Lövészárok, barikád, ármány és cselszövés… valóságos pillanatok egy nagycsalád életéből.
A kívülállók gyakran úgy gondolják, hogy egy nagycsaládban minden szép és jó, a testvérek mindig őszinte szeretettel fordulnak egymás felé, mindenki lesi a másik kívánságát és ahol csak tudják, segítik egymást. Ühüm… a mesékben… szerintem egy nagy létszámú családnál nincs is ideálisabb helyszín a vérre menő küzdelmekhez, a cselszövésekhez, az időszakos szövetségekhez és árulásokhoz, akár egy igazi kémregényben.
A testvérháború mint olyan…
Én egykeként nőttem fel, ezért őszinte meglepetésként ért, hogy a testvérek utálni is tudják egymást… illetve – kisebb korban – főleg azt tudják: utálni, árulkodni, átverni egymást, kiszúrni a másikkal, szomorúságot okozni a másiknak, szóval csupa olyan kellemetlen és haszontalan dolgot csinálni, amivel megkeseríthetik a másik életét.
Középső és Négyes között mindössze másfél év korkülönbség van, testi adottságaik miatt ez a különbség sokkal többnek tűnik (Középső javára), Négyes agyi képességeinek hihetetlen fejlettsége miatt viszont lényegesen kevesebbnek.
Egyneműségük és közeli életkoruk miatt nagyon szoros a kötelék közöttük, emiatt viszont gyakran zeng a ház a veszekedésüktől, mert érdeklődési körük is szinte egybeesik: ugyanazokat a könyveket szeretik, ugyanazokkal a kocsikkal, legókkal játszanak szívesen, és egyikük sem adja oda, amit egyszer már megszerzett magának, még akkor sem, ha már ráunt. Sokszor próbáltam már elmagyarázni nekik, hogy időről időre cseréljék ki a játékaikat, mert akkor mindketten elégedettek lesznek, nem hajlandók rá, így végül a vitatott játék a polcomra kerül, ők pedig egymást hibáztatva, duzzogva vonulnak a szobájukba, hogy néhány perc múlva halkan érdeklődjenek egymás hogyléte felől.
Te is unatkozol? – érdeklődik Négyes.
Igen, de most utállak, úgyhogy hagyjál! – válaszolja Középső.
Előkészítettem a rendőrmotorodat, ha meggondolnád magad, jó? – suttogja Négyes.
Megtaláltad? De jó! Rohanok! – kiáltja Középső és máris szent a béke a két bajkeverő között.
Kamaszodó Nagyfiú leginkább magában szeret lenni, csak nagy ritkán “alacsonyodik” le a kisebbekhez. Ezen ritka alkalmakkor azonban kiválóan ráérez arra, hogyan kell egymásnak ugrasztani Négyest és Középsőt (“Láttad, hogy épp most vette el az asztalodról a motorodat?”, “Hű, Négyes, milyen szépet színeztél, Középső ilyet nem tud!”, “Figyu, Középső, Négyes épp most vette le a rendőrös könyvedet a polcról!”), valamint azt is rövid idő alatt kitalálja, mivel tudja Nagylányt felbosszantani (pl. eldugja az épp olvasott könyvét, összecseréli a társasjáték tábláján a bábukat vagy nemes egyszerűséggel áthelyezi őket egy lopott pillanatban, aztán persze letagadja).
Nagylány minden tekintetben kilóg a sorból, hiszen ő az egyetlen lány a csapatban (hacsak magamat nem sorolom ebbe a halmazba, de azért a korkülönbség miatt sokat veszítek a varázsomból), nincs igazi partnere a testvérek között. Szokott is emiatt néha szomorkodni, sőt, amikor Legkisebbet vártam, többször is megkérdezte: biztosan fiú lesz-e, és nem lehetne-e valahogy lányra cserélni? Pont azért, mert ő a kakukktojás, ő a mérleg nyelve is a társaságban.
Amikor már pattanásig feszülnek az idegek a teljesen egyforma színű és alakú, a játékosdobozban tucatszámra megtalálható legó elemek miatt, hirtelen feltűnik és felajánlja, hogy játszanak boltosat, “Amerikából jöttem“-et vagy hogy mesél egyet a fiúk kedvenc mesekönyvéből. Hihetetlen érzéke van az időzítéshez, mindig is csodáltam ezért.
Persze nem mindig ilyen jólelkű: ha az érdeke úgy kívánja, összefog Négyessel Középső ellenében és olyan játékot talál ki, ami csak két emberre szabott, hogy így bosszantsa az öccsét, aki cserébe szétrombolja a nagy műgonddal összerakott lovasfarmot. Nagyfiú mindezt kárörvendően szemléli a sarokból: “Lám, lám, nekem közbe se kellett avatkoznom, mégis áll a bál!”.
Alkalmi szövetségesek és ellenségek
Nagyfiú úgy érzi, ő mindenki felett áll, neki nincs szüksége szövetségesre, akárhány “ellenséggel” szembe tud szállni eredményesen, Nagylány hol Négyes, hol Középső pártját fogja, nehezen dönt közöttük, van, hogy mindkettőjükre egyformán kiakad, van, hogy úgy érzi a kisebbet kell megvédeni a nagyobbtól, de olyan is van, hogy Négyest oktatja ki a testvéri szeretet alaptételeiről Középső érdekében.
Mi a helyzet Legkisebbel? Ő egyelőre kívülállóként nézi a csatákat, még csak most tanulja a fortélyokat, amelyeket hamarosan bevet, hogy így emelkedjék ötös szintűre a testvérháború.
Most úgy tűnik, mintha az egész életü(n)k csak ármányból állna, pedig dehogy!
Ha tényleg úgy adódik és szükségesnek látják, akkor bizony kiállnak egymásért (felsöprik az összetört tányért/poharat, hogy nyoma se maradjon és mi, szülők észre se vegyük, és ne vonjuk kérdőre az elkövetőt), segítik a másikat (egy-egy nehezebb rajznál segédvonalakat húznak a nagyok a kisebbeknek, ha kifogyott a nyomtatóból a tinta, Nagylány maga rajzol színezőt Négyesnek és Középsőnek, Nagyfiú, ha morogva is, de cipeli Nagylány korcsolyazsákját, Nagylány cserébe utána viszi az otthon hagyott tanfelszerelését, hogy ne kapjon hiányt a bátyja), sőt akár még magukra is vállalnak bizonyos tetteket – csoportos elkövetéssé változtatva a csínytevést -, csak hogy megvédjék az igazi hunyót…, és talán mondanom sem kell, ez több, mint egy egyszerű fegyverszünet.
És a végén így lesz háborúból ideiglenes béke…