Milyen egy nagycsalád a kívülállók szemében?
Hol ilyen, hol olyan. Bámulatosan tudjuk változtatni az alakunkat, illetve a viszonyunkat a külvilághoz… valójában azonban nem mi vagyunk a változó közeg, hanem embertársaink azok, akik így vagy úgy vélekednek rólunk. Az emberek vérmérsékletétől függően vagyunk totálisan elmeháborodottak vagy szent hülyék, alias a nemzet megmentői. Őszintén? Egyik sem vagyunk (de erről még később lesz szó).
Elismerem, hogy nem megszokott látvány, amikor két, már távolról is szülőnek kinéző emberszerű lény (két-két kéz-láb-szem-fül, de olybá tűnik, mintha minimum háromszor ennyi lenne nekik fejenként) végigbaktat öt gyerekkel az utcán, de az emberi reakciók még ezen is túltesznek.
Persze a két véglet között számos más variáció is létezik: vannak, akik aggodalmaskodnak a jövőnk (és az épelméjűségünk) miatt, vannak akik kéretlen tanácsokat osztogatnak, hogyan nem kellett volna nagycsaláddá válnunk, de ha már így történt, hogyan tegyük elviselhetővé az életünket, vannak, akik egyszerűen csak értetlenkednek a látottakon és vannak, akik csak azért sem hiszik el, hogy mi egy család vagyunk, biztosan csak csalunk.
Persze felbukkannak olyanok is, akik szinte leborulnak előttünk és a hazánkat (is) érintő népességfogyás megállításának egyik legszebb példáját látják bennünk (na, nekem ezt még valahogy soha nem sikerült belénk látni), és szerencsére előfordulnak olyanok is, akik egyszerűen csak örülnek, hogy lám-lám ilyen is van, szép is a nagycsalád, ahogy az összes többi… és valljuk be őszintén, ennél a hozzáállásnál nem kell jobb… csak mondjuk az előfordulása lehetne gyakoribb.
A megmondóemberek
Kezdjük mindjárt azokkal, akiknek szent meggyőződésük, hogy nagycsalád senkinek sem való (hiszen nem véletlenül van egy embernek csak két keze), de nekem meg aztán tutira nem, hiszen jól láthatóan meghaladja a képességeimet a kiterjedt konglomerátum irányítása.
És igazuk is van, mert miközben Négyest próbálom kizökkenteni a hőn vágyott gördeszka bevonzására vagy már negyed órája folyamatosan és fennhangon ismételt kérdéséből (a visszautasítás nem szegi kedvét, sőt mintha erőre kapna tőle, az én türelmem viszont sokat veszít a nem létező tartalékaiból általa), addig Nagyfiú épp gáncsot vett Középsőnek, aki őrült tempóban száguld le a biciklijével az utcánkban anélkül, hogy észrevenné, gyalogosok is voltak vannak a járdán…, Nagylányt és Legkisebbet pedig már rég szem elől tévesztettem.
A megmondóembereket egy ilyen jelenet csak megerősíti abban a hitükben, hogy ők bizony megmondták… a nagycsalád nem más, mint valami földönkívüli életforma, a sokgyerekes szülők pedig egyértelműen ufók.
A hitetlenkedők
Nálam egyértelműen ők a kedvencek, mert a megdöbbenésük mindig őszinte – még ha olykor bántó is – és tényleg nem értik, hogyan létezhetnek olyan emberek a földön, akik önként nagycsaládba hajtották a fejüket.
Gyakran kapok tőlük olyan kérdéseket, amely az elmeállapotomra vonatkozik, miszerint “Hogy bírja idegekkel ezt a sok gyereket?“, valamint arra vonatkozólag, hogy ennyi gyerek mellé hány férjet fogyasztottam már el és melyikünk hány gyerekkel érkezett a közös életünkbe?
