Az osztálypénz korábbi funkciója már a múlté, az új pedig nincs igazán a kedvemre.
Őszintén bevallom nem én vagyok az óvodai és iskolai szülői munkaközösségek gyöngye… és akkor még dícsértem magamat. Hidegen hagynak ezek a dolgok, szorgos hangya módjára teljesítem igyekszem teljesíteni az előírt dolgokat, de az öt gyerek mellett valahogy nincs időm ezeknek a közösségeknek az életét is még terelgetni, szervezkedni stb. – cserébe viszont rombolni se rombolom -, és minden tiszteletem azoké, akik ezt megteszik helyettem. De mostanában valahogy kezdenek tévútra siklani a dolgok sok helyen, különösen az osztálypénzek kapcsán.
Az osztálypénzhez kapcsolódó kérdéskörben egyetlen biztos pont van, ami minden évben állandó: mindig többet és többet fizetünk, talán csak az emelés mértékben vannak különbségek. Az én érzéseim viszont egyre hullámzóbbak és ambivalensebbek… Nem arról van szó, hogy nem tudom, mire költjük, mit veszünk belőle, mert arról mindig részletes elszámolást kapok a megfelelő helyről és egy szavam nem lehet, mert tényleg pöpecül csinálják a többiek, de van egy sarkalatos pont, amely évről évre meghökkent és egyre értetlenebbül állok a jelenség előtt: ez pedig nem más, mint az óvónők/tanárok osztálypénzből való megajándékozásának kérdése. Az osztálypénzt az én értelmezésemben – ahogy a neve is mutatja – azért szedjük, hogy ha kell oktatási, technikai eszközökkel támogassuk a csemetéinket, ezáltal segítsük az óvónők, tanárok munkáját, az iskolai hétköznapokat (ha már az állam nem teszi meg), apró ajándékokkal lepjük meg a gyerekeket bizonyos ünnepek alkalmával, esetleg egy-egy közös program anyagi részét finanszírozzuk belőle, és természetesen arra is, hogy év végén köszönetet mondhassunk mindazoknak, akik egész évben melletük álltak és segítették a fejlődésüket.
Na mármost, az osztálypénz pont ezt a jellegét kezdi elveszíteni és helyette valami olyasmivé alakul, amit az élet egy más területén minden eszközzel próbálnak felszámolni, ez pedig a hálapénz. Szerintem tévúton járnak azok a szülők, akik azt gondolják, hogy az év elején befizetett pénz leginkább ezt a célt szolgálja és ennek szellemében, ha van, akkor lehetőség szerint az egészet el is kell költeni az első adandó alkalommal, majd a gyerekek szükségleteire ad-hoc módon külön szedünk. Hát szerintem meg nagyon nem! Na, meg ott vannak a reakciók, amelyeket akkor kapok, amikor fel merem emelni a szavamat e jelenség ellen és bizonyos, számomra nem elfogadható ötletek és összegek (1000 forint/hó osztálypénz+5-6000 forint/fő/év végi ajándékozás – iskola, az óvoda még ennél is több – és emellett fizetjük a különprogramokat) kapcsán. Szerencsére a másik oldalt is van szerencsém megtapasztalni, ahol ennél kevesebb, ésszerűnek mondható összegből mindent megoldanak.
Az ilyenkor kapott kedvenc mondataim a “Minek szültél öt gyereket, ha még ezt sem tudod befizetni?” Talán jobban meg kellett volna gondolni a gyerekvállalást, mert el is kell őket tartani!”. Nagy igazságok ezek, nem is tudnék hova lenni e mondatok nélkül.
