Mindjárt itt a nyári szünidő, én meg tanulásról írok?! Normális vagyok? Az igazság az, hogy rendszerető ember lévén szeretem végiggondolni, mit is adott nekem vett ki/el belőlem az aktuális tanév és nincs is erre alkalmasabb időpont, mint az utolsó pár nap, amikor már nem feszít semmi, nincsenek elvárások…
Minden évben vannak tanulságok, dolgok, amelyeken még dolgoznom kell, amelyeket meg kell tanulnom elengedni, de minden júniusban arra is rádöbbenek: mennyire jó, hogy ennyi iskolás gyerekem van már – lesz még több is! -, így minden nap tanulhatok valami újat: papírmasé földgömböt gyártani tapétaragasztó nélkül (igaz, hogy a tanerő arról elfelejtett tájékoztatni, hogy a házi csiríz száradási ideje fényévekre van a bolti tapétaragasztóétól, de ettől függetlenül a kész mű tegnapra kellett volna…, de mondom, imádok tanulni és hajnali kettőig hajszárítózni), nyom nélkül levakarni a falról és a kezemről a tankönyv alapján teljesen veszélytelennek és maradandó nyomokat nem hagyó kísérletek maradványait és bízni a szerencsémben, hogy amúgy tényleg veszélytelenek voltak és nem fog másnapra eltűnni a bőr a kezemről. (Őszintén? Alig aludtam valamit azon az éjjel, folyton ellenőriztem a végtagjaimat és ha bizsergést éreztem, azonnal riasztottam Férjet, hogy ő nézze meg inkább a kezem hűlt helyét…)
Soha nem gondoltam volna, hogy az öt gyerek többé-kevésbé szakszerű testi-lelki gondozásán túl vannak még olyan kihívások, amelyek rendre megizzasztanak, az meg még álmomba sem jutott volna eszembe, hogy már az általános iskolai tananyagban is lesznek olyan fejezetek, amelyek komoly fejtörést okoznak majd… és nem csak nekem, az analóg bölcsésznek, hanem informatikus Férjnek is… Ó, pedig de! Nagyfiú ráadásul szeptembertől gimnazista lesz, engem pedig már most kiver a víz az előttem felsejlő jövőképtől…
A korai sokk
Az első döbbenet konkrétan akkor ért, amikor Nagyfiú második osztályos korában az osztályfőnök rendkívüli értekezletre invitálta a kedves szülőket.
Vajon mi történt, mi lehet olyan fontos, hogy azért külön be kell rendelni a felmenőket? – morfondíroztam magamban. A válaszra nem kellett sokáig várni, az osztályterembe lépve ugyanis hamar kiderült, hogy korrepetálásra érkeztünk…. méghozzá matematika felzárkóztatásra!
– Ki tudja mi a különbség az osztás és a bennfoglalás között, hogyan jelöljük őket és hogy zajlik az írásbeli ellenőrzésük? – tette fel a kérdést a tanítónéni.
Halk moraj futott végig az osztálytermen és pár pillanat múlva két tucatnyi szülő görnyedt a kockás füzetek fölé, hogy sietve lemásolja a példákat a tábláról.
– Ne felejtsék el otthon átnézni a jegyzeteket, mert két hét múlva ebből az anyagból dolgozatot írnak a gyerekek és abból az is ki fog derülni, hogy önök mennyire figyeltek most.
A dolgozatra természetesen mindenki ötöst kapott, hisz egyetlen szülő sem szeretett volna beégni drága csemetéje előtt. Nagylánynál nekem már nem kellett korrepetálásra mennem, mert egy életre megtanultam a bennfoglalás és a részekre osztás közötti különbséget. (A tanítónő év végén azért megsúgta, hogy a nyári szünetben nyugodtan elfelejthetjük ezt az egészet, mert harmadik osztálytól már nem tesznek különbséget a kétfajta osztás között! Hurrá!)
A folytatás…
Nagyfiú leginkább az angol tudásomat és a nem létező természettudományos műveltségemet (vérbeli, analóg bölcsész vagyok) szokta próbára tenni.
– Anya, gyere segíts lefordítani ezt az angol szöveget a sivatagi állatokról! Mi az a meerkat?
– ???
– Hogyhogy nem tudod? Nincs felsőfokúd angolból?- háborog.
A hozzám hasonlóan gyengébbek kedvéért: meerkat=bozontos farkú rókamanguszta, szurikáta. Csak én furcsállom, hogy ezt a mindennapi szókincs részének tekintik általános iskolában?
Akkor is nagy szeretettel gondoltam az angol tanárra, amikor a hullámos törpepapagájról kellett rövid fogalmazást írni. Kezdjük ott, hogy fogalmam sem volt, hogy mondják angolul ennek a drága madárnak a nevét (budgie)… a többiről pedig ne is beszéljünk. Ilyenkor mindig elgondolkozom egy pillanatra, vajon ki és milyen ötlettől vezérelve állítja össze ezeket az idegen nyelvű tankönyveket: nem lenne-e hasznosabb előbb a tej-kenyér-sajt triumvirátusát, vagy a “Hogy jutok el…?” kérdéskörhöz kapcsolódó mondatokat a gyerek fejébe verni, mielőtt ornitológiai kiselőadást kérnek tőle.
A kedvenc tantárgyaim közé tartozik még a nyelvtan (helyesírás) és a természetismeret. Ez utóbbi azért különösen kedves a szívemnek, mert számtalan olyan kísérletet végezhetek el az otthonunkban, amelyek után nagytakarítást kell végezni: egy-két helyen javítani kell a festést a falon, cserélni kell a villanykörtét, sötétben kell kitapogatni az elosztótáblát a kivert biztosíték visszakapcsolása végett. De legalább a gyerekek a tapasztaltak alapján hibátlanul kitölthetik a munkafüzetet. Azért ez is valami…
Jó helyesírással rendelkező, a nyelvtani fogalmakkal tisztában lévő embernek tartom magam, az újságírással töltött évek megedzettek. De azért ebben a témakörben is akadt már olyan feladat, ami bizony kifogott rajtam. Például, amikor olyan szópárokat kellett keresni, ahol a szótári alak és a toldalékos alak egyezik… Érted?… Nem érted? Röpke fél óra internetezés után fény gyúlt az agyamban: ilyen szó például a szelet (egy szelet süti és a szél toldalékos alakja). De négy szópár kellett… a végére megizzadtam rendesen, de végül sikerült közös erővel – Férjjel karöltve – megoldani a feladatot.
Nagylány még nem tart itt, ő a különböző szavak helyesírásával tud kiborítani. A magyar helyesírás olyan gyorsan változik, ahogy az ember a fehérneműjét cseréli… vagyis napról napra. Amit tegnap még kötőjellel írtunk, azt ma már egybe, a mássalhangzó torlódásokat is hol így, hol úgy kezeljük. Évente veszünk új helyesírási szótárt, de még így is le vagyok maradva néhány körrel.
Innen szeretném megköszönni a tankönyvek megalkotóinak, összeállítóinak a nagyszerű lehetőséget, hogy nem hagynak elpunnyadni negyvenen túl sem, napi szinten megtornáztatják a szürke kis agysejtjeimet. Hurrá! Ha figyelembe vesszük a gyerekeim számát, nálam az élethosszig tartó tanulás nem csak szlogen… Most már tuti, hogy megérte ennyi gyereket vállalni!