Amikor kiderül, hogy ők mind a mi közös gyerekeink, megpróbálkoznak még néhány furfangosnak szánt keresztkérdéssel összezavarni, de amikor látják, hogy nem sikerül, csak ennyit kérdeznek:
– Hol a kandikamera? Mert ez tuti átverés…
A kéretlen tanácsadók
A következő csoportba azok tartoznak, akik miután nem bírják nézni a gyerekekkel vívott szerencsétlenkedéseimet, hathatós, de még inkább haszontalan,viszont igen mélyen szántó tanácsokkal látnak el, miszerint “Nem meggyőzni kell azt a gyereket arról, hogy magának van igaza, hanem lekeverni neki egy jó nagy pofont, attól majd egyenesbe jön.“, vagy “Tudta, kedves, hogy vannak hatékony fogamzásgátló módszerek?“. Nahát, tényleg? Hogy erről miért csak most értesülök?!
Bár az egy adott szituációra adott tanácsok általában homlokegyenest ellenkező tartalmúak, abban azért megegyeznek, hogy megmutatják: totálisan alkalmatlan vagyok a gyerekeim nevelésére, hiszen külső segítség nélkül nem is boldogulok, mondjuk azokkal sem, szóval, totál csőd vagyok.
Az együttérzők
Néha sok nekem is már a családom és ilyenkor kifejezetten jól tud esni egy-két összekacsintó pillantás, egy kis együttérzés “sanyarúságos” sorsom okán (nyilván nem az, de néha nagyon bele tudom lovalni magam a kilátástalan jövőmbe, amikor még hét év múlva is az egyszeregyet ismétlem este kilenckor az épp aktuális alsó tagozatos gyerekemmel ahelyett, hogy azon morfondíroznék, melyik ruhámat vegyem fel a Pulitzer-díj átadására).
Az együttérzők azok, akikben bár még mindig van egy kis kétely arról, hogy teljesen önszántamból választottam-e magamnak ezt a sorsot és cipelek a puttonyomban öt gyereket, azért ott az elismerés csírája… legalább egy képzeletbeli vállveregetésben (Tudom, mit érez, nekem is volt/van egy…), miközben tekintetükből csak úgy árad az őszinte sajnálat, ahogy végignéznek a népes gyerekseregen.
A dilemmázók
Ők azok, akik maguk sem tudják eldönteni, hogy ez a nagycsaládosdi most jó vagy rossz nekem, nekik, a világnak, vagyis szimplán bolond vagyok vagy inkább egy nyúzott anya gúnyájában megbújó (a valaha kitalált legjobb álca) szuperhős, aki épp megmenti az országot a kihalástól.
Mivel dönteni nem tudnak, ezért aztán egyszerűen elkönyvelnek azon őrültek közé, akik önmagunkon kísérleteznek a világ érdekében.
A csodálók
Utoljára hagytam azokat, akiknek minden egyes szavából az őszinte csodálat árad, akik csak szuperlatívuszokban tudnak beszélni rólunk és valóságos áldásként tekintenek ránk. Ez az elképzelés pont ugyanannyira téves, mint az összes többi.
Miközben az egekig magasztalnak és dícsérnek, én gyorsan lefuttatom magamban az elmúlt fél óra eseményeit, köhintek néhányat, hogy enyhítsek a kiabálástól kissé berekedt torkom fájdalmán (ők ebben is a nagycsaládos szerénység jelét látják), számba veszem csak az elmúlt percekben elkövetett hibákat és igyekszem nem elröhögni magam, miközben épp azt ecsetelik, hogy milyen jól neveltek a gyerekek és látszik rajtuk, mennyire szeretik egymást, azok meg ott a hátam mögött épp hajba kapnak a tízórai szánt banánokon, hogy kinek is jár a legnagyobb és miért, és hogy szavaiknak megfelelő érvényt szerezzenek, még jól bokán is rugdalják egymást a nagy testvéri szeretet jegyében.
Milyenek is vagyunk hát valójában? Igazán senki sem ismer (de véleménye mindenkinek van rólunk), mert hol ilyenek, hol olyanok… csak mint a mesében.
