Az anyák is emberek

Ideje végre elismerni, hogy az anyák is emberek és ettől még nem rosszak.

 

A cím teljes mértékben igaz, rám meg különösen. Nem vagyok egy erős idegrendszerű nőszemély… talán az öt gyerek teszi. Biztosan nem rólam mintáznák a buddhai türelem ülőszobrát. Egyrészt van az úgy, hogy elfogy a türelmem, másrészt nem nagyon jellemző rám az ülő testtartás, valahogy az öt gyerek mindig mozgásban tart éjjel-nappal.

Na, pont ez az. Ez az éjjel-nappal dolog. Néha úgy, de úgy kiszállnék a mókuskerékből, mondjuk kivennék néhány hét nap szabadságot, ahogy azt a társadalom szemében normális, GDP növelő foglalkozással bíró embertársaim, de az igazság az, hogy ebben a munkakörben erre nincs lehetőség. (Mondjuk, ha előbb mondják… á, nem, akkor is tutira bevállaltam volna! Becsszó!)

De vannak napok, amikor tényleg csak a túlélésre játszom, mert annyira elborítanak a feladatok és hát a gyerekeim sem éppen a legkíméletesebbek velem, dacolnak, hisztiznek, kamaszkodnak…, más szóval ezek azok a pillanatok, amikor minden jóval egyszerre kínál meg az élet, én meg esendő emberként beadom a derekam és nem éppen a legjobb szülői stratégiákat alkalmazom, mi több egyenesen trükközöm. De mondom… túlélésre játszom és ahogy a blogból kiderül, a gyerekeim még élnek és egész normálisak és mi szülők is egészben vagyunk még. És ez a lényeg, nem?

Nem azt mondom, hogy ez a fajta szülői lázadás gyakran előfordul, és hogy büszke vagyok ezekre a pillanatokra, de ha másnap is életben akarnak látni a hozzátartozóim, akkor el kell fogadni, hogy ilyen is van.

Az igazság pillanata

A Popsugar amerikai oldal nemrégiben olyan édesanyák vallomásait közölte, akik a facebookos posztban adott válaszaikban bátran felvállalták, hogy ők bizony néha szembemennek a tökéletes anyáról kialakított mesterséges képpel és ország-világ előtt elmesélték, hogyan próbálták meg átvészelni azokat a helyzeteket, amikor úgy érezték, nem bírják már tovább a gyerekeikkel való vesződést. A listát böngészve rájöttem, hogy ilyenem nekem is van és az is legalább olyan hosszú, mint a cikkben szereplő felsorolás, csak nem különböző emberektől származik, hanem mind tőlem… és van közte olyan is, amit nem egyszer vetettem már be.

1. Bizonyos napokon a férjem készít néhány adag házi pattogatott kukoricát és azt esszük vacsorára. Azt és semmi mást.

Nálam is vannak napok, amikor rá se bírok nézni a robotgépemre és a nagyságából fakadóan kacsasütésre is alkalmas kenyérsütő jénaimra. Ilyenkor életmentő sms-t küldök Férjnek, hogy hozzon káros anyagoktól hemzsegő bolti péksüteményt és azt esszük minimum két napig.

---

2. Elmentem bevásárolni, amíg a férjem otthon maradt az újszülöttünkkel. Órákat töltöttem a boltban, pedig rövid volt a bevásárlólistám, és mielőtt elindultam volna haza, még egy órát eltöltöttem a kocsiban: szörföltem a facebookon, muffint ettem.

Csak pont, mint én, amikor a múltkor Nagylánynak kellett átvennem a neten rendelt könyveket… az oda-vissza út nem tartott volna tovább fél óránál (de ezt nem kötöttem a családom orrára), ha nem a legnagyobb kerülővel megyek és nem a leglassabb járműveket választom, ne adj’ Isten nem gyalogolok a szakadó esőben. De így tettem, sőt, beültem egy kávéra és neteztem… és közben senkinek nem kellett segítenem a vécégondjait megoldani, nem kellett keresztszemes hímzést csinálnom technika órára és ezzel párhuzamosan ruhát se kellett hajtogatnom a harmadik kezemmel.

 

 

3. Otthon és csakis otthon megengedem a gyerekeimnek, hogy játszanak az étellel. Azóta sokkal könnyebben levezénylem a közös étkezéseket.

