Öt gyerek tényleg sok(k)?

Öt gyerek tényleg sok(k)? Igen, tényleg… és ezt nem panaszkodásból mondom, egyszerűen tény.

 

Miért írom meg ez a posztot? Mert az utóbbi időben rendre megkapom, hogy öt gyerek nem is olyan sok, csak kettővel több, mint egy szimpla nagycsalád és plusz két gyerek nem a világ… semmilyen szempontból. Nem? No, akkor elmesélem, mitől is sok öt gyerek.

Kis hazánkban a nagycsalád három gyereknél kezdődik, más (nyugati) országokban – ahol persze szintén alacsony a születési ráta – kicsit magasabban van léc, ami ezt az életformát illeti, vagyis (négy-)öt gyereknél kezdődik a nagycsalád, de nem ritka az ennél számszerűen több gyereket nevelő család sem. Igen, én is ismerek tizenegy, sőt húsz gyereket is nevelő magyar családot, de ők azért már tényleg egyedülállóan különlegesek a mi kis magyar valóságunkban.

Ha jól körülnézek a világunkban, azt bizony nem öt vagy még több gyereket nevelő családokra szabták. Mintha minket az ufók küldtek volna a földre és ezért a leghétköznapibb cselekedetek és tevékenységek is rendkívüli kreativitást követelnek, de legalábbis földönkívüli képességeket…, de hát végül is ufók vagyunk, vagy mi? Jöjjön egy szubjektív összeállítás azokból a toplistás élethelyzetekből, amelyek számomra egyértelműen bizonyítják, öt gyerek sok és miért nem igaz, hogy ez a létszám egyszerűen ötszörös szorzót jelent. (Mielőtt valaki azzal jönne, hogy mások is felnőttek egy szobában, mások képesek sátorban nyaralni ellátás nélkül, szeretném leszögezni: egy pillanatig sem vitatom ezeket, de minden embernek mások a prioritásai…, így nekem is, pláne, hogy nálunk a hétköznapok sem hétköznapiak.)

Lakásvásárlás

 

Öt gyerekkel biztosan eljön az a pont, amikor kicsi lesz az ember lakása, amelyet még akkor vásárolt, mielőtt elkezdtek volna jönni a gyerekek… csőstül. Nálunk sem volt másképp: Férj már kicsit előbb érezte, körülbelül a második gyerek érkezése után, hogy váltani kéne, nálam azért később telt be a pohár: konkrétan akkor, amikor Legkisebbet is fel akartuk költöztetni a hálónkból A gyerekszobába, csak nem volt hova. Egyszerűen nem volt hely, ahova a kiságyat be tudtam volna állítani, pedig addigra már igazán igénytelen voltam, már ami a trendi lakberendezési ötleteket illette és a másik négy gyerek is a lehető legkisebbre húzta össze magát, a játékarzenáljuk és ruhamennyiségük kordában tartásáról meg a pénztárcánk gondoskodott… önként és dalolva.

Komolyan, egy sarok elég lett volna, de nem volt.

Így jött az ötlet, hogy adjuk el a lakásunkat és vegyünk egy nagyobbat, lehetőség szerint a környéken maradva, mert minden idekötött: munka, iskola, óvoda, na, meg szeretjük is Buda eme kis zöld szeletét. Aha, na, persze! Egy éven át küzdöttünk az eladással és a vétellel, majd meggondoltuk magunkat és inkább újragondoltuk a jelenlegi otthonunkat és felújítottunk. Mi történt közben? Rájöttünk, ahogy az élet sok más területén, így az építőiparban tevékenykedők (hasonlóan az autótervezőkhöz) sem tartják elképzelhetőnek, hogy van élet két-három gyereken túl is.

