Majdnem vakáció

Ó-IÓ-CIÓ-ÁCIÓ-KÁCIÓ-AKÁCIÓ-VAKÁCIÓ! Nem, még nem, de hamarosan…

 

Közeleg a nyári szünet és bennem már működik a visszaszámlálás. És nem csak bennem, hanem a gyerekekben is. Alig három hét van még hátra a suliból, de nagyon nehéz már az iskolatáska (kamasz Nagyfiú azért igen elegáns és laza mozdulattal tudja napi szinten a sarokba vágni…, mondjuk ez nála év közben is így megy, szóval van benne gyakorlata). Az elmúlt napok másról sem szóltak, mint a teljesítésről, a dolgozatokról, a követelményekről. Igen, az év végék mindig ilyenek és ahogy előrehaladunk az időben, egyre inkább ilyenek lesznek… (kell a pont a felvételihez, az átlaghoz, az akármihez) legalábbis annak, aki hagyja, hogy így legyen.

A közelgő vakáció gondolata egy pillanatra megállásra késztetett és most nem azért, mert hirtelen elfogott a pánik, hogy te jó ég! mit fogok kezdeni a gyerekekkel alig pár nap múlva, amikor hirtelen megnövekszik az állandó népsűrűség a lakásunkban (na, jó ezért is…), hanem mert nagyot fordult velem a világ egy év alatt.

Egy évvel ezelőtt…

Egy évvel korábban még hangosan háborogtam sok szülőtársammal egyetemben, hogy miért az utolsó hetekre kell időzíteni az összes számonkérést, lehetőség szerint egy napra akár többet is?! Ráadásul nem egyszerű röpdolgozatokról van szó, hanem az év végi jegyet meghatározó tesztekről, amelyek vagy felfelé vagy lefelé vihetik az átlagot. (Év közben olyan kevés a számonkérés, hogy nem is igazán értem, mire kapnak néha-néha jegyet… vannak persze ez alól is kivételek, olyan tantárgyak, amelyekből első és második félévben is bővelkedünk az osztályzatokban.)

Majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt úgy éreztem év végén a gyerekeimet látva, hogy az anyai szívem meghasad… egyszerűen… kettéhasad.

Miközben az egyik oldal afelé húzott, hogy na, tanulj még egy kicsit, gyere gyakoroljuk azokat az angol szavakat, szerkessz meg még két háromszöget, ismételd át, mikor is volt a honfoglalás, addig a másik a sutba vágta volna a táskát az összes tanfelszereléssel, vitte volna fagyizni őket, meg rollerezni dombra fel és dombra le, kizavarta volna őket a friss levegőre focizni, virágot szedni, vagy csak hagyta volna őket lustálkodni az ágyukon és egy kicsivel többet lóghattak volna még a neten is…, mert miért is ne? Épp eleget tanultak, épp eleget teljesítettek már. De nem volt lazítás, nem volt pihenés, mert akkor jött még csak a hajrá, akkor kellett görnyedni a pad felett és teljesíteni, mert ezt várta el az oktatási rendszer és az általa stresszelt, presszionált szülők (közöttük én), tanárok is.

 

 

De már nem fogott úgy az agyuk, Nagyfiú még az átlagosnál is szétszórtabb volt: a házi feladata lejegyzése volt a legutolsó, ami ilyenkor eszébe jutott, a lehető leghosszabb útvonalon száguldott vánszorgott haza két keréken az iskolából, mert olyan gyönyörű volt az idő, “kár lett volna tanulással tölteni”. Miközben a lelkem mélyén valahol éreztem, hogy igaza van, közben majd megbolondultam, hogy a tanulmányi átlaga a szakadék szélén táncolt, pedig kellettek azok a fránya jó jegyek, illetve még jobb jegyek… Néha már ott tartottam, hogy leírtam helyette a szavakat, ő csak megtanulta, kigyűjtöttem, kinyomtattam és készen a kezébe nyomtam a kiselőadása anyagát és csak arra kértem, hogy legalább fussa át, mielőtt felolvassa, ha valamit le kellett másolni a füzetbe, hát megcsináltam én.

Nagylányon csak a fáradtságot láttam, hogy már nem volt olyan lelkes, mint 1-2 hónappal azelőtt, de töretlenül szorgoskodott, csak néha bicsaklott meg a keze, de akkor is ott voltam, hogy helyette is megcsináljam, mert egyszerűen nem hagyhattam, hogy teljesen elborítsa őket a kötelesség, a feladatok, mert ők még csak GYEREKEK (természetesen egyre több kötelezettséggel, de jó lenne, ha a mennyiség az életkorhoz igazodna), így, csupa nagybetűvel, amiről sajnos nemcsak a jelenlegi közoktatási rendszer nem vesz tudomást, hanem én is, mint szülő, megfeledkeztem a külső nyomáskényszernek hála.

