A tökéletes anya én vagyok. És te is… és te is…
Igen, te, ott a képernyő másik oldalán, aki most talán kicsit hitetlenkedve olvasod e sorokat, és azt kérdezed magadtól: hogy meri ez a nő kijelenteni, hogy ő tökéletes anya?! Miért, lehetnék más is?
Az én gyerekeimnek én vagyok a tökéletes anya – akkor is, ha a (kis)kamaszkorba lépett leszármazottaimtól kapok már hideg-meleget – minden gyarlóságommal, hibámmal, kudarcommal, elhibázott döntéssel, lépésemmel együtt. Ahogy nekem ők a tökéletes gyerekek minden tökéletlenségük ellenére, ami persze megint az én hibám, hogy nem olyanok, ahogy azt mások elvárják.
A tie(i)dnek pedig te, ők pedig neked. A külvilág ebben nem lehet mérce, mert senki nincs a te helyedben, senki nem járja a te utadat, szóval ki mondhatná meg, hogy mi a tökéletes?! Kinek mi, ugyebár…
A minap megint a szemem elé került egy cikk a legfőbb közösségi oldal jóvoltából, amelynek címe szerint “Mindenki szaranya, csak nem tud róla”. Ez több okból is téves megállapítás szerintem: egyrészt nehéz nem tudni róla, mert nincs nap, hogy valaki vagy valami ne juttatná az eszembe, másrészt már az alaptétel hibádzik, ugyanis – a normális emberi viselkedési határok között tevékenykedő nőnemű szülők között – rossz anya nem létezik, csak tökéletlenül tökéletes…, bármit is próbál elhitetni velünk a külvilág (bármilyen megnyilvánulási formában, legyen az egy reklám, online vagy írott sajtótermék).
Az anyaság kapcsán mindig, mindenbe bele lehet kötni: miért ezt/úgy csinálod, miért nem azt/úgy csinálod? Ebből kiindulva tényleg senki nem lehet még csak elég jó sem…, de szerintem ez tévedés.
Az anyaság úgy jó, ahogy van, mindenkinek másképp: a lényeg a gyerek, illetve az ő boldogsága. Hogyan érjük el ezt az állapotot? Mindenki eltérő módon: a gyerek öröme az anya önmagával való elégedettségének leképeződése. Ha te elégedett vagy önmagaddal és cselekedeidet nem másokéhoz méred, hanem a saját elveidnek, elvárásaidnak megfelelően értékeled, akkor te nem is lehetsz más, mint egy tökéletes anya egy tökéletlen világban…, merthogy ez az igazság.
A világ ugyan nagyon sokszínű, rengeteg dolog megfér benne egymás mellett, és olyan nagyon toleránsak tudunk lenni, de valahogy pont az anyaság az, amelyet csinálj bárhogy, mindig kiveri a biztosítékot valakinél.
Tényleg rossz anya vagyok?
Valaki szemében biztosan… mindig. De ki az a valaki? Ő a gyereke(i)d anyja? Ő próbálja altatni, etetni, nevelni, (értelmesen) lefoglalni, ő küzd a hétköznapokban, ő ül a betegágy mellett, övé az aggódás? Nem, nem és nem. Akkor meg mi ez a jelenség, ki aggatja rád ezt a jelzőt? Én már megtanultam nem ítélkezni mások felett: az öt gyerek, ha másra nem is, de arra megtanított, hogy minden gyerek, minden helyzet más, hiába születettek egy apától-egy anyától, mindegyikük önálló egyéniség (már csecsemőkoruktól fogva), mindegyiküknél más hívószavak, más módszerek működnek.
Divat lett használni ma a szaranya kifejezést, de én nem szeretem, minden porcikám tiltakozik ellene, mert lehet viccesre venni ezt az egészet, hogy tényleg csinálhatod bárhogy, az úgyis csak rossz lehet, de nézz mélyen magadba: épp elég, hogy napi szinten marcangolod önmagad, mert akárhogy is küzdöttél, megint nem jutott – szerinted – elég időd a gyerekeidre, megint szalad a lakás, szex helyett megint elaludtál a kanapén, nem kell, hogy még egy külön, erre az állapotra kitalált jelzővel is állandósítsák ezt az érzést. Akinek gyereke van, az pontosan tudja, hogy a világ szemében tökéletes anyaság, illetve az arra való törekvés csak illuzió. Az édesanyák is emberek, mindennapi életük során számtalanszor hibáznak, de igyekeznek kijavítani a tévedéseiket és úrrá lenni ezen gyengeségükön…, minden áldott nap ezen dolgoznak.
Ez az egybeírt, becsmérlő kifejezés pedig pedig pont ezt nem tükrözi. A mindennapos küzdést önmagunkkal, a körülményekkel, a jóra való törekvést, tehát mindazt, amit az anyaság jelent.
A jóanya ismérve
Korábban azt gondoltam, hogy a jóanyasághoz szükség van arra, hogy erőn felül teljesítsek: legyen meleg vacsora minden nap, bolti pékáru helyett süssek sajátot, hulla fáradtan is meséljek esti mesé(ke)t…
De aztán rájöttem, hogy nem: a saját árnyékom átugrása nem egyenlő a jóanyasággal. Ha a fentebb felsorolt feladatok épp meghaladják az erőmet, akkor le kell tenni őket és azt mondani, én ezt most nem tudom teljesíteni, mert én is emberből vagyok és elfáradtam. Bár szabadságra nem tudok menni az anyaságból, de ha egy napig bolti kiflit esznek a gyerekeim, vagy nem főtt ételt vacsoráznak, esetleg könyvből mesélt történet helyett megnéznek egy Geronimo Stiltont, biztosan nem fognak belehalni, nekem viszont ez a kis szünet épp elég ahhoz, hogy másnap újra vidáman álljak a sütő elé, vagy legyen újra kedvem századszorra is elmesélni a Garázs Bagázs történeteit…
Szóval, anyaként is meg kell(ett) tanulnom nemet mondani, mert a gyerekeimnek tisztában kell lenniük azzal, hogy bár nagyon különleges lény vagyok (=édesanya), mégiscsak az emberi fajhoz tartozom, és én is hasonlóan működöm, mint a többi embertársam, feltöltődés nélkül lemerülök, az pedig senki nem jó. El kell fogadniuk, hogy néha – az egész család érdekében – magamat helyezem előtérbe, és nem Bogyót és Babócát.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!