Egyre gyakoribbak a közoktatási intézményekben azok az alkalmak, amikor egy-egy közösség ki akarja fejezni a háláját és egyre nagyobbak az erre szánt összegek. Mielőtt nekem esnétek, hogy micsoda szülő vagyok, aki még annyira sem képes, hogy köszönetet mondjon a gyerekeit nevelő/oktató szakembereknek, gyorsan leszögezem, hogy nem a köszönetnyilvánítás – sőt nem is a közös ajándék – ellen vagyok, hanem az ajándék formája (személytelen, bármire beváltható vásárlási utalvány) és az alkalmak kiválasztása (a névnap és az év vége mellett mostanában már a karácsony és a húsvét is bekerült a körbe) böki a csőrömet… és az indok. Mert mi az indok? A leggyakrabban az, hogy azért ajándékozunk, mert így fejezzük ki a hálánkat, amiért egész nap a gyerekeinkkel vannak és foglalkoznak velük helyettünk. Helyettem? Félreértés ne essék, nagyon – sőt még annál is jobban… van öt gyerekem és nem véletlenül nem mentem erre a pályára – tisztelem az óvónők és a tanárok munkáját, de nem helyettem foglalkoznak velük, hanem velem együtt.
Ha már háláról beszélünk és arról, hogy a köznevelésben/oktatásban dolgozóknak valamilyen módon illik kifejezni a köszönetünket a gyerekeinkért végzett munkájukért, én sokkal inkább ezt a tetteimmel igyekszem kifejezni: próbálom együttműködő szülőként segíteni a munkájukat, ha közösségi munkára kérnek fel; ha valamiért panasz érkezik a gyerekekre (de ilyen nincs soha…, ááááá, nincs…!), elnézést kérek a nevükben is a viselkedésükért és a lehető leggyorsabban, minden erőmmel a megoldásra koncentrálva próbálom rendezni a helyzetet; figyelek arra, amit mondanak/kérnek/javasolnak (akármennyire is nehéz szülőként beismernem, hogy talán valamit rosszul csináltam/nem vettem észre stb.), ezzel is megkönnyítve a munkájukat, ami pozitívan hat a gyerekeimmel való kapcsolatukra is.
Lehet másképp?
Értem én, hogy mindenki pénzből él és hogy mennyire nehéz helyzetben vannak bizonyos szakmák művelői, de én akkor sem tudok azonosulni azzal a felfogással, hogy negyedévente 10-15 ezer forintos utalványokkal fejezzük ki a hálánkat, ami egyrészt anyagilag elég megterhelő – mert bár az osztálypénz terhére megy, de mivel elköltjük és így nem jut az eredeti, az osztályközösséget érintő célokra, nyilvánvalóan pótolni kell – másrészt, mert kölcsönösen kínos helyzeteket teremt(het) ez az ajándékutalvány formájába bújtatott, de kvázi pénzbeli köszönetnyilvánítás. Kínos a szülőnek, ha épp nem tud valamiért csatlakozni, vagy csak kevesebbet tudna adni, nincs erre igazán épeszű magyarázat, de akkor is így van, a megfelelni akarás, a többiekhez való igazodás a mai világban mindennél erősebb, néha még akkor is, ha ezzel túllépünk egy határt és erőnkön felül teljesítünk.
Kínos lehet a gyereknek is, mert ne higgyük, hogy nem tudják, milyen üzletelések folynak ilyenkor a háttérben, mert van, aki próbálja titokban becsempészni a borítékot az előre megbeszélt helyre, de van, aki nem csinál ebből gondot, a gyerek kérdez, a szülő válaszol, a gyerek másnap elmondja a társainak… majd jönnek a csúfolódások, a szégyenérzet, a miértek? Mi miért nem annyit, miért kevesebbet, vagy miért nem egyáltalán?
És végső soron kínos (lehet) az óvónőknek/tanároknak, pont a gyerekek elcsípett beszélgetései miatt és mert valami olyasmi érződhet ki belőle, hogy egy kis fizetés kiegészítés mindig jól jön…
A köszönetnyilvánítás (ajándékadás) lényege pont a személyesség, az odafigyelés, a ráhangolódás kellene hogy legyen és nem egy készpénzt helyettesítő utalvány, ami mögött nincs más, mint az, hogy “na, ezt is letudtuk, azt vesz belőle, amit akar”.