Valami megváltozott…

Aztán történt valami, ami helyre rakott és megváltoztatta az iskolához való hozzáállásomat: magasabbra szintre léptettem a pont-nem-érdekel életérzést, már nem hiszek a mindáron javítani kell a jegyeken, mert az annyi mindent befolyásol és ezt pont év végén muszáj megtenni szlogenben. Egyszerűen megtanultam elengedeni, elengedni azt, ami nem az enyém: a görcsös ragaszkodást a jegyekhez, amelyek sok mindent megmutatnak, sok mindenről szólnak, csak azokról nem, akik nekem a legfontosabbak, a gyerekeimről.

Elfogadtam a tényt, hogy a jegyek nem egyenlők a gyerekeimmel, nem feltétlenül azt mutatják, ami bennük rejtezik, hanem egy pillanatnyi állapotot, a gyermeki lélek leképeződését. Megtanultam elfogadni azt is, hogy ha valami egy adott pillanatban nem sikerült, az nem jelenti azt, hogy kész, vége, lehúzhatjuk a rolót, sokkal inkább azt: még nem érkezett el az idő, a gyerekeim még nem állnak készen erre vagy arra, sőt mit több, valószínűleg én sem és összességében a családunk sem. (E szemléletet magamévá téve jutottunk el oda minden erőfeszítés nélkül, hogy Nagyfiút csont nélkül felvették hat évfolyamos gimnáziumba… akkor, amikor ő a helyén volt. Ez minden gyereknél más és más, kár, hogy ebből is versengés lett, hála a külvilágnak és nekünk, magunknak, akár elismerjük, akár nem…)

Amikor Nagyfiú elbukta a nyolcosztályos gimnáziumi felvételit, dühöngtem, téptem a hajamat, hibáztattam mindent és mindenkit: a rendszert, a gyereket, magamat, pokollá téve néhány hetet, hónapot a családom számára. Nem vagyok rá büszke, de tanultam belőle, Nagylánynál már nem követtem el ezt a hibát, de még nála is nagy önuralomra volt szükségem a béka lenyeléséhez, hogy belőle sem lesz gimnazista ötödik osztálytól (mondjuk ehhez az is hozzájárult, hogy nála már közel sem erőltettem annyira a dolgot, a szóbelire el se küldtem, mert éreztem a belőle áradó ellenállást, de ehhez nekem nagyon mély levegőt kellett vennem, hogy átlépjem a saját árnyékomat).

Lazultak hát a kötelek, de én még mindig nem bírtam elengedni magam, még mindig a külvilág elvárásainak akartam megfelelni, büszkén akartam mutogatni a gyerekeim kitűnő bizonyítványát, vagy lobogtatni a sikeres felvételi papírt, mintha ez valami mérce lenne. Na, és ekkor került pont Nagyfiú tanulási zavarainak okát firtató vizsgálatsorozat végére. És jött a pszichológus, aki azt mondta: egyetlen dologra próbáljak koncentrálni, a gyerekre és az ő igényére, és különösen az iskolai dolgokkal kapcsolatosan próbáljam meg elengedni magam, mert ha nem teszem, mindannyian felőrlödünk benne. És ez nemcsak a nem hétköznapi IQ-val rendelkező gyerekekre igaz, hanem mindegyikre.

 

 

Ott és akkor letettem a terhet, amelyet addig cipeltem: az iskola nem az én dolgom, nem feladatom átvenni a gyerekeim feladatkörét, sokkal inkább a nyugodt, boldog létezést kell biztosítanom nekik, amelybe simán beleférnek az elfelejtett házi feladatok, a lazá(bb)ra vett év vége, a rosszul sikerült dolgozatok, az egyesek és kettesek, mert ha azt látják, hogy ezek semmilyen módon nem befolyásolják a kapcsolatrendszerünket, akkor maguktól elkezdenek dolgozni rajta és megpróbálják kijavítani (de nem az én pressziómra, hanem mert úgy érzik, ezt akarják tenni), vagy hagyják a fenébe az egészet, mert pont nem érdekli őket… és ez sem baj.

Így az idén először nem csináltam különösebb gondot az év végi számonkérésekből (és úgy általában az iskolai feladatokból), nem állítottam be őket úgy, mintha ezeken múlna minden, a készülést rábíztam a gyerekekre, ha segítséget kértek, ott voltam, ha nem, akkor sem zaklattam őket, mert ha egyetlen jegyen múlik egy év végi osztályzat, az már régen rossz… És tudod mit? Soha ilyen gondtalanul nem suhantunk végig az utolsó heteken, soha nem volt ennyire konfliktusmentes iskolai év végénk. (Nem lennék őszinte, ha nem tenném hozzá: nekem ehhez majdnem hat év kellett… ha végignézek a gyerekeim itthoni gyakorló füzetein, elszégyellem magam. Nagyfiúval naponta írattam betűket, szavakat, gyakoroltattam matek példákat elsőben, másodikban. Két-három itthoni gyakorló  füzetet is teleírtunk évente… Nagylány volt az átmenet, Középsőnek pedig már nincs ilyen füzete… egy se, és ugyanúgy tud írni, olvasni, számolni, mint a másik kettő tudott az ő korában. Mindezt gyötrés és gyötrődés nélkül, egyszerűen a felelősség megfelelő személynél való meghagyásával.)

