Bármennyire is szeretem a gyerekeimet, van az a pillanat, amikor szívesen visszaadnám a szülői diplomámat és lemondanék az anyaságról.
Az anyasággal kapcsolatosan kétféle álláspont létezik. Az egyik a tündi-bündi, rózsaszín cukormázba csomagolt valótlanság, amelyet a média közvetít a világ felé (ebben a szemléletmódban nem illik beszélni a szülőséggel kapcsolatos negatív érzelmekről – hogy néha a hátam közepére kívánom az egész anyaságot, meg mindent, ami a gyerekeimmel kapcsolatos, legszívesebben itthagynék csapot-papot, de legfőbbképp a lurkókat -, mert jó szülőként az anyaság minden egyes pillanatát élvezni KELL… – egy frászt!), a másik meg az, amelyben a szép és jó pillanatok mellett bátran felvállaljuk azokat a negatív és rossz – az idő múlásával inkább viccessé avanzsálódott – momentumokat is, amelyek nélkül nem is igazán lehetne értékelni ezt a magasztos életélményt.
Soha nem tagadtam, hogy számomra az anyaság nem a habos-babos, vattacukros változat, ahol minden tökéletes, én is, a gyerekeim is, sőt még Férj is hiba nélkül való, ergó a családi és a párkapcsolatunk idilli. Nem, az én életem nem ilyen. Inkább küzdelmes, megspékelve rossz pillanatokkal, amelyeket hol magamnak, hol a gyerekeimnek, hol pedig életem párjának köszönhetek, hol meg csak úgy jönnek maguktól… csőstül. Épp ezért nagyon értékesek tudnak lenni azok a momentumok, amikor öröm van és boldogság, amikor felhőtlen a kacagás és ölelésre kész gyerekkarok tűnnek fel a semmiből, amikor puszikat kapok csak úgy… még a kamaszoktól is (ez már a kéménybe felvéssük kategória).
A koszos ruhahalmokon, az éjszakai kelésekbe, az etetés körüli hercehurcába beleőszült hajszálakon túl ezekért az örömbuborékokért jó mindent elsöprő módon anyának lenni, és ezek azok a dolgok, amelyek feledtetik velem, hogy fél órával korábban még bárkinek ingyen eladtam volna az egész pereputtyot szőröstül-bőröstül, sőt még talán fizettem is volna értük, csak vigyék őket.
Amióta megszülettek a gyerekeim, bármikor kész lennék akár az életemet is adni értük, hogy megóvjam őket bármi rossztól; ha rájuk nézek tisztes távolságból, csordultig van a szívem szeretettel, érzem, hogy bármire képes lennék…, tulajdonképpen már el sem tudnám képzelni az életemet nélkülük. Néha meg, néha meg csak azt tudnám…, mármint elképzelni az életemet nélkülük, különösen akkor,
1. … amikor a csecsemőkorú drága szemem fénye csak akkor maradt csendben, amíg a kezemben tartottam, de amint a kiságy légtere irányába csak elmozdultam, azonnal éktelen ordításba kezdett. Egy-egy ilyen visítással egybekötött rítustánc után gyakran megfordult a fejemben, hogy biztosan ezt akartam?! (A saját szobában való alvást akkor még nem is említettem…)
2. … amikor éjszakánként a rácsos ágy mellett a földön fekszem, mert beköszöntött a láthatatlan, de annál bosszúszomjasabb vérnyulak korszaka, akik az emeletes ágy alól indítanak orvtámadást a mit sem sejtő gyerekem ellen a sötétség leple alatt. Tőlem viszont félnek, de csak akkor, ha teljes fizikai valómban jelenek meg a helyszínen, mert az sajnos nem tartja őket vissza, ha csak időnként bekukkantok a szobába, hogy minden rendben van-e…, nem, nem, az nem elég és erre, a vérnyulak által épp sakkban tartott magzatom igen hang
zatos módon – és legalább annyira kitartóan – fel is hívja a figyelmemet és sajnálatos módon a szórásból a család többi tagja sem maradhat ki. Így, ha jót akarok magamnak és csendet a többieknek, akkor marad a földön fekvés… szerencsésebbeknek fotelban kucorgás.
