Öt gyerekből egy gyerek, az hány gyerek?

Öt gyerekből egy gyerek, az hány gyerek? Nem, nem négy. Annál sokkal kevesebb… számottevően kevesebb.

 

 

Egyszer valaki azt mondta, hogy egy kétgyerekes szülő soha nem fogja megérteni, hogy mennyire kevés is tud lenni három gyerek… négyhez képest… ötről nem is beszélve. Milyen igaza volt! Furcsa dolog ez a matematika, de ami tény, az tény.

A múltkor csend volt a lakásban… és nem, nem este kilenc óra volt és a gyerekek sem aludtak, de mégis csend volt, még a legyet is hallani lehetett volna, ha lett volna…, de nem volt. Mindegy is, nem ez a lényeg. Hanem a háborítatlan, tapintható csend.

Minden gyerekes szülő tudja, hogy ha nincs zaj, zsivaj, az csakis rosszat jelenthet. Bennem is megállt a szívverés egy pillanatra, noha tudtam, hogy nincs rá okom, mert pontosan tisztában voltam azzal, mit csinálnak a gyerekeim: Nagyfiú a szobájában olvasott, Nagylány karkötőt fűzött, Legkisebb pedig épp a lábam alatt ült a konyhában és főzött velem. A helyzet az volt, hogy Középső és Négyes nagymamázott és ezáltal megváltoztak a családban megszokott légköri viszonyok… nem volt sem hangorkán, sem hiszticunami.

Zörrent a kulcs a zárban, hazaérkezett Férj. A lakásban semmi nem mozdult, én sem, mert féltem magára hagyni Legkisebbet a konyhában, ugyanis amióta megtanulta egymásra tenni a székeket, mindent elér és nem is hagy ki egy lehetőséget sem. Férj belépett és kérdőn nézett rám…

– Jól vagy, drágám?

– Igen, persze.

– És a gyerekek? Agyoncsaptad őket?

– ???

– Akkor honnan ez az éteri csend?

– Visszavedlettünk háromgyerekes szülőkké.

Hát igen, ennyit számít mínusz egy-két gyerek. Sokan szokták kérdezni, hogy melyik váltás volt a legnagyobb, melyik gyerekmennyiséggel a legnehezebb. Mikor melyikkel? Mindig az aktuálissal.

Csőstül jön a gyerek

Az első gyerek alapjaiban változtatja meg egy pár kapcsolatát, életét, fenekestül felforgat mindent, a nappalokat és az éjszakákat is beleértve. Akár úgy is tekinthetünk rá, mint a házasságon belüli első valódi önismereti és párkapcsolati próbára.

(Mindig is minimum két gyerekre vágytam, mert én egykeként nőttem fel és bár a szüleim mindent megtettek, hogy felhőtlen gyerekkorom legyen, azért mindig munkált bennem: milyen lett volna, ha van egy testvérem… vagy kettő.)

Szóval, az élet szépen folydogált a maga kialakult medrében szemünk fényével, megszoktuk, belaktuk már az új életünket, amikor újra kopogtatott a gólya.

 

 

Mit mondjak? Sokkoló volt a második érkezése. Hirtelen kétszer annyi gyerekem lett, mint egy nappal korábban, de továbbra is két kezem, két lábam volt és továbbra is egy testben laktam. Ez nagy hibának tűnt… főleg Nagyfiú szemében. Ráadásul minden addig szerzett szülői tapasztalatom hiábavalónak bizonyult, mert Nagylány lánynak született és ezzel egy tökéletesen más világ tárult fel előttem. Sokan gondolják, hogy nincs nagy különbség fiú és lány között, pláne csecsemőkorban…, nos, de van, csak az van… legalábbis én így éreztem. Rossz volt a kipróbált, bevált pelus, furcsán más volt az egész, volt olyan testrésze, ami hiányzott és volt, ami csak más volt… Nagyfiú ezt úgy fogalmazta meg, hogy a lányok olyan csigásan puhák…

Már épp kezdtem büszkének lenni magamra, hogy mit nekem két gyerek, fél kézzel is elbánok velük, amikor egyik délután, alvásidőben felsettenkedtem hozzájuk, hogy megnézzem, minden rendben van-e. Nagyfiú szépen aludt az ágyában, de a rácsos ágy körül furcsa fehér izék voltak. Ahogy közelebb léptem, kiderült, nem csak körülötte, hanem benne is. Nagyfiú egy teljes zacskó popsitörlőt terített szét aprólékos gondossággal a húgán… arcára, szájára, mindenhova… ő meg szótlanul tűrte… és mindezt néma csendben kivitelezték.

Itt határoztam el először – és nem utoljára -, hogy nem lesz több gyerekem. Az evolúcióban megrekedt, fejletlen testi adottságaimmal – két kéz, két szem, két fül és láb – nem vehetem fel a versenyt még több gyerekkel…, egyszerűen nem, már csak az ő érdekükben sem.

 

 

Aztán lett, nem is egy, hanem három.

Nagycsaláddá válásunk nem a lelki oldalával sokkolt, hanem az anyagival. Hiába vannak kedvezmények, három gyerek akkor is három gyerek, ráadásul tizenkilencre megint lapot húztam és lány után fiú jött újra: egymásról öröklés kizárva… a pónis pelust azért ráadtam Középsőre, mert úgysem látszik, de a csillogós, lepkés napozókat azért mégsem, ahogy a tündérkés télikabátot sem…

Itt már nem problémáztam azon, hogy több a gyerekem, mint ahánynak egyszerre meg tudom fogni a kezét, ahánynak egy időben enni tudok adni, megadtam magam a sorsnak és az egyszerű túlélésre játszottam. Mivel sem én, sem a gyerekek nem pusztultunk ki az égiek által szervezett valóságshowban, jöhetett a következő lépcsőfok. És itt történt meg a csoda először és utoljára: Négyes születése semmilyen módon nem bolygatta meg a családunk életét, szinte fel sem tűnt, hogy már nem hárman nyüzsögnek körülöttem, hanem négyen.

Valahogy minden olyan természetesnek tűnt és az is volt: megvolt a rutin, a neméből fakadóan sem értek már meglepetések, szóval minden kerek volt és egész. Már-már szinte túl tökéletes… olyan vihar előtti csend. A sejtésem beigazolódott, amikor megszületett Legkisebb: családunkba érkezésével újra minden felborult, megborult, s a már kialakult, kényes egyensúlyok is újra összekuszálódtak…, de Isten bizony belejövök, újra belejövök, csak kell egy kis idő – még így két és fél év után is – még egy kis idő.

Visszatekintve mindegyik korábbi állapot már-már idillinek tűnik és amikor úgy adódik, hogy valamiért csak 5-x gyerek van itthon, mindig rácsodálkozunk Férjjel, milyen nyugodt is tud lenni az élet 2-3-4 gyerekkel… innen az ötön túlról nézve, mert benne lenni, megélni, nos, az más tészta.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!