Reggel vagy este… nagycsaládos szempontból egyik kutya, másik eb.
Ha a szereplők viselkedését nézzük a két napszak tekintetében, elmondhatom, hogy reggel a szülők, este pedig a gyerekek vannak jobb formában. A két fél viselkedése – nem várt módon – éppen ellentétes irányú: amíg a gyerekek a nap folyamán megtelnek energiával, amit gőzöm sincs honnan szednek, mert a suli leterheli őket rendesen, és pontosan este hatra időzítik a bennük lévő erőtartalékok felrobbantását, addig a szülői fél pont ilyenkorra ereszt le, mint egy rossz lufi. A hatást talán nem kell ecsetelnem… Ráadásul, ha ehhez a gyereksereghez csatlakozik a délutáni alvásából megébredt Legkisebb is, aki a kellően hosszúra nyúlt szundinak köszönhetően úgy pörög, mint a búgócsiga, akkor bizony kő kövön nem marad. Reggel minden más: ugyan szó sincs pörgésről, de valahogy mégis a szülők a húzóerők, a gyerekeket ágyból kihúzó erők…
De kezdjük az elején, vagyis a végén. Á, mit tudom én, öt gyerekkel állandóan összefolynak a napszakok.
Nekem a reggel valójában már előző nap este elkezdődik, tekintve a tényt, hogy soha nem tudok időben lefeküdni és ez igen nagy hatással van a reggelekre. Nem tudom miért, de mindig akkor van időm magamra, amikor végre az összes gyereket ágyba dugtuk és mivel a nagyok lefekvési ideje kitolódott fél tízre, ez a legkorábbi időpont, amikorra annyira elcsendesedik a lakás, hogy végre meghalljam a saját gondolataimat is. És mily meglepő, vannak, nem is kevesen! Csak valahogy az egész napi zajongásban nem jutok oda, hogy szemrevételezzem őket, pedig egyik-kettő igen érdekes, például, hogy már vagy négy órája aszalom a frissen mosott ruhákat a mosógépben, vagy megint nem sütöttem kenyeret és holnap reggel az én húsomat fogják lerágni a gyerekek, mert nem lesz reggeli, hacsak nem dobok össze még gyorsan valami egyszerű sütit, kiflit, akármit.
Nincs is jobb, mint késő este gyúrni, nyújtani, sütni valamit, amitől aztán beindul az ember nyálelválasztása és korogni kezd a gyomra, de mire kihűl a finomság, addigra elalszik a konyhaasztalon. Viszont az is igaz, hogy nincs felemelőbb érzés, mint frissen kisült kifli – ha nem sikerül odaégetni – illatára ébredni fájós nyakkal és derékkal. Ezekből az estékből lesznek aztán…
Azok a fránya reggelek
Minden este megfogadom, hogy másnap másképp lesz: a pihentető, minimum 8 órás alvás után – amikor egy percet sem kellett Legkisebb ágya fölött görnyedve töltenem, hogy az éjszaka kellős közepén, vaksötétben, a széthagyott legók között ügyesen lavírozva (vagy, ha nem voltam elég óvatos, akkor kezemet a számra tapasztva, néma sikolyok között), a lehető legnagyobb csendben újrapelenkázzam tetőtől talpig a kis “büdöst” – frissen kipattanok az ágyból és mosolygó tündér módjára repülök egyik csemetémtől a másikig, miközben Férjet is szárnyaim alá veszem, hogy aztán fél óra múltán mindenki vidáman kacagva, a frissen sült házi péksüteményektől új erőre kapva induljon oviba, suliba, munkába és én, legbájosabb mosolyomat felöltve, integetek nekik.
Aha, de valahogy ez soha nem jön össze… alig küzdök meg a fránya zoknifaló szörnyekkel, rögtön ott vannak a fognyűvő manók, akik sehogy sem akarják elhagyni Középső száját, ellentétben a kiűzésükre alkalmazott fogkrémmel, amely hűen jelzi merre is járt az én kedves fiam fogmosás közben. Nagyfiú és Nagylány szócsatái már el se jutnak hozzám, mert Négyes oly keservesen bőg leszakadt fejű Elmója fölött, hogy attól még a giliszták is felébrednek a föld alatt…, pedig az ötödik emeleten lakunk. Mindeközben Férj nagymonológot tart arról, hogy mi mindent kéne elintéznem, megvennem, hazahoznom, aláírnom, átírnom, elküldenem, feladnom, kimosnom és kivasalnom, megvarrnom és megjavítanom…
– Megjegyezted, szívem? – kérdezi Férj.
– Miért, mondtál valamit, drágám? – kérdezek vissza nem kevés élccel a hangomban.
Az esti műszak
A délelőtti anya elintézi rovat fél ideje alatt gyakorlatilag már az estére gyúrok, mert a fürdetés és a vacsora szinte mindig tartogat meglepetéseket: általában ilyenkor derül ki, hogy másnapra mi mindent kell(ett volna) bevinni, megcsinálni, aláírni, bepótolni: pedig Isten bizony, mindent megcsinálok, amit Férj néhány órával korábban felsorolt, de gondolatolvasó én sem vagyok, így sajnos azok a tételek, amelyeket csak a szürkeállománya rejtett zugaiban fogalmazott meg számomra, azok nem jutnak el hozzám és nem is valósulnak meg… Férj őszinte megrökönyödésére.
Érdekes módon az iskoláskorú gyerekeim szintén hisznek a telepátiában, ők a sulival kapcsolatos közlendőiket szinte csak ezen a módon tudatják velem, vagyis soha egy hangos szóval nem jelzik időben, mire lenne szükségük, de persze felháborodni azt tudnak, hogy miért nem jöttem rá a nagyon is beszédes ráutaló magatartásukból: szerdára papírcsíktechnikával készült hópelyhet kellett volna csinálni technika órára vagy papírmasé földgömböt tegnapra.
Az eszeveszett kavalkádban néha még azt sem tudom követni, hogy melyik fürdött már, melyik nem, kénytelen vagyok hát a szaglásomra hagyatkozni. A nap végén egyre laposabb pillantások közepette félig fejből, félig könyvből sor kerül az esti mesére is, majd az utolsó őrült felvonás – hogyan dugjunk ágyba egy időben öt gyereket négy kézzel? – után legördül a függöny: én jobbra, Férj balra dőlve, a kanapén próbáljuk visszanyerni emberi formánkat a nem is oly távoli másnap reggeli viszontlátásig. Ja, és akkor még nem is sütöttem…
Reggel? Este? Na, melyiket szeressem?
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!