Még az árcédulán kilenc számjegyet felsorakoztató lakóépületek között sem találtunk olyat, amelyben a nappalin kívül legalább öt – minimum félszobának tekinthető – hálószoba lett volna (és még így se jutott volna minden gyerekünknek külön zug). Cserébe viszont volt ötven négyzetméteres nappali és konditerem, medence meg duplagarázs: milyen szép is lett volna, ha a fix gyerekágyakat lecseréltük volna összehajtható tábori ágyakra és azokat naponta kétszer szét- és összehajtogattuk volna a nappali közepén, vagy a leeresztett vizű medencében ágyaztunk volna meg a lurkóknak nap, mint nap…, de legalább nem sok vizet zavartak volna (sic!) a mi hálónk körül.

Ja, és nem mintha valaha is lett volna 9 számjegyű összeg a bankszámlánkon…

Hurrá, nyaralunk!

Ez a téma is nagy kedvencem. Nálunk, nagycsaládoséknál gyakran megesik, hogy a gombhoz keressük a kabátot és nem fordítva. Nincs ez másképp a nyaralási célpontjaink kiválasztásánál sem: adott egy szűk keresztmetszet (=gomb), nevezetesen, hogy heten vagyunk és a szálláshelyen a nappalin kívül minimum három önálló szobára van szükségünk ahhoz, hogy mindannyian pihentetőnek érezzük az együtt töltött napokat. Na, pont ez az a pont, amely szinte a minimálisra redukálja a lehetőségeinket az ideális helyszínek (=kabát) kiválasztásánál. Ezt az amúgy is parányi mozgásteret azonban még tovább lehet szűkíteni azzal a kitéllel – amelyhez leginkább én ragaszkodom -, hogy csak olyan helyre utazunk, ahol naponta háromszor biztosítanak (lehetőség szerint finom) étkezést számunkra.

 

 

Sokféle szempontot fel lehetne sorolni, mitől is (nagy)családbarát egy szálláshely, de őszintén szólva az elmúlt évek tapasztalata alapján nekünk a szobák száma és elrendezése, valamint a teljes ellátás lehetősége a legfontosabb, minden más csak ezután következik. Voltunk már olyan helyen, ahol mi a nappaliban aludtunk kihúzható kanapén, ami egy jobb háromdimenziós domborzati térképnek is beillett volna, annyi dimb és domb volt rajta az előttünk megszálló vendégeknek hála (de legalább éreztük, hogy menő helyre jöttünk, sok a vendég, nagy a forgalom).

Azon túl, hogy kényelmetlen volt rajta a fekvés, a nappaliból nyíló egyetlen fürdőnek (különálló vécé híján) köszönhetően éjszakánként még átjáróházzá is változott az alvásra kijelölt szobánk, tekintettel arra, hogy gyermekeink az éjszaka leple alatt az ágyunkon átvezető utat találták a legrövidebbnek a mellékhelyiség megközelítésére…, és én ennek csak örülhettem, mert sokkal rosszabb lett volna, ha még takarítanom is kell félálomban a véletlen balesetek következményeit a négy lépéssel hosszabb út esetleges megtétele miatt.

A szálláshely méretével vetekedő probléma az ellátás. Az éttermi opció a mi esetünkben eleve kizárt: nincs az a pénztárca, sem az a pincér, amely/aki maradandó sérülések nélkül élné túl az öt gyerek behatolását egy ilyen intézménybe… a mi idegrendszerünkről nem is beszélve.

Ugyanakkor számomra rejtélyes okokból a szállásadók közül sokan gondolják úgy, hogy vagy egy háztartási alkalmazott is elkísér bennünket a nyaralásra, aki majd gondoskodik a reggelin kívüli meleg étkezésekről, a mosogatásról, terítésről és a minden étkezés után szükségszerű asztal leszedésről, vagy képes vagyok klónozni önmagam és míg az egyik énem elvégzi azokat a dolgokat, amelyeket otthon is, addig a másik nyaral és pihen, ahogy azt kell a szabadság alatt. Nos, csalódást kell okoznom, mert bár nagycsaládos anyaként sok olyan dologra vagyok képes, amelyekről korábban azt hittem, hogy lehetetlen, de ez azért még nekem sem megy.