3. … amikor a hozzátáplálás megkezdésekor a ki-tudja-rövidebb-idő-alatt-messzebbre-köpni-az-ételt játékkal tudatta velem a delikvens, hogy nálam biztosan bárki jobban főz, de legalábbis nem kényszeríti a gyerekét, hogy megegye azt az pempős vackot, amelyet eufemisztikusan finomnak mertem titulálni.
4. … amikor dackorszakos gyermekem a bevásárlóközpont legsűrűbben látogatott részén hirtelen földhöz veri magát, rugdosódni és visítani kezd, mert ki merészeltem venni a kezéből azt a fél tucat játékot, amelyekkel megpróbált kislisszanni a boltból a hátam mögött a lopásérzékelő fémdetektorok között… természetesen fizetés nélkül, hiszen honnan is lett volna pénze. (Nem mintha nekem lenne bármennyi feleslegem, amióta gyerekeim vannak…)
5. … amikor egy fárasztó nap végén csemetém – szabadon behelyettesíthető bármelyik az öt közül – túlpörögve ugrál a saját ágyában az esti fektetést szimbolizáló szeánsz végén és közben folyamatosan üvölti: “NEM AKAROK ALUDNI, NEM VAGYOK FÁRADT”, sőt cserébe még a játékait is szétdobálja, hogy tutira felidegesítsen és éjszaka, amikor végre elaludt, én pedig besettenkedem a szobájába, hogy betakarjam, biztosan rálépjek valamire, ami felidézi bennem ezt a “kellemes” napot.
6. … amikor a szobatisztaságra szoktatás idején a próbaüzemű delikvens mindaddig visszatartja bárminemű bélműködése végtermékét, amíg olyan helyszínre nem érünk, ahol a lehető legkínosabb helyzetbe tud hozni a pótpelenka hiányával és még menekülőútként használható vécé sincs a közelben.
7. … amikor a fenekéről a tojáshéjt épp levetkőző gyerekem azt hiszi, hogy tud viccet mesélni. Mármint vicces viccet…, de nem tud, mert vagy elfelejti, hogyan kezdődik, vagy előre lelövi a poént, vagy egész egyszerűen maga se érti, mit beszél, mert idejekorán elvesztette a mesélés fonalát. Ráadásul az első sikertelen próbálkozás után nemhogy feladná, hanem még órákon keresztül próbálkozik…, majd szembesülvén a nem kielégítő szülői lelkesedéseddel, még jól meg is sértődik…, de nem ám órákra, á, dehogy, évekre! (És még kamaszkorában is felemlegeti majd!)
8. … amikor belépvén a kamaszkorba, a korábban pihe-puha babaillatú csodának a hormonok hatására szaga lesz, én pedig hiába keresem a bűz okának tartott, hetek óta kiürítetlen szemetest a szobájában, mert nincs… csak ő maga és a felnőtteket is megszégyenítő verejtékszaga. A gyesem felét azóta nem babakajákra, hanem dezodorokra költöm, amelyek gyakorlatilag semmit nem használnak, de legalább írtó drágák.
9. … amikor a kamaszom megszűnik értelmesnek lenni, mintha a logika, mint fogalom egyáltalán nem létezne, illetve kiveszett volna az érzelmeiből és a cselekedeteiből, de azért vitázni továbbra is nagyon szeret.
10. … amikor (szintén) a kamaszom az egyik gyenge pillanatomban vásárolt asztali, recsegős hangszórókból a leggagyibb számokat ordíttatja full hangerőn a szobájában (nyitott ajtónál) és pluszba még hozzáteszi a magáét is… mármint hangilag, csak hogy fokozza a hatást.
Igen, ezek azok a pillanatok, amikor megfordul a fejemben: miért is van az, hogy nem adtam még őket oda random akárkinek, akivel valaha is összefutottam életem során az utcán…, aztán jön egy kéz, ami átölel, egy puszi, amit utánam hajítanak és nincs több kérdés…. csak ők meg én és az anyaság megkérdőjelezhetetlen boldogsága.