Amikor tanár ismerőseimet kérdezgettem egy baráti beszélgetés alkalmával, hogy milyen ajándéknak örültek a legjobban, amit a tanítványaiktól kaptak, egészen meglepő válaszok érkeztek: masszázs-kupon, színházbérlet, 10 perces kisfilm az osztállyal együtt töltött évek eseményeiből összeválogatva, spéci bicikli felszerelés a két kerék-megszállott tanerőnek. Ehhez természetesen jól kell ismerni a megajándékozandó személyt, időt kell fordítani az ajándék kitalálására, és én épp ezért nem szeretem a vásárlási utalványt, mert pont ez hiányzik belőle: a fantázia, a ráfordított idő…
Ismét egy jó kis post. Szeretlek olvasni. Két gyerkőcöm van, egyenlőre az egyik ovis csak. Ráadásul én balga első évben szmk-s lettem és azóta rajtam ragadt. Nem érzem helyénvalónak, jónak az ajándékozás ilyen formáját az óvónéni/tanárnéni felé. Szerintem nem is várják el. Ahol igen, ott baj van, nagy. Ráadásul húsvét és hasonlók? Minek?Év végén megajándékozni valami olyannal, ami lehet egy szép virág vagy aranyos kis ajándék, de nem egy kuponnal ami 15 E ft és személytelen….
Kedves Adrienn!
Nagyon örülök, hogy újra ellátogattál hozzám és köszönöm a kedves szavakat a posztokat illetően.
Én az szmk-s szervezkedést meghagyom másoknak, bár ha ez a tendencia folytatódik, lehet, hogy mégiscsak erőt veszek magamon, mert szerintem nem normális, ami nálunk zajlik. Mindig van személyes ajándék is, de az csak a mellékszál, mindig hozzádobunk néhány (tíz)ezer forint értékű utalványt is. És hiába mondom, hiába szólok, hogy nem kéne, kényelmetlen, kellemetlen mindenkinek, csakazértis. Túlkompenzálunk sok mindent és ez nem változtat az adott tanár hozzáállásán… vagy így akarjuk a saját gyerekeinket jobb helyzetbe hozni. Nem tudom, de kár érte. Én mindig fekete bárány vagyok és ezért mindig meg is kapom a magamét. Ez van. Egy fecske nem csinál nyarat, úgy tűnik…
Szép napot.
Barbara
Kedves Barbara!
Egy kicsi falusi iskola tanáraként megrökönyödve kapkodtam a fejemet a blogodat olvasva. Ebben az iskolában tanítok már 24 éve. Nálunk csak a 4. és a 8. év végén kapunk egy nagyobb ajándékot az elköszönő gyerekektől. Virágot szoktunk névnapkor, esetleg szülinapkor, de csak elvétve és azt sem szervezett formában. Sőt tanév végén sem mondhatjuk azt, hogy mindenkitől kaptunk egy-egy szálat. Hozzáteszem mi soha nem is szedtünk osztálypénzt. Biztos van ennek hátránya, de úgy érzem előnye is. Barátnőm 2 kisgyermek édesanyja, Budapesten élnek, ott járnak óvodába, iskolába. Már sokszor mondtam neki, hogy szívesen átadnám a helyemet egy-egy fővárosi kollégámnak, had lássák, milyen is az élet a város falain kívül is.
Egy szónak is száz a vége. Én sem hagynám ilyen ,,felesleges” dolgokra elszórni az összegyűjtögetett pénzeket. És nem is fogadnám el ezeket az ajándékokat sem. Ahhoz újra kellene születnem és akkor nem hivatásom, hanem munkám, szakmám lenne csupán.
Köszönöm, hogy leírhattam a véleményem. Szép napot kívánok mindenkinek, várom a fejleményeket.
Júlia
Kedves Júlia!