Láttál már valaha öt, tíz év körüli és alatti gyereket önszántából fegyelmezetten ülni egy asztalnál és angolkisasszonyok módjára csevegni és falatozni? Ennek ellenkezőjénél már a kenyérből készült piramis, a pirítósból összetákolt autó, vagy a retekből faragott egér is jobb – és mindehhez még segédkezet is hajlandó vagyok nyújtani, csak legyünk már túl a hét fős étkezésen egy fárasztó nap végén. Étterembe meg nem járunk, szóval senki más nem látja ezt az eltévelyedésemet.

---

4. Esős, hűvös vasárnapokon előfordul, hogy csak csokikat, sütiket, pattogatott kukoricát eszünk mellé pedig kólát iszunk, és vég nélkül filmeket nézünk. Eddig még senki nem halt bele és imádjuk ezeket a napokat.

Amikor négy adagnyi mosatlan ruha zárja el az utamat a háztartási helyiség felé vezető folyosón és az idő is elég ramaty ahhoz, hogy az orrunkat se dugjuk ki a lakásból, viszont a gyerekek úgy pörögnek, mint a búgócsiga, na, akkor szoktam szükségét érezni, hogy valami rendkívül értelmes bárgyú családi filmmel és sok csokoládéval, sütivel enyhítsek a nyomoromon és meglepő módon a családom is nagyon szívesen segédkezik a depresszióm oldásában.

 

 

5. Néhanapján elrejtőzöm a fürdőben, miközben a gyerekem az ajtó másik oldalán tombolva hisztizik.

Én még kulcsra is zárnám az ajtót, ha biztonsági okokból nem rejtettük volna el őket idejekorán. Így viszont két kézzel fogom a kilincset, nehogy rámtörjenek. Ők viszont egyre csak azon erőlködnek, hogy bejussanak, a nagy fizikai munkában viszont hamar megfeledkeznek a hisztiről és a végén csak a röhögés marad. Két legyet egy csapásra, tiszta haszon.

---

6. A háztartási helyiségben, a vécében és a fürdőszobában is aludtam már. Visszatekintve ezekre az alkalmakra, ma már csak nevetek, de akkor ez a túlélést jelentette a számomra. Ma ezek a helyek a gyerekeim kedvenc búvóhelyei.

Nekem a menedékem a fürdőkád volt, ha kellőképpen kipárnáztam, még kényelmesnek is mondhattam és valamiért itt soha nem bukkantak rám a gyerekek…, talán túlságosan is evidensnek tartották, mint búvóhelyet és több furfangot néztek ki belőlem. Nem tudom…, de soha nem árultam el nekik, mert vésztartalékként még jó szolgálatot tehet a jövőben is.

---

7. Ha néha tovább akarok aludni a szokásosnál, akkor migrénre hivatkozok, bevonulok az elsötétített szobába, bezárok ajtót-ablakot és egyedül lefekszem.

Nálatok is előfordul, hogy hirtelen megfájdul a fejetek, mondjuk, amikor a gyerekeitek focimeccset rendeznek a nappaliban, vagy lisztszóró versenyre készülnek a konyhában, életetek párja pedig látványosan hátat fordít mindennek és úgy tesz, mintha nem látná a közeledő viharfelhőket? Ó, nálam megesik és nagyon tudok szenvedni…, olyannyira, hogy inkább Férj maga kér meg, hogy dőljek már le egy kicsit, nehogy csendháborításra hivatkozva kihívja a szomszéd a közeget a fejfájást kísérő dekoncentráció következtében a konyha padlójára merő véletlenségől lehulló eszközök által keltett zaj miatt.

 

 

8. Csoki és cukorka ígéretével próbáltam rávenni a lányomat, hogy megegye az ebédjét/vacsoráját.

Brokkolifőzeléket csak akkor csinálok, ha tudom, hogy van otthon dugicsoki. Ennyi. Mert én szeretem a brokkolit… és egyébként is egészséges. Jó, a csoki nem annyira, de így meg életben tartom a mondást, hogy a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt…, illetve a mi esetünkben éppen, hogy elfogyott… a brokkoli.

A sort még hosszan tudnám folytatni és nem csak pillanatnyi lélegzetvételt biztosító tevékenységekkel, hanem például olyanokkal, hogy az első két gyerekem kivételével az összes többi üveges bébiételen nőtt fel, a Legkisebbel való közös étkezéseinket ételrendelés útján oldom meg, vagy azzal, hogy van takarítónőm (erről majd egy későbbi posztban mesélek).

Most akkor én most rossz anya vagyok? Nem. Csak ember. Nagy különbség.