Fú, ez a fogamzásgátlós nagyon durva! Nálunk 3 gyerkőc van és max azzal a bizonyos hangsúllyal feltett: De ugye nem akartok többet? kérdés szokott a legdurvább lenni, bár lehet csak azért mert kettővel alacsonyabb a gyereklétszám, mint nálatok… Azt viszont szeretem amikor dícsérik, hogy de jó tesók meg látszik az összhang, mert remélem, a gyerekek is meghallják és hátha megihleti őket 😉 persze inkább ők is rácáfolni szoktak, de optimista vagyok
Szia Viki!
Igen, vannak érdekes emberek az ember környezetében, de már nem veszem fel, csak bólogatok és hümmögök.
Én is szeretem, ha kedvesen állnak hozzánk és próbálom a gyerekek figyelmét is felhívni, hogy látjátok milyen szépen beszélnek rólatok?! Hátha meghatja őket… 🙂 Mert a remény hal meg utoljára… 🙂
Köszönöm, hogy benéztél hozzám. Szép napot!
Én meg a “Terveztétek vagy besikerült?” kérdéstől tudok falra mászni!!! Illetve – mivel 3 fiúnk van – meg szokták még kérdezni, hogy azért vállaltuk-e a harmadikat, hogy hátha lány lesz. Mindenesetre itt már szeretnénk megállni, mert az energiatartalékaim igencsak végesek 🙂
Ja, meg kaptam már bicskanyitogató megjegyzést is, miszerint “biztos az adókedvezmény miatt”….
De azért vannak csodálóink is, akik saját bevallásuk szerint az egy szem gyermekükkel is alig bírnak, szóval mi biztosan szuperhősök vagyunk 🙂
Szia Panni!
Juj, tényleg, olyan is szokott lenni, hogy mindegyiket terveztük?
Az adókedvezményes kérdés nagyon gáz, bár sokakban felmerül, hogy azért van annyi gyerekünk, mert így sokkal olcsóbb az élet. Hát nem.
Szuperhősnek lenni meg menő, nem?
Köszönöm, hogy benéztél hozzám.
A fogamzásgátlóson nagyon kiakadtam. Lesz olyan vajon, hogy csak kedvesen mosolyognak az emberek a másikra és nem szólnak bele egy idegen életébe? hmmm…. Szeretem az írásaidat! 🙂 További szép napot neked!
Szia Ági!
Szerintem mindig lesznek olyanok, akik beleszólnak mások életébe. Ha nem reagálunk rá, lehet, hogy leszoknak róla… Ok, álmodom…
Köszönöm a kedves szavaidat.
Szép napot neked is.
Harom lanyom van. Rendszeresen megkapom a “De ugye a harmadik fiunak keszult?” es a “Lesz negyedik, hatha fiu lesz?” kerdeseket.
Szia Kinga!
Az emberek nem változnak és az idegesítő szokásaik sem.
Mi ezt hamar letudtuk azzal, hogy az első két gyerekünk neme különböző. Utána már csak azokkal a kérdésekkel kellett megküzdeni, ami az elmeállapotunkra vonatkozott az öt gyerek miatt. Hozzászoktam már.
Legyen szép napod.
Barbara
Jo iras! Nalunk a ket lany utan szuletett egy kisfiu es sokszor nagyon tapintatlanul megjegyzik, h ‘ na a harmadik mar vegre fiu lett’. Hiaba mondom, h en egy kislanynak ugyanugy orultem volna. Szerintem ez eleg rosszul esik a lanyaimnak is . 2016ban ez meg mindig megy
Szia!
Sajnos, az emberek nagyon tapitatlanok tudnak lenni, arról nem is beszélve, hogy mindenféle tudás nélkül ítélkeznek. Humorral lehet ellenük a legjobban védekezni, bár néha már nagyon fárasztó.
Szép napot.
