Színes lakkokról álmodom

Már egy ideje színes lakkokról álmodom. A fő kérdés, hogy milyenekről?!

 

Nem, ne félj, nem egy újabb blogindító lakásfelújításról van szó. Pedig akár lehetne, mert a konyhánkra igazán ráférne egy-két kisebb-nagyobb nagyobb kalapács csapás, hogy végre elférjen benne hét ember, de ennek még nem jött el az ideje. Ha a gyomromba repkedő lepkékre és azok számára, valamint a legutóbbi projekt által okozott stresszre gondolok, akkor tulajdonképpen akár egy lakásvásárlás is lehetett volna, de hidd el, nem erről van szó, az eset sokkal hétköznapibb, de nekem még fel kell dolgozom a traumát.

Szóval, színes lakkokról álmodom. Illetve csak álmodnék, ha tudnék aludni. De nem tudok, mert napok óta kattog az agyam, nem hagy nyugodni, hogy Nagylány, aki az én szememben még kicsi lány, nagy lett. Ja, még nem úgy…, csak egyszerűbben: ki szerette volna festeni a körmét, vagyis inkább azt szerette vona, ha az egész folyamatot a vásárlástól a megvalósításon át én vezényelném le, azaz mutassak példát nőciségből. Ha-ha-ha, kösz a bizalmat! Én…, aki soha az életében nem vett még ilyen, izé… körömlakkot.

Az elmúlt tizenkét év vegytiszta gyerekezése rendesen megedzett, kevés dolog tud kizökkenteni a lelki nyugalmamból, de ettől a tervétől kettőt is kihagyott a szívem. Ugyanakkor valahol mélyen – már a második terhességem korai szakaszában, Nagylány pár centis valóságának idején – tudtam, hogy el fog jönni ez a nap és már előre rettegtem tőle. Mint ez mindjárt kiderül, nem véletlenül.

(Akik személyesen ismernek pontosan tudják, hogy én vagyok a megtestesült természetesség… nem azt mondtam, hogy szépség, hanem természetesség. Vagyis nem használok kencéket, se ilyet, se olyat. Persze, büdös se vagyok – arra azért kényesen ügyelek – allergiás viszont annál inkább, szinte mindenre… gyógyszerre, vegyszerre, mosóporra, kozmetikumokra stb. Tudom, tudom, hogy léteznek természetes alapú, mindenmentes készítmények, de a bőröm ezt nem tudja, ő csak kiütni tud… abban viszont vérprofi.)

Anya szín-re lép

De nem olyan fából faragtak, hogy egy ilyen kis, üvegcsébe zárt akármitől megfutamodjak (elvégre nem mozog, szóval rám ugrani nem tud, egyébként is én vagyok az izmosabb… vagy ki tudja, az első pillanatragasztó megvásárlása előtt is ezt gondoltam, mármint, hogy én vagyok az erősebb, aztán meg kiderült, hogy nem…, de ez egy másik történet). Bár elég rémisztően néznek ki, azt meg kell hagyni, főleg a csillogós fajták, de amint magamhoz tértem a váratlan sokkból, elrohantam az otthonunkhoz legközelebb eső drogériába, majd onnan rögtön át a másikba, mert az elsőben olyan szúrós szemmel nézett rám az eladónő, ahogy ott tébláboltam a körömlakkok által uralt, egész falat beborító polcrendszer előtt, mintha csak valami összeesküvésre készülnék a szépségipar fejesei ellen, bosszút forralván a Nagylány jelenlegi vágyainak netovábbját jelentő termék megalkotása miatt.

Pedig Isten bizony, csak a választék bőségének láttán földre esett államat próbáltam visszailleszteni a helyére, illetve kitalálni, hogy melyik színt is válasszam a Nagylány által leadott listáról: jujpiros, hupilila, jajkék, irigysárga… Érdekes, hogy átlátszó, színtelen nem szerepelt a felsorolásban, pedig azt még úgy el is tudtam volna fogadni.

 

 

A második boltban azonban már nem hagytam magam. Szoros nyomkövetésre álltam rá és addig nem eresztettem az eladót, amíg mindent meg nem tudtam a körömlakkok lelki világáról és az alkalmazási területekről. Szegény nő biztosan azt hitte, hogy egyike vagyok azoknak, akiknek a bezárt Lipótmezőn lenne a helye, mert igazán furcsa kérdéseim voltak.

– Gyerekre nem veszélyes? – kérdeztem gyanakodva.

– Ha nem issza meg, akkor nem – felelte.

– Miért inná meg, ez nem körömre való? – kérdeztem vissza.

…

(Pedig a lelki szemeim előtt már elképzeltem, ahogy Nagylány felhörpint egy fél kupicányit ebből a varázslatos folyadékból és fél pillanat múlva a szirvány színeiben pompáznak a körmei… Gonosz vagyok?)

Miután jó alaposan körbejártuk, kitárgyaltuk eme szépségipari remekmű életfontosságú tulajdonságait, útjára bocsátottam a kérdéseimtől láthatóan leizzadt eladónőt és átadtam magam az élvezetnek gyötrelemnek. Annyi szín és forma volt összezsúfolva egy helyen, hogy öt perc után már káprázott a szemem és a huszadik üvegecske apróbetűs összetevő listjának végigböngészése után simán eladhatták volna nekem a rózsaszín körömlakkot tartalmazó fiolát világoskéknek, már az sem érdekelt volna, csak mihamarabb szabaduljak.

Miután néhányszor elmentem jobbra, majd balra a polcsor előtt, végül sikerült kiválasztani az általam legjobbnak vélt példányt, büszkén mentem a pénztárhoz, hogy na, ki itt a király, aki nulla tapasztalattal is megoldja  a lehetetlent?! A felhőtlen örömöm azonban csak addig tartott, amíg a kedves pénztáros hölgy meg nem kérdezte, hogy lemosó és vattapamacs van-e otthon? Majd a zavaromat látva, kedvesen megnyugtatott:

– Ne féljen, ebbe is bele lehet jönni, mint a biciklizésbe.

(Csak meg ne tudja, hogy vagy tíz éve nem ültem bicajon.)

Ehhez képest már maga a festés, majd az eltávolítás szinte semmiségnek tűnt, bár azért, hogy mesterművet alkossak kell még egy kis gyakorlás, mondjuk néhány év… tized.

 

 

Így ért véget a kalandom a kozmetika világában, de őszintén szólva – az idő előrehaladtával – nincs szemernyi kétségem afelől, hogy ez még csak a kezdet volt…