Ezek mellett apróságoknak tűnik, hogy esetleg kicsit retro hangulatú a szállás berendezése, vagy van-e fellépő a fürdőben a mosdóhoz, esetleg konnektorvédő a szobákban, mert ezekre könnyedén lehet megoldást találni, és nem befolyásolják jelentős mértékben a nyaralás hangulatát…, ellentétben azzal az esettel, ha nekem kell főznöm és mosogatnom (nem) kicsit retro körülmények között.

Főzés

 

Elég csak körbenézni a konyhámban, hogy egy pillanat alatt belássa mindenki: öt gyerekkel együtt élni valódi kihívás. Nincs olyan edényem, ami ne egy kondérhoz hasonlítana, nálunk a gulyáságyú ténylegesen létező fogalom, pedig nem kaszárnyában lakunk (bár a gyerkekeknek erről néha igencsak más a véleménye).

Az egyszerű, hétköznapokra való étkészletek hat személyesek, tehát ha az egész családnak egyforma tányérban szeretném felszolgálni a menüt (tudom, rém rigolyás vagyok, de ez van), akkor alapból kettőt kell venni, de ha azt a szokásunkat is figyelembe vesszük, hogy néha – szembemenve a józan ésszel – vendéglátásra is vetemedünk, valamint azt, hogy a porcelán törékeny, akkor az a legjobb, ha rögtön három teljes étkészlettel távozunk a boltból. (Ilyenkor azt szeretem a legjobban, hogy a pénztárnál már szinte kérdezés nélkül ÁFÁ-s számla kiállítására készülnek és igencsak elcsodálkoznak, amikor egy laza kézlegyintés mellett közlöm: ó, csak otthoni használatra lesz…, amúgy ugyanez igaz a heti vécépapír, szalvéta, papírzsebkendő készlet felvásárlásánál is.)

Ó, és akkor a receptekről még nem is beszéltem. A mai rohanós világban mindenki az egyszerű, gyorsan elkészíthető, maximum fél órát – lehetőség szerint az előkészületekkel együtt – igénybe vevő recepteket keresi, kutatja. Én is…, de eddig nem sok sikerrel jártam, mert vegyük például azt az esetet, amikor a gyerekek kívánságára grillezett csirkemellett csinálok pirított burgonyával. Ennél egyszerűbbet azért nehéz lenne kitalálni, ugyebár? Készen is lehetne fél óra alatt. Ja, ha nincs öt gyereked. De ne legyek igazságtalan: a krumplipucolás nekem is megvan fél óra alatt, igaz, hogy akkor még semmi mást nem csináltam. De mondom, igaztalan lenne a receptet hibáztatni, hiszen a fél óra az fél óra, a kérdés csak az, hogy mi fér bele…

Gyereknevelés

Egy korábbi posztomban azt írtam, hogy nem nagyon érdekel, milyen okosságokat írnak a nagy gyereknevelési könyvek, online oldalak a családunk életét befolyásoló szabályokat felállító és azok betartatásán fáradozó szülői magatartásomról, de ez persze nem jelenti azt, hogy nem olvasok egyet sem. De, szoktam… sőt van olyan is, amit kifejezetten szeretek, mert nem direktbe ad tanácsokat, hanem a szülői hozzáállást próbálja meg a szavakon keresztül formálni, szemléletváltásra ösztönöz, alternatív lehetőségeket mutat.

DE! A legtöbb, gyerekneveléssel foglalkozó könyv, online oldal szerkesztője, írója azt képzeli, hogy két gyerek jelenti a családot, és a tanácsokat is ezekhez az élethelyzetekhez szabják… és bár tény, hogy a legtöbb családban ennyi gyerek születik vagy még kevesebb, de egy tanács az én szemembe akkor jó, ha könnyen formálható, nem sablonos, nem csak egy élethelyzetre alkalmazható, hanem rugalmasan változtatható a szereplők számának megfelelően és akkor is működik.