A világ nyilván nem fekete és nem fehér. A három gyerekem közül az egyik osztályában ilyen “drámai” a helyzet (felemeltem ellene a szavamat, de le lettem szavazva azzal, hogy sóher vagyok és hálátlan), illetve az óvodában szokott elszaladni a ló a szülői közösséggel. Nem a köszönetnyilvánítás ellen van kifogásom, mert mint írtam, minden tiszteletem a tanároké és az óvónőké, nem véletlenül nem választottam ezt a pályát a bölcsész diplomám mellé. Nekem csak munkám lenne és nem hivatásom. Pont azzal van bajom, hogyan tesszük ezt meg, milyen formában. Egy bevásárlóközpontban elkölthető utalványban sok minden benne van, csak az odafigyelés, a kreativitás, a gondolkodás hiányzik, pont az, ami az igazi hálát, köszönetet kifejezné. Ez az én nagy bajom.
Fejlemények nem lesznek, mert akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, azok vagy nem merik felemelni a szavukat, vagy szimplán kevesen vagyunk a véleményünkkel.
Szép napokat a tanítványokkal!
Üdv: Barbara
A havi 1000 ft tényleg sok, nálunk 3000 egy félév és emellett csak olyankor kell beadni pénzt, amikor színházba-moziba-bábszínházba-múzeumba mennek és ezekre is azért, mert sokszor mennek (az első pár alkalom osztpénzből megy). Belefér az osztálypénzbe a tábla felújítása, egyéb hasonló kiadások és az év végi ajándékok is a többi mellett (nálunk névnap, karácsony, pedagógus nap van még, amikor kapnak a tanárok ajándékot -olykor virágot, máskor díszesebb gyertyát, nem olyan nagy dolgokat).
Elvileg az osztálypénzből ajándékot venni szokása (nem nálunk, hanem általánosan) pont azért alakult ki, hogy olcsóbb legyen a szülőknek az év végi ajándékozás és ne maradjon ki az sem, akinek nem fér bele erre külön pénzt szánni. Nem a legjobb, ha pont ez fordul a visszájára és emiatt kell még külön ezreket befizetni. A személyes ajándék a legjobb természetesen, de egyrészt vannak zárkózottabb tanárok is, vagy akiknek nehéz személyeset adni, plusz az szmksok sem ezt csinálják főállásban és nem biztos, hogy időben belefér nekik a tökéletes ajándék kigondolása-választása-beszerzése, bármennyire szeretnék is.
Kedves Vik!
Köszönöm, hogy benéztél a blogomra és megosztottad velem a véleményedet. Én is az ajándékozásnak ezt a formáját preferálom, nem hiszem, hogy a ráfordított összeg lenne a fontos. A személyes ajándékról én azt gondolom, hogy ha meghirdetik időben, hogy lesz ajándékozás, van-e valakinek ötlete, akkor lehet, hogy akadna, sőt még a beszerzésen sem kéne fáradoznia a szmk-s édesanyáknak, mert lehet, hogy valaki azt is magára tudná vállalni. Ehhez kell némi ráfordított idő mindenki részéről. Na, én pont ezt hiányolom.
Sajnos nálunk nem volt, ill ami lett volna arra sehogy se lett volna elég osztálypénz…(max nagyon sok plusz ezres beadásával, amit ugye pont elkerülni kéne a személyesség mellett). De a másik gyereknél is ezt látom, ahol az szmks anyuka hiperügyes és proaktív, de ha neki nincs ötlete, másnak sincs, pedig kérdezni szokott.
Szia Vik!
Akkor nem vagytok könnyű helyzetben. Viszont nálunk van érdemi javulás, legalább az iskolában. Idén elvetettük az utalványt, bár az összegek még mindig elrugaszkodottak, de lehet, hogy le lehet egy normális szinte szorítani, mert végre olyanok is hozzászóltak, akik eddig nem és ők pont a legyen kreatív, de olcsó megoldások hívei. És én ennek szívből örülök.
Szép napot.
Barbara