Tanulságaim sokasága

Tisztában vagyok vele, hogy a mai magyar közoktatás számtalan sebből vérzik és úgy rossz a rendszer, ahogy van, de mi, szülők – és a tanárok is – vagyunk a felelősek azért, milyen gyerekkort biztosítosítunk a számunkra legfontosabb emberek számára.

Sokat háborgunk, hőbörgünk… túl sokat… mindenen. Szerintem. És ez átragad a gyerekekre is, akik már élből utálják az iskolát, hiszen annyi rosszat mond róla mindenki, hogy az csakis valami borzalmas hely lehet és így esélyük sincs felfedezni azokat a jókat, amelyek igenis ott vannak. Nagyon érdekes volt például látni, hogy mekkora felháborodás kísérte újfent a kompetencia felmérők megírását. (Mi először voltunk érintettek a dologban.) Van, aki azon bukott ki, hogy a felmérőhöz tartozó űrlapon miért kell vájkálni a családi kasszában. Értem én a zsigerből jövő felháborodását, de demográfiát tanult történészként tudom, hogy mi célt szolgál egy ilyen kérdéssor és persze nem volt kötelező kitölteni, akármit mondtak is egyes iskolák vezetői, tanárai. Vagy a másik hőbörögni való, hogy a tesztek eredményét jegyre váltották, amely aztán bekerült az ellenőrzőbe… igen, ha a delikvens úgy látta jónak. Őszintén? Úgy örültem az angol kompetenciára kapott négyesnek, mint kismajom a farkának, mert egy tét nélküli teszten potya jó jegyet szerezni… na, pont ez hiányzott Nagyfiúnak. És nem, ezt sem volt kötelező beíratni, ahogy azt többen hangoztatták, csak egy lehetőség volt, aki pedig a katedra másik oldaláról mást mondott a mindenki által szidott rendszerre hivatkozva, nos… Ezek után aztán nem csoda, hogy a gyerekek, fiatalok púpnak érzik a hátukon az ilyen jellegű feladatokat…

Újfent szeretném kihangsúlyozni, hogy szerintem is rossz állapotban, helyzetben van a mai közoktatás. De! Néha az az érzésem, hogy a szülők sem tudják, hogy pontosan mire vágynak, csak egyet tudnak: ezt nem akarják, de ha szembejön velük valami friss, üde, szokatlan, akkor jó esetben megállnak egy pillanatra és érdeklődve “kóstolgatják” a gyerekükkel együtt, kevésbé jó esetben kicsit hátrahőkölnek és értetlenkednek, rossz esetben meg hárítanak, ellenállnak és elfelejtik, hogy pont arra mondanak nemet, amely irányba szeretnék elmozdítani az oktatást. (A másik fontos meglátásom néhány friss diplomás tanár “elfogyasztása” után, hogy bár mindenki a közoktatás megreformálást sürgeti, de elég kevés szó esik magának a tanárképzésnek a felülvizsgálatáról, pedig talán itt kéne kezdeni és akkor nem fordulhatna elő olyan eset, amikor egy tanár visszaél egy kilenc éves gyermek érzelmeivel, érzéseivel, mert tényleg csak a legjobbak mehetnének TANÁRnak, így nagybetűvel.)

Mire utaltam fentebb? Például arra, hogy ha az embert összehozza a jósorsa egy alternatív módon gondolkodó/tanító tanárral, aki szembemenve az állami rendszerben tapasztalható fő csapásiránnyal, játékosan, a gyerekekre szabva próbál oktatni, akkor nem áll ellen neki, nem vonja kérdőre, miért nem ad házi feladatot, vagy miért mindenkinek mást, személyre szabottan, miért tömbösítve tartja az órákat (miért nem negyvenöt perces időintervallumban gondolkozik, ahogy azt a tanterv előírja), miért nem követi az előírt órarendet, miért erőlteti, hogy a gyerekek sokat legyenek levegőn, nem a régi idők beidegződéseit kéri rajta számon, hanem támogatólag áll hozzá és nagyon örül… és megpróbálja elengedni azt, ami nem az övé, a megrögzött szokásokat, a folyton másra – a hibás rendszerre – való mutogatást, mert attól, hogy a rendszert megváltoztatjuk (mert nagyon is ráfér), mi magunk – és a benne dolgozók – még nem fogunk megváltozni egy csapásra, hacsak nem dolgozunk rajta nagyon keményen… a saját gyerekeink, a jövő generációja érdekében.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!