Amikor viszont ezeket olvasom, egyrészt rossz szülőnek érzem magam, mert nem tudom őket a valóságba átültetni, másrészt a lelki szemeim előtt lejátszódik, amint az egyik javaslat alapján az épp egymás legyilkolásán ügyködő Középsőt és Négyest egy csendes huszárvágással kettéválasztom, majd letérdelek hozzájuk, jó alaposan a szemükbe nézek mindkét szememmel (még véletlenül sem tartom fent az egyiket arra, hogy a néhány méterrel távolabb, a könyvespolc megmászásán fáradozó Legkisebbet figyeljem vele) és csendesen megpróbálom őket rávenni: képzeljék bele magukat a másik helyzetébe és mondják el, hogy mit éreznek. Ha elsőre nem sikerülne, akkor kis időt hagyva nekik, de nem eresztve a szemkontakust, másodszorra is megpróbálkozunk a módszerrel.

Eközben Legkisebb már csaknem eléri a vágyott tűzoltós könyvet, de csak majdnem, ezért most épp két kézzel kapaszkodik a szekrény legfelső polcába és segélykérően lengeti a lábait egyre vehemensebben a nagy semmibe, ami az egész polcrendszer felborulásával fenyeget, de ugye én ezt nem látom, mert minden idegszálammal Középsőre és Négyesre koncentrálok. Még szerencse, hogy a két nagy épp párnacsatázik és a bombaként lehulló fej alá valók pont Legkisebb várható becsapódási pontja közelében huppannak a földre, így van esélye a túlélésre.

Ekkora persze már tök hülyének néz az összes gyerek, mert a veszekedők már rég túl lennének az egészen maguktól és vígan játszanának, csak valamiért az anyjuk testcserés támadást akar rajtuk véghezvinni, a nagyok meg nem értik, miért nem Legkisebbre koncentrálok inkább, aki akár az élete kockáztatásával is, de hozzá akar jutni a nénós könyvhöz – egy dacos két és fél éves már csak ilyen -, mert anya épp nem rá figyel. Nem mondom és nem hiszem, hogy a módszer nem működne, de öt gyerek esetében egyszerűen életszerűtlen, pláne, hogy leggyakrabban egyedül vagyok velük a sűrűjében.

Sokkal életszagúbbak számomra azok a tanácsok, amelyek nem a habos-babos, csillámpónis, idealisztikus gyereknevelést propagálják, hanem a saját tapasztaláson alapuló való életet…

Ha az ember négy gyermeket nevel, akkor, ha kell, felüvölt. És nem gondol arra, hogy ilyenkor a gyermek idegrendszerében abortív, elvetélt, megszakított mozgások futnak végig. Vekerdy Tamás pszichológus szerint az üvöltés is lehet helyes és jó, ha hitelesek, ha önmagunkkal azonosak vagyunk, ha később odamegyünk a gyerekhez és azt mondjuk: “Kisfiam, hülye voltam, és ezért üvöltöztem és csapkodtam az asztalt, de lásd be, hogy te is hülye voltál.” (Népszava cikk)

Na, valahogy így… és miközben ezekből táplálkozom, persze törekszem arra is, hogy a lehető legkevesebb legyen az üvöltés és mindenki számára megnyugtató és nyugodt módon rendezzük a konfliktusokat szem előtt tartva az öt gyereken túlról is életszagúnak érzett jótanácsokat, és nem érzem magam elfuserált anyának attól, hogy nem tudom pontról pontra megvalósítani azokat, mert a közvetítőik pontosan tudják, hogy minden gyerek/család más és ahogy az életben sincsenek örök érvényű, kőbe vésett igazságok, úgy a gyereknevelésben sem… és mert öt gyerek tényleg sok.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!