Barbara
Szia Barbara! Nagyon jó írás! Én a három gyerek mellett állandóan együtt érzőnek szánt (legalábbis én inkább így hiszem), de valójában nagyon is lesajnáló megjegyzéseket szoktam kapni: “Szegénykém! Sokszor eszembe jut azzal a három kicsi gyerekkel! Jaj, nem lehet egyszerű!” Ilyenkor csak nézek és nem tudom, mit válaszoljak. Ennyire rosszul csinálom, hogy mindenki engem sajnál? Vagy miért is hiszik, hogy olyan rossz nekem?
Kedves Ágnes!
Szerintem nem szabad magadra venni, az emberek magukból indulnak ki. Ők rosszul éreznék magukat egy ilyen szerepben – és persze néha velem is előfordul, hogy az agyamra mennek és az eltűntetésükre alkalmas varázspálcáért könyörgök titokban -, de ezt ne érezd magadra nézve kötelezőnek. Inkább légy nagyvonalú, mosolyt fel és mondd nekik, hogy nem kell engem sajnálni, én fél kézzel is elbírok velünk és amúgy is még tervezünk hármat… 🙂
Barbara
Kedves Barbara!
Nagyon jó összefoglaló. 🙂 Nekünk 3 lányunk van, kapok is hasonlókat. És hát igen, a gyerekek neme közkedvelt gúnytéma. Még családban is megkaptam, amikor harmadikra is lányt vártam, hogy ez azért már túlzás. Pedig jó lenne egy negyedik kislány is. 🙂 De akkor tutira értem küldik a sárga autót… 😉
Jó Téged olvasni!
Szép napokat!
Hajni
Szia Hajni!
Mi ezt a gondot megoldottuk két gyerekkel, mert az első kettő ellenkező nemű. De én is mindig megkapom, hogy “Te, jó ég! 4 fiad van? Nem hiányzik, hogy nincs több lányod?”. Nem, nem véletlenül küldték őket a mi családunkba, valahol, valaki azt gondolta, hogy számunkra és számukra is ez lesz a legjobb felállás. Vannak mondatokat, amiket meg kell tanulni elengedni az ember füle mellett… nekem már egész jól megy, mondjuk az öt gyerek sokat segít benne, mert úgysem hallom meg a nagy hangzavarban… és így aztán egy idő után már nem hangzanak el bizonyos kérdések, mondatok.
Nagyon szép családod lehet, kívánok velük csodaszép napokat, innen is üdvözlöm a lányokat! 🙂
Köszönöm a kedves szavaidat, remélem, máskor is betérsz hozzám.
Barbara
Kedves Barbara! Olvasgatom egy ideje a cikkeidet, jó a téma nagyon! Nekünk hat lányunk született, szerintem senkinek semmi köze hozzá, hogyan, és miért… Sokszor megkaptam már, hogy “azért megpróbálkoztok egy fiúval is, ugye?” Ők valószínűleg azok, akiknek valamilyen különleges képességük folytán sikerült ezt is előre eldönteniük.
Tökéletesen jól érezzük magunkat, annak ellenére, hogy apuka egy ideje már nem lakik velünk. Így hozta az élet. Viszont soha, senki nem nézett még hülyének (szemtől-szemben legalábbis biztosan, a többi pedig nem igazán hat meg). Sajnálgatnak olykor, mondván, biztosan nem könnyű az életem. Szerintem pedig mindenki abban küzd, amit választott magának.
Kedves Gabi!
Köszöntelek a blogomon, örülök, hogy benéztél hozzám.
Gratulálok a családodhoz, biztos vagyok benne, hogy nagyszerű csapatot alkottok.
Én sajnos futottam már bele a sajnálatnál sokkal durvább megjegyzésekbe, de nyilván környéke és embere válogatja. Próbálom függetleníteni magamat ezektől, de néha kiborul a bili. Akkor aztán megírom.
Nagyon sok boldogságot kívánok a lányokhoz és szívesen látlak máskor is.
